Forrás: Blikk

Beáldozták a magyar fővárost * Köpködtek az SS-tisztek Hitler neve hallatán * Harmincezer ház semmisült meg

Millió bombától égett porrá Budapest

Budapest – Hatvan éve ért véget a budapestiek pokoljárása, ekkor fejeződött be számukra a második világháború. Százötezer halottat követeltek a harcok. Az otthonok kétharmadát rombolták le. A katonáknak saját városukat kellett rommá lőniük Hitler parancsára. A kitörési kísérlet után a Vörös Hadsereg bosszúja várt rájuk. A város ma is viseli a pusztítás nyomait.

Szálasi nem ragaszkodott Budapest védelméhez. Nem a várható vérfürdő miatt, hanem mert félt, hogy a “nagyvárosi csürhe” hátba támadhatja a védőket. Hitler azonban kiadta a parancsot: házról házra harcoljanak az oroszokkal, még akkor is, ha ez Budapest teljes pusztulásához vezet. Veesenmayer német követ kijelentette: “Nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”. Állítólag a német katonai vezetők sem hittek abban, hogy sikerül megállítani az oroszokat, de féltek ellenkezni a Führer parancsával.

Vass Dénes sebesülésének köszönheti az életét (Fotó: Szabó Miklós)Ezt megerősíti Vass Dénes is, aki az Egyetemi Rohamzászlóaljban szolgált. 18 évesen vonult be. Élesben képezték ki az egyetemi éveik elején járó fiúkat is. “A harmad- és negyedéveseket a németek kimenekítették Drezdába, nehogy elessenek a leendő mérnökök, akiknek az ostrom utáni újjáépítést szánták feladatul. A helyi SS-tisztek csak nagyot köptek a földre a Führer neve hallatán” – idézte fel emlékeit az Egyetemi Rohamzászlóalj baráti körének titkára.

Áprilistól – a hadtörténeti intézet adatai szerint – 38 légitámadás sújtotta a várost. Legalább egymillió bomba hullott Budapestre, rengeteg még ma is a földben rejtőzik.

A szovjetek ’44 karácsonyának előestéjén érték el Budapestet. A színházakban telt ház volt, az Operában az Aidát adták. A zsidók közül a budakeszi gyermekotthon lakói szabadultak fel először, akiket a németek már felsorakoztattak a kivégzéshez, de egy orosz tankot látva fejvesztve elmenekültek.

December 24-én délután az oroszok már a Szép Ilona kocsiszínnél jártak, alig öt kilométerre a vártól. Megszűnt a villamosközlekedés, bezárult a gyűrű, a városból nem lehetett elmenekülni. Egy-két kivilágítatlan HÉV még elindult Szentendrére. Az oroszok kétszeres túlerőben voltak, de ez nem garantálta a győzelmüket. A védők jól ismerték a várost és további előnyük volt, hogy könnyen átcsoportosíthatták seregeiket. Az orosz kiskatonákat a saját feletteseik pisztollyal motiválták: ha valaki nem kellő lendülettel rohamozott, fejbe lőtték.

Baranyai a budai oldalon harcolt a társaivalA németek helyi főtisztje, Karl Pfeffer-Wildenbruch volt, aki az Alagút alatti kormányóvóhelyen keresett menedéket, és a héthetes ostrom alatt egyetlen pillanatra sem hagyta el azt. Wildenbruch tíz évet töltött szovjet fogságban. Hindy Iván vezérezredest, a magyar csapatok parancsnokát az oroszok kivégezték. Budapest körbezárása után a szovjetek küldöttséget menesztettek Wildenbruchhoz Osztapenko vezetésével, ám a viszatérő követekre valaki gránátot dobott. Ezek után elszabadult a pokol. Január 11-én a belváros csatornáiban is dúlt a harc, az állatkert lakóinak többsége elpusztult. Négy nappal később romba dőlt a Nagykörút jó része, lángba borultak a Duna-parti szállodák és felrobbantak a hidak is. A Margit híd pesti hídfője egyetlen lángtengernek tűnt, az oda vezető utat a Nyugati pályaudvar vörösen izzó tetőszerkezete torlaszolta el. Százak nézték végig, amint egy autó a Lánchíddal együtt a Dunába zuhant. 300 sebesült vesztette életét a Klotild utcai segélyhelyen, amikor találat érte azt.

Február 10-én Wildenbruch is belátta, hogy nincs értelme követni Hitlert, a kitörés az egyetlen esélyük. Másnap, este kezdődött az, amit Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében az egyik menekülő a kétségbeesés első felvonulásának nevezett. Az oroszok tudták, hogy mit terveztek a védők és a “Hiába menekülsz, hiába futsz” című slágert játszották a hangszórókon. Ekkor már sebesültek százai könyörögtek a kapualjakban, hogy lőjék le őket.

Wildenbruch több száz katonájával a csatornarendszeren keresztül próbált kijutni, de a sokktól félőrült emberek nagy része belehalt a vállalkozásba. A menekülők alig két százaléka jutott át a szovjet vonalakon. Több, mint tizenhétezren vesztették életüket az elkeseredett menekülésben, a Vár lángoló alagútjaiból pedig még napokkal később is jajveszékelés hallatszott.

Ilyen állapotban látták a Lánchidat a Rózsadombot védő katonák. A híd ma újra a város ékességeA kitörésre készülő német és magyar csapatok közül a legvégsőkig kitartott a magyar Egyetemi rohamzászlóalj. A Rózsadombot és környékét őrző fiatalok a hegyről jól látták, milyen állapotok uralkodnak a városban, s azt is tudták, hogy nincs esélyük az orosz túlerővel szemben. Mégsem fordult meg a fejükben, hogy megadják magukat. “Nem vezéreltek politikai célok, nem érdekelt bennünket a Führer. Láttuk, hogy romba dőlt a város, s tudtuk, mit tesznek a németek a zsidókkal és azt is, hogy milyen kegyetlenek a szovjetek. Katonai eskünkhöz méltóan a végsőkig kitartottunk, mígnem az utolsó napon a parancsnokunk feloldott minket az eskünk alól. 17 000 katona volt ott a kitörésnél, ebből három-négyszáz egyetemista. Közülük jó, ha négy túlélte” – mondta Vass Dénes, a rohamzászlóalj túlélő katonáit tömörítő baráti kör titkára. Vass például annak köszönheti megmenekülését, hogy megsebesült. Civilben eljutott egy rokonáig, aki ápolta őt, és mikor az oroszok jöttek, a szomszédok sem árulták el, hogy katona volt.

Ma ismert közéleti emberek is benne voltak a rohamzászlóaljban. Lányi Zsolt, a volt kisgazdavezető például 16 évesen fogott fegyvert, de mivel még nagyon fiatal volt, a segélyhelyre osztották be a parancsnokai. “Páncélöklöt adtak a kezembe és el kellett töltenem néhány éjszakát egy árokban. Időnként lőttem egyet, mert féltem, de ennél is roszszabb volt, hogy fáztam” – emlékezett vissza Lányi. “Amikor tehettük, bementünk a városba. Ahol a németek nem tanúsítottak ellenállást, ott nem volt nagy pusztítás. Újpesten még moziba is meghívott egy nő. De a belvárosban minden utcáért véres csata folyt, ott kő kövön nem maradt. Megfagyott ló- és emberhullákat kellett kerülgetnünk lépten-nyomon” – emlékezett Lányi.

“Pesten már régen véget ért a háború, amikor Budán még minden sarkon lövöldöztek. Láttuk a lerobbantott hidakat és a beomlott tetejű Parlamentet is” – mesélte Vass Dénes. A héthetes harc porig rombolta a várost, kész csoda, hogy most, hatvan évvel később, csak néhány golyónyom és bunkermaradvány emlékeztet a múltra. Vass arra hívta fel a figyelmet, hogy nem szabad egysíkúan megítélni az egyes nemzetek katonáit. “Az oroszok között a frontkatonák tisztességesek voltak. A második vonalban jöttek a lumpenek, akik soha nem harcoltak, csak elvették az órákat, és zaklatták a nőket. A magyar katonák sem azért küzdöttek a végsőkig, mert hittek a birodalomban. Teljesítették a parancsot. Másrészt az egyetlen esélyünk a harc volt, az oroszok nem kegyelmeztek az egyenruhásoknak” – emlékezett viszsza a katona. “Budapestet nem lehetett tétlenül, egyetlen lövés nélkül feladni. Találkoztam olyan német őrmesterrel, aki ott volt Sztálingrádnál is, de tudta, hogy Budapesten nincs esélye a túlélésre. Hazafiak akartunk lenni” – mondta.

A katonák a legjobban a nyilasokat utálták. “Pár nyilas betévedt a Babics László II. harcálláspont főhadiszállására. A parancsnok ordítozott velük, hogy nekik a fronton a helyük, és tegyék meg, amit megkövetel tőlük a nyilas karszalagjuk. Tíz perc múlva az összes eltűnt a környékről” – mesélte Padányi Máriusz, a baráti kör elnöke.

A zászlóalj parancsnoka, Sipeki Balázs sérülten orosz segélyhelyre került, ahol egy tiszt megkérdezte tőle, miért nem adta meg magát, és kérdőre vonta, hogy katonaként miért küldte reménytelen helyzetben a harcmezőre az embereit. “Mi a magyar fővárost védelmeztük. Maga feladta volna a Kremlt?” – kérdezett vissza a súlyosan sérült parancsnok. A válasz hallatán az orosz azonnal tiszti kórházba szállíttatta a parancsnokot.

Baranyásnak hívták, és a legfiatalabb katonák egyike volt Baranyai László színész, akit a Família KFT. nagyapjaként ismer az ország. “A Törökvész út, Vérhalom tér, Bimbó utca kereszteződésében harcoltunk, de szerencsénk volt, mert előttünk még volt egy zászlóalj. Ôket hamar bevetették, minket viszont a végsőkig visszatartottak, hogy ne legyenek fölösleges emberáldozatok” – mesélte Baranyás, aki ma is rengeteget jár a környéken. “Olyan csapatba jelentkeztem, ahol az elveim megmaradhattak, amit soha nem kell szégyellnem. Egy bajtársammal egyszer bevittünk a gettóba nyolc vekni kenyeret a kabátunk alatt. Amit ott láttam, azt nem felejtem el. Akkor valami megbillent” – mesélte a színész, aki ma is összejár egykori bajtársaival. Közösen elevenítik fel a háborús élményeiket.

K. Sz.-V. G. G.

Comments are closed.