Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Elrabolt műkincseink

A Nyizsnij Novgorod-i kiállítás a hatásos halogató taktika részét képezi

2005. február 1. (14. oldal)

P. Szabó Ernő

A Magyarországról elrabolt mintegy százezer műtárgynak csak a töredékét jelenti az a mintegy másfél száz mű, amelyet ősszel kiállításon kíván bemutatni a Nyizsnij Novgorod-i képzőművészeti múzeum, a művek azonban az anyag legértékesebb részét képezik – kommentálta Mravik László művészettörténész, főmuzeológus, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos munkatársa a Szovjetunióba hadizsákmányként elhurcolt művekről érkező híreket. Mint ismeretes, a Kommerszant című orosz napilap a közelmúltban számolt be arról, hogy 2005 szeptemberében rendeznének tárlatot az anyagból.

Szóródott a speciális szakemberekből álló alakulat által szinte szisztematikusan fölkutatott, Szovjetunióba szállított hatalmas anyag, egy kisebb része a mai Oroszországon kívüli területre került, például Ukrajnába, elsősorban Kijevbe. A legértékesebb művek azonban Moszkvába, onnan a korai ötvenes években az akkor Gorkijnak nevezett zárt városba, Nyizsnij Novgorodba utaztak. 1957-ben visszaszállították őket Moszkvába, s a Grabár Intézetben restaurálták az anyag egy részét, majd újra titkos raktárakban őrizték őket. Mravik László 1996-97-ben kétszer is járt Oroszországban; Moszkvában, illetve Nyizsnij Novgorodban tárgyaltak, vizsgálták az egyáltalán megvizsgálható műveket. A hadizsákmányként elvitt alkotásokról részletes lista készült, a kutatások eredményeként jelent meg a “Sacco di Budapest” című, a Magyarországról 1938- 1949 között elrabolt műveket bemutató kötet.

A magyar gyűjteményben olyan mesterek művei is megtalálhatók, mint El Greco, Tintoretto, Goya, Monet, Degas. Az évtizedeken át titkolt gyűjteményből 1997-ben rendezték az első, a mostanihoz hasonló kiállítást, nagyjából a mostani anyagból. Az ok: a Puskin Múzeum néhány remekművet saját kiállításán szerepelteti annak megjelölése nélkül, hogy hová is tartoznak azok.

1997-ben egyértelmű volt, véli a művészettörténész, hogy milyen anyagot mutatnak be, most úgy tűnik, hogy szinte sajátjuknak tekintve állítják ki a 151 műkincset számláló “magyar gyűjteményt”, s arra hivatkoznak, hogy a körülötte kialakuló vitát nem akarják befolyásolni. Hiba tehát elsősorban a szenzációt látni a tárlatban, inkább arra kell figyelnünk, hogy milyen – ha úgy tetszik “példamutatóan” eredményes – halogató taktika részét képezi ez a bemutató is. Hiszen a Magyarországról elrabolt műkincsek visszaadásának – a restitúciónak – az ügyét az orosz fél folyamatosan elodázza új és új nehézségek támasztásával. Sokáig a “kölcsönösségre” hivatkozva tértek ki a válaszadás elől, arra hivatkozva, hogy a magyar hadsereg is jelentős értékeket vitt el a Szovjetunióból. A magyar szakember szerint azonban legfeljebb egyéni akciókról volt szó, nem a Vörös Hadseregéhez hasonló, hivatalosan szervezett rablásról, ráadásul az orosz fél az ismételt kérésekre sem prezentálta az általa eltűntnek vélt műkincsek listáját. Később, amikor a magyar fél még egy ilyen kutatást is hajlandó lett volna elvégezni, annak bizonyítását kérték, hogy a károsultak zsidók voltak, majd azt, hogy egyházak és jótékonysági szervezetek kincseiről is szó van. Mindezek bizonyítása után azoknak a szerelvényeknek a számát kérték a magyar tárgyaló féltől, amelyeken elszállították a műkincseket – noha a megszálló szovjetek kezében volt a közigazgatás, és annak iratanyaga is, amely azután számunkra kutathatatlan levéltárba került. E halogató taktika “hatásosságának” jó bizonyítéka, hogy a minden szempontból fedhetetlen sárospataki könyvtár anyagát sem adták vissza, időközben viszont eltűnt a gyűjtemény legértékesebb darabja, az úgynevezett lengyel biblia, az első lengyel nyelvű, kézírásos szentírás.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.