Origo

Február – Böjtelő hava

2005. február 2., szerda, 12:31

Februárius vagy más néven Télutó havába érkezve, az ősöreg csíziók könyve szerint “felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Ugyanígy Üszögös Péter és Mátyás napján.”

Február a rómaiaknál a legősibb időkben az utolsó hónap volt, záró napja pedig Terminus, tehát a végzés, a befejezés ünnepe. Ez magyarázza, hogy részben a halállal, részben a termékenységgel kapcsolatos kultuszok fűződnek ehhez az időszakhoz, és általában az engesztelés hónapjaként tartották számon az ókorban. Ovidius a Római naptár-ban részletesen leírja a februári ünnepeket és a velük kapcsolatos mitológiát. A hónap nevének eredetére is magyarázatot ad: februa néven neveztek minden olyan anyagot, amellyel a tisztító szertartásokat végezték.

A rómaiak számon tartották február 10-ét, amikor az Aquarius csillagkép már a tavasz közeledtét jelezte, és az esthajnalcsillag – a Fényhozó, azaz Lucifer – a kikelet hírhozójaként feltűnt az égen. Február 15-én a Lupercalia ünnepét tartották, amely tisztító szertartások és termékenységi rítusok sorozatából állt. Eredete a múlt homályába vész, a római időkben pásztorünnepként tisztelték. Február 21-én a halottakra emlékeztek, ezt a kultuszt a hagyomány szerint Aeneas hozta be Itália földjére.

Február régi magyar neve Böjtelő hava, jelezvén a farsang utáni és húsvét előtti időszakot. A Nap február 22-én lép a Halak jegyébe, amely a hónap névadójaként is előfordul a régi naptárakban. A lengyel és a cseh nyelvben az időjárásra vonatkozó nevek fejezik ki sajátosságait: lengyelül “luty”, amely azt jelenti: zord, csehül “únor”, amely annyit tesz: lucskos, latyakos.

Mária tisztulata

A keresztény ünnepi kalendáriumban e hónap kiemelkedő napjai közé tartozik február 2., gyertyaszentelő Boldogasszony, másként Mária tisztulata. Ennek a tavaszkezdő napnak fontos szerepe van a zsidó és a keresztény mitológiában is, hiszen jelképesen a megújuló és újrakezdhető világ szimbólumait találjuk bennük. A katolikus templomokban a nagymise előtt ezen a napon gyertyát szentelnek, amely jelképezi az asszonyi termékenységet és a megújuló élet ki nem oltható lángjait. A szentelt gyertya egyike a legrégebbi hazai szentelményeknek.

A magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél szentelték meg a gyertyát, amit aztán a későbbi századokban is gondosan őriztek a sublót és a láda fiában, vagy a szentképek rámái mögé erősítetve. Régen minden katolikus falusi házban volt szentelt gyertya, aminek nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, a bölcsőtől a koporsóig. Gyakran vihar idején gyújtották meg, védelmező céllal. De égett, ha beteg volt a családban, befalazták az új ház falába, a haldokló kezébe is ezt adták. A gyerekágyas anya szobájában is ez égett éjjel-nappal, egészen a keresztelőig, “nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék”.

A medve-hiedelem

Gyertyaszentelő napjáról több népi hiedelem is ismert. Az egyik Európa legnagyobb termetű ragadozójára, a barnamedvére hivatkozik, és azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha derült az ég és szépen süt a nap, enyhe a levegő, akkor visszamegy és folytatja az alvást. Tudja (érzi?), hogy még nincs vége a télnek, mert havas förgetegek, csikorgó hidegek lehetnek. Ha viszont hideg, téli időt talál, kinn marad, mert érzi, hogy hamarosan vége a télnek, rövidesen megenyhül az idő.

Régebben pálfordulás napján – január 25-én -, ma már csak gyertyaszentelő napján érdekli az embereket, kijön-e a medve a barlangjából. Tudnunk kell, hogy e szokás gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan is tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az időjós medve máig élő alakja.

Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.

A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep tulajdonítható a pacsirtának is: “Ha gyertyaszentelőkor énekel a pacsirta, utána még sokáig fog hallgatni” – mondják. Egy másik mondás szerint “ameddig besüt a nap gyertyaszentelőkor a pitvarajtón, addig fog még a hó beesni”. Elhúzódó télre utal a következő a mondásunk is: “Hogyha fénylik gyertyaszentelő, az iziket is vedd elő”. (Izik: a hulladék takarmányból megmaradt szálak, valamint a kukoricaszár maradványok elnevezése.) A mondás jelentése arra utal, hogy a tüzeléshez még szükség lehet a hulladék takarmányra is.

Bölcsebben fogták fel a gyertyaszentelői jövendölést a bácsszőlősi szőlősgazdák, akik a farsangnak is hódolva így biztatták egymást e jeles napon:

“Itt a gyertyaszentelő, a pincekulcsot vedd elő.

 Ha fénylik, ha nem; nem bánom, majd búsulhatunk a nyáron.

 De most az nem való ide, bort az asztalra ízibe.”

Balázs, Ágota, Dorottya

Február 3-án, Szent Balázs ünnepén a templomokban kiszolgáltatják a Balázs-áldást. Szent Balázs püspök a legenda szerint egy özvegyasszony egyetlen fiát mentette meg, aki halszálkától fuldoklott. Ezért egyes vidékeken a balázsolást “torkoskodásnak” vagy “toroknyomásnak” is nevezik. Néhány vidéken almát szentelnek ezen a napon, amit később torokfájás gyógyítására használnak. Régebben borszentelést is végeztek Balázs napján, és a Balázs-bor is szentelménynek számított. Az áldás alatt mormolt szavaknak a néphit rendkívüli erőt tulajdonított, ezért a férfiak sokfelé így imádkoztak: “Ments meg uram engem a torokfájástól, a kígyómarástól, de főleg a rossz asszonyoktól”.

Balázs napja már inkább illeszkedik a farsangi vígságok sorába, hiszen akik ünnepelnek ilyenkor, azok maguk is minden csínyre hajlandók. A diákok, a sok alkalmi csibészség mellett védőszentjük napján kéregettek maguknak és mesterüknek – a magister kamrája régebben is kongott az ürességtől, akárcsak a diákgyomor.

Az egészséges torokból felhangzó vígság mellett ne feledkezzünk el arról sem, hogy Szent Balázs egyike a 14 segítő szentnek, és a torokfájás mellett sok testi nyavalya gyógyítója is. Tisztelete a XIV. századi pestisjárvány óta ismert, és tegyük hozzá nem véletlenül, mert a fekete halál kezdeti tüneteiben torokfájással, majd fulladási rohamokkal jelentkezik. Balázs napja gonoszűzésre is alkalmas volt. Baranyában úgy tartották, hogy ha ekkor eső támad, a nyár elején elveri a jég a termést.

Február 5., Ágota

Szent Ágota napján, február 5-én már a lassan csak-csak közelgő tavaszi munka előkészületeire összpontosult a gazdaember figyelme. Ennek első lépéseként igyekeztek rendet teremteni a portán, körülsöpörték a házat, az ólakat, hogy elűzzék a házi-férgeket, a Szent Ágotához címzett imádságos cédulák pedig a tűz ellen nyújtottak védelmet. Az időjárással kapcsolatos hiedelem főleg a délvidéki magyaroknál terjedt el: “Ágota még szorítja, de Dorottya majd tágítja” – mondták, és bíztak abban, hogy hamarosan megenyhül az idő.

Február 6., Dorottya

Dorottya napja, február 6. ismét csak a vigasságoké és az időjárásjóslásé. A népi regulák szerint: “Ha Dorottya még szorítja, Julianna tágítja” – vagyis a megfigyelések szerint a hideg még hidegebb lehet, de ugyanez történhet a meleggel is. A meteorológiai megfigyelések szerint 25 igen hideg Dorottya nap után 7 meleg és 5 átlagos középhőmérsékletű Julianna nap következhet. Dorottya névünnepe – Csokonai Vitéz Mihály vígeposzának köszönhetően – a kaposvári farsang kiemelkedő eseménye. A költő által megénekelt Dorottya sem sokban marad el a Csíziók szerint a Vízöntő jegyben született leányoktól, hiszen mint írják: “a mely leány a Vízöntő-jegy alatt születik, kevély, minden embert becsmérlő, sokat szóló, férjét gyakorta megcsúfolja, jól megtanított, eszes lesz, a lapoczkáján vagy orcáján jegy lesz…” A Vízöntő jegyben “jó eret vágatni, orvosolni, vénekkel barátkozni, házasulni, jégen járni, madarászni, borotválkozni, adósságot behajtani és haszonra való dolgokat kezdeni”.

Apollónia és akik a naptárból kimaradtak

Február 9., Apollónia

Krisztus után a III. században élt Apollónia, a szép fiatal szűz, aki dacolva minden veszéllyel, hű maradt hitéhez, sőt, kisebb – nagyobb közösségekben hirdette az evangéliumot. Végül menekülni kényszerült a keresztényüldözők elől, akik Alexandriában elfogták, és Krisztus után 249-ben fogait kitörték, majd máglyahalálra vetették. Apollónia a néphitben a fogfájósok védőszentje. Emléknapján – február 9-én – a hozzá írt imádságos cédulák és az elmondott imák hatására a fájós fogakat meggyógyítja.

Február 10., Skolasztika

Több olyan, erre az időszakra eső névnap is hiányzik már modern korunk naptárából, amelyeket csak a népi hagyományokat őrző kalendárium tart számon. Közéjük tartozik – február 10-én – a hajdan oly népszerű Skolasztika napja. Az előrelátó gazdák ekkor választották ki és vágták le a márciusi gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén felhasznált oltóágat: “Mivel a föld és a növények nedvei olyan megállíthatatlan akarat hatására kezdenek el ilyenkortályt mozogni, mint a Szent Benedek ikertestvérének, Skolasztikának könnyeit követő eső.” Történt ugyanis Krisztus után 543-ban, hogy a szent életű báty a szokásos éves látogatását tette Piombariolában, édes ikerhúgánál. A kolostorban nem kívánt egész éjszakára ott maradni, Skolasztika kérése ellenére hajthatatlan maradt, de amikor az imádkozni kezdett, olyan égzengés és vihar támadt, hogy távozni nem lehetett. A könnyek Isten akaratát tükrözték – a legenda szerint – hiszen akkor látták egymást utoljára.

Február 11., Elek

A február 11-i Elek ismeretlen eredetű, de ma is kedvelt személynevünk, érdekes néprajzi hagyomány fűződik hozzá: a csíkgyergyói székely hegyi pásztorok ezen a napon tartották a kígyók ünnepét, mert hitük szerint ekkor bújnak elő a csúszómászók. Ezért a nap dologtiltó és gonoszjáró napnak számított. Előestéjén pásztortüzekkel riogatták a gonosz ártalmakat, és köszöntötték a reményeik szerint közelgő tavaszt.

A kígyók – miképpen a csúszómászók – mindig is undort keltettek, nem véletlenül még mózesi tiltás is van arra, hogy húsukat a zsidók nem fogyaszthatják. A kígyó mint jelkép már az Ádám-Éva legendában is megtalálható, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ábrázolása a templom építkezéseknél mindig csak a külső falon jelenhetett meg. Az ok a “kint” és “bent”, a “rossz” és a “jó” ellentétének a kifejezésére való törekvés volt. Bévül csak a tiszta, megszentelt jelképek foglalhatnak helyet, és így a bűnök – a kígyó, vagy a hét főbűn – megjelenítése is csak a falakon kívülre kerülhetett. Az ablakrácsok gyakorta csavart, “kígyózó” formája is erre a szimbolikus értelemre utal, mintegy kirekesztve a belső térből a rosszat. Nemegyszer ennek a gondolatnak szóbeli kifejezést is adtak, mint Alsócsernátorban (Kovászna megye), ahol az egyik kicsiny kötött kapun (gyalogkapu, nem nagy székely kapu) ez áll keményfába faragva: “Békével lépj házamba”.

Bálint-napi szimbólumok

A tavaszvárás gondolata kapcsolódik Szent Bálint pap és vértanú – február 14-én esedékes – régi, jeles névünnepéhez. A néphiedelem szerint ekkor tartják mennyegzőjüket a madarak, párosodnak a verebek. A Bálint-napi időjárásból – száraz hideg esetén – jó termésre következtettek. A gazdaasszonyok jó alkalomnak tartották ezt a napot a kotlóstyúk-ültetésre, míg a férfinép szerint az ekkor ültetett facsemete bizonyosan megered. Az angol kultúrkörből importált Valentin-nap (amely a Bálint név származéka), az utóbbi években hazánkban is kezd a szerelmesek ünnepévé válni, akik ekkor köszöntik egymást levéllel vagy virággal. A plátói hódolók is megszólalhatnak, így ezen a napon az ő titkuk is kiderülhet.

Szépapáink a Valentin napján küldött virágcsokor szirmait titkos üzenetek továbbítására is felhasználták, és egy-egy csokorba egész mondatok voltak beleszerkesztve. Természetesen egész évben érvényes volt ez a “szerelmi levelező szótár”, és ha belepillantunk, bizony nagyon kedves jelképekre bukkanunk. Egy cédruság azt jelenti: “szívjóságod olyan nagy, mint az én szerelmem”. A gyöngyvirág egyszerűen csak annyit mond: “régóta szeretlek”. De gorombáskodni is lehet virágnyelven – különösen a Mecsek környékén. Az egyik legkorábbi (egyébként védett) virág, a hunyor azt jelenti: “nemcsak szerelmemre, de megbecsülésemre sem vagy méltó”.

Akácvirágzás idején aztán minden előfordulhat, mert a fehér virág üzenete: “Már a közeledben is boldog voltam.” A piros szenvelgőbb: “kínozzál, mégis szeretlek.” És ha már virág sincsen, maga az akáclevél jelenti a legszebbet: “jöjj szívemre”. Ha aztán a kedves mama közbenjárására minden meghiúsult, akkor illett küldeni egy csirázó vöröshagymát, kísérőlevél nélkül, hiszen mindenki tudta, ez azt jelenti: “Feledj el te is, mint én téged.” A naiv ifjú pedig járatlanságát beismerendő, zsályavirágot küldött: “Te tanítottál meg igazán szeretni” – bókkal. Az öregedő kandúr már akkor is hitt a zeller jótékony hatásában, mert a zeller virágja és levele a gáláns búcsú: “Lelkem vidul a szép emlékektől”.

Arról pedig, hogy miért lett az utasok, a méhészek és ifjú házasok patrónusának napja – aki egyébként orvos volt, és csak később lett szent – a szerelmesek Valentin napja, több legenda is ismert. Egyik variáció szerint Valentin, a szomorú sorsú, ártatlan rab beleszeret a börtönparancsnok lányába, szerelme még viszonzásra is talál, ám tragikus véget ér. Kivégzik, de utolsó éjszakáján, még levélben elbúcsúzik szerelmétől, amelyet így ír alá: “a te Valentinod”. És e könnyes históriából megszületik egy ünnep vagy inkább egy ünnepecske, apró szívekkel, bolondos üdvözlőkártyákkal, bohókás üzenetekkel. Kicsi csokoládékkal, maroknyi csokrokkal és még szerelem sem kell hozzá feltétlenül, csak annak az ígérete. A szomorú történet így szelídül finommá, könnyeddé, játékossá. Februárban, amikor még olyan messze tűnik a tavasz, pedig már kopogtat, csak nem merünk neki hinni. Még hidegen fúj a szél, de a borzongásban benne rejlik a gallér alá bújó csiklandós ígéret, akkor is, ha beledidereg még a bőrünk. Igen, a Valentin-nap még semmit sem állit, de tele van sejtésekkel, és ettől izgalmas ez a február közepi játék.

Jámbor Zsuzsanna, Üszögös Szent Péter, jégtörő Mátyás

Február 19., Zsuzsanna

Szintén a tavasz várható közeledtét jelzi Zsuzsanna napja, február 19-én. A néphit szerint, ha ekkor magasan száll a pacsirta, hamarosan megjön a jó idő, és ha reptében még énekel is, akkor már biztosra vehető, hogy itt a szép kikelet. A délvidéken a megcsorduló eresz jó termést jövendöl. Szép idő esetén, e napon már sokfelé elkezdték a tavaszi szántó-vető munkák előkészületeit. Egy héber legenda szerint a szépségéről és jámborságáról ismert Zsuzsannát, akit tolakodó udvarlói a fürdőben megleptek, házasságtörés miatt perbe fogták, és halálra ítélték. Mivel férje nagyon szerette hitvesét, a legjobb jogtudóst kereste fel, hogy az asszonyt megmentse. Az ifjú és éles elméjű Dániel bíró beváltotta a hozzá fűzött reményeket: bebizonyította Zsuzsanna ártatlanságát, és vádlóit juttatta halálbüntetésre.

Németországban és a magyar nyelvterület egyes vidékein igen népszerű volt az ótestamentumi történet népi feldolgozásában előadott dramatikus Zsuzsanna-játék. A főszereplő szépségének és ártatlanságának ecsetelésén túl a játék célja a vádaskodó vének nevetségessé tétele és megbüntetése. A halálbüntetést természetesen a hallgatóság vidám nevetése közepette a szereplőkre, testreszabottan mérték ki.

Február utolsó napjaiban Napunk az utolsó állatövi jegybe, a Halak jegyébe lép. A régi írások szerint ez az időszak nagyon nedves és víztermészetű. Ez az égi jegy az ember lábát jelöli, de pont ebben a hónapban nem jó lábat orvosolni, jó viszont – a Csíziók könyve szerint – “egyházi személyeket, bírókat, tanácsbelieket és egyéb tisztben lévő személyeket megkeresni, nősülni, feleséget urával megbékíteni, házat venni és eladni, sebet gyógyítani, fát ültetni…” A házastársak kibékítésére nyilvánvalóan módot lehet keríteni minden időben, de a nősülésre bizony már nincs sok idő, hiszen a farsangnak rövidesen vége, hamvazószerdán kezdetét veszi a nagyböjt, ami a vigasságokra kimondottan tilalmi idő.

Február 22., Péter

A télbe fáradt hajdani öregek február 22-ét, Üszögös Szent Péter neve napját mint jeles napot tartották számon. “Amilyen némű Péter urunk estélye, olyan idő lészen negyven napig” – állította a 300 évvel ezelőtti lőcsei kalendárium. “Ha éjjel meg nem fagy, tovább se félj a fagytul” – mondogatták. Hogy miért kapta Szent Péter az üszögös jelzőt? A néphit szerint, ha ezen a napon csapkodó eső esik, vagy ködös az idő, bizonyosan megüszkösödik a búza. Szántani sem volt szabad ilyenkor, sőt, mert szerencsétlen napnak tartották, semmi fontos dologba nem volt érdemes belekezdeni.

Mellesleg az átkos “üszög” kifejezés afféle félreértésből került a jeles szent neve elé. A galileai tengeren halászó Simonból előbb Jézus egyik követője lett, később Péter néven apostol, a szentírásban mint az apostolok fejedelme szerepel. A február 22-én tartott apostoli székfoglalójának emléknapján a rómaiak nagy ünnepségeket rendeztek. Később a keresztény egyház is elrendelte e nap megünneplését. Elnevezése a magyar néphitben a középkori fordítás – Szent Pétör ü székössége – elhallásából származik.  Egyes helyeken ezen a napon semmilyen munkához nem fogtak, nem nyúltak lisztbe, mert üszögös lesz a búza, nem ültettek tyúkot, mert megfeketedik a tojás… “Péter üti az üszögöt, jön a melegebb üdő” – mondogatták.

Február 24., Mátyás

A február végi jeles napok közül talán a legismertebb 24-e, Mátyás, a jégtörő, aki vagy meghozza, vagy megtöri a jeget. “Ha nincs, jeget csinál, Elrontja, bontja, ha talál, A jeget olvasztja Mátyás, Töri, és rajta likat ás…” – többek között így emlékeztettek a réges-régi magyar kalendáriumok télutó havának ma is nagyon népszerű időjóslatára. Van egy szólásunk is, miszerint: Mátyás, Gergely két rossz ember – ami arra utal, hogy legtöbbször hideg, szeles idő szokott lenni ezen a két napon. A népi megfigyelés szerint a Mátyás-napi hideg jó termést, a szél kevés tojást jósol. A halászok, ha ezen a napon bárminemű halat fogtak, azt Mátyás csukájának nevezték, és ez egész évre szerencsét jelentett, bő zsákmányban reménykedhettek. Egyes vidékeken a Mátyás-napi libatojást megjelölték, vagy nem is költették ki, mert úgy tartották, hogy az e tojásból kikelt liba szerencsétlenséget hoz, de lehet hogy hibás vagy nyomorék lesz. Jégtörő Mátyás napjához – az ismert és említett hiedelmek mellett – több babonaság is kapcsolódott. Ha nem esett a hó, vagy eső ezen a napon, akkor a Szeged környéki öregasszonyok harmatot szedtek. A harmatos lepedőt a tehénre terítették, hogy jól tejeljen és mindig tele legyen a sajtár, vagy ahogy a Dunántúlon sokfelé mondták, a zséter.

A Mátyás-nap névadójáról, Mátyás apostolról igazán keveset tudunk, mert története csak az Apostolok cselekedetei-ben van leírva. Ő az a férfi, aki meglehetősen furcsa módon került az árulóvá lett Júdás helyére. Krisztus mennybemenetele után a tanítványok sorshúzással választották maguk közül apostolnak Mátyást. További sorsa is meglehetősen ellentmondásos, hiszen tudjuk róla, hogy a Szentföldön és a mai Etiópia területén hirdette az evangéliumot. Haláláról “Szebasztopol” városában történik említés, míg más leírások szerint Jeruzsálembe visszatértekor a keresztényüldözők agyonkövezték és lefejezték.

 

Jadwiga, vagyis Boldog Hedvig

Jadwiga, a lengyelek királynője (Matejko képe nyomán)

Február 28-a jeles ünnepeltje a lengyel és a magyar történelemben, történetekben egyazon személy: Jadwiga, vagyis Boldog Hedvig, aki nem más, mint Nagy Lajos királyunk leánya. Ő a mesék és kedves történetek hősnője, de valójában nagyon nehéz és küzdelmes életet élt meg a maga 27 évével. Az akkori szokások szerint már hatéves korában eljegyezték Vilmos osztrák herceggel, akit később valóban meg is szeretett. Tízéves volt, amikor apja elhunyt, és rá két évre már Lengyelország királynéjaként uralkodott. Ettől kezdve aztán a nagypolitika irányította az életét.

Egyházi akaratra szakítania kellett vőlegényével, és kezét Jagelló litván fejedelemnek adta. Ezzel az aktussal Európa utolsó pogány népe – a litván – is katolizált. Jagelló 1386. február 12-én bevonult Krakkóba, 18-án megkeresztelkedett és egybekelt Jadwigával. Az uralkodóval együtt az egész litván nép is áttért a keresztény hitre. A lengyel és a litván nép mindig különös szeretettel emlékezik meg a kicsi királynéról, aki szépségén túl az elesettekkel szembeni jóságában tűnt ki. Ő alapította az első lengyel és litván kórházakat és különféle szerzetesrendeket. Tevékenysége alapozta meg a máig élő lengyel-magyar barátságot.

Mikor a medve kijön a barlangjából

(Idézet Jókai Mór Az új földesúr című művéből)

A medve igen nagy filozóf. Míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya, hanem behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passzív ellenállást: ő-e vagy a tél? Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszú telek, de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért mégis csak el kell annak múlni; ha nagyon csípősen fú be odújába a szél, nem ír hozzá szelídítő brochure-öket, hanem betartja a hátával a nyílást, s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, aminek “gyertyaszentelő” a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti kontemplatív irányeszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

[origo]

Comments are closed.