Forrás: Magyar Rádió

Az Auschwitzi Jegyzőkönyv – teljes szöveg

Elhangzott: 2005. január 29.

2005. január 31., hétfő 13:18

– Most adták ki újra az Auschwitzi Jegyzőkönyvet, azt a híres, sok példányban leírt beszámolót, amit két annak idején szabadult szlovák fogoly mondott tollba. Miért éppen most, vagy újra van szükség valamire, amire éveken keresztül úgy tűnt, hogy talán már nincsen.

– Én azt gondolom, hogy a történelmi dolgok, események emlékezete, mindig, minden kérdéssel kapcsolatosan hullámvonalakat ír le. Ez különösen áll a nemzeti szocializmus által végrehajtott vérengzésekre, és azon belül arra, amit Holocaustnak nevezünk, tehát amely a zsidók nagy tömegeire irányult. Azt lehetett tapasztalni, hogy közvetlenül a háború után a döbbenet óriási volt és abban az időben néhány évig nagyon sok szó esett Auschwitzról, és a többiekről, ilyen formában, részben rendőrségi és egyéb kihallgatások során. Részben a tanúk tömegének a meghallgatása során, azután a túlélők és kivételesen néhány vádlott is, néhány bűnös is megírta a maga szövegeit, emlékirat formájában vagy elmondta interjú alakjában, mi több, ebben az időben közvetlenül a háború utáni néhány évben elég sok, többnyire hevenyészve, tehát nem kiterjedt kutatásokra alapított összefoglalók is megjelentek. Utána hosszú-hosszú ideig néma csend, mert mindenki felejteni akart. A túlélő áldozatok felejteni akarták a szenvedést, és sokszor még a családjuknak sem meséltek róla. Aki vétkesnek érezte magát, szintén felejteni akart, hogy belenézhessen a tükörbe reggelente, és voltak ugyan kutatások, elkezdődtek, részben az Egyesült Államokban, de nem volt tipikus a közvéleményt tulajdonképpen nem érintette meg. Valamikor a hetvenes években Nyugat-Európában már megmozdult valami, részben köszönhető a hát, eléggé szappanopera ízű televíziós filmeknek, éppenséggel ott voltam és kiürültek a utcák, felfüggesztették az üléseket, és hazamentek a képviselők, és mindenki a televízió előtt ült.

– Ez volt a hetvenes évek végén?

– Ebben az időben már jelentős – a hatvanas évektől kezdve – német történészviták zajlottak le, amelyek így vagy úgy érintették többnyire a nemzeti szocializmus bűneit, vétkeit, a Holocaustot is, de, és ezt én nagyon fontosnak tartom, mindez nem terjed ki a szovjet befolyási övezetre. Hogy miért volt ez a téma Moszkvából nézve kínos, és miért helyezték vétó alá, ez tulajdonképpen az orosz történészeknek kellene kutatniuk, én nem tudom rá a választ.

– Akkor talán másra is fény derül, nemcsak azokra a nemzeti szocializmus által elkövetett bűnökre, hanem ez kiterjedhet a Szovjetunióban történtekre is?

– Hát lehet ilyen összefüggés, ha már a feltevéseknél járunk, akkor talán még azt is hozzátenném, hogy mintegy kínosan érintette és érinthette Moszkvát, hogy a nemzeti szocializmus bizony a szlávokat teljes egészében alig helyezte feljebb a faji hierarchián, mint mondjuk a cigányokat, az ázsiaiakat és a zsidókat, és ha elkezdünk beszélni a zsidókról&

– Az orosz önértékelésnek is bizony nagyon nehéz pillanatokat okozott.

– Akár erre is gondolni lehet, nem tudjuk ezt pillanatnyilag eldönteni, azt hiszem, hogy ez még kemény kutatómunkákat igényelne, de egy dolog tény, hogy nagyon nagy nehézségekkel nézett szembe az a valaki, aki Kelet-Európában, Lengyelországban, Magyarországon vagy bárhol ezt a témát érinteni akarta.

– Hát akkor érthető, hogy a rendszerváltozásnak be kellett következnie ahhoz, hogy ez a téma igazán terítékre kerüljön és elkezdjenek ezzel foglalkozni. Na, de a rendszerváltás óta is eltelt 15 év.

– Mondok valamit, épp erre akartam utalni, hogy a rendszerváltás ide vagy oda, a kilencvenes évek első felében, de még “95-ben is ezeket a nehézségeket, nagy-nagy türelemmel és bátorsággal lehetett csak legyőzni, mert mindenkibe beleivódott a félelem, attól, hogy ezekről a kérdésekről, ha megmondod az igazat, akkor aprókat üt a hatalom a fejedre. És ez ráadásul kiterjedt az egész nemzeti szocialista vircsaftra, mert a nemzeti szocializmus különböző iratait, amelyek alapján egyáltalán meg lehetett volna ismerni, ugyanúgy nem lehetett kiadni, vagy hát legalábbis szörnyű nehézségek árán lehetett, aminek meglett a visszaütése, az, hogy kalózkiadványok keletkeztek.

– Az Auschwitzi Jegyzőkönyv ugye, annak a története is, a felejtés története, ha úgy tetszik, mert ez a két ember, ugye fogolyként nagyon nehéz körülmények között kiszabadult, az auschwitzi táborból, jegyzőkönyvbe diktálták azt, ami velük történt, majd ez a jegyzőkönyv, ami ugyan sokszorosításra került valahol elakadt. Mi történhetett, miért állt érdekében bárkinek is, vagy bárkiknek is, csoportoknak vagy egyéneknek, hogy ne kürtöljék világgá? Miért nem vitték sokkal nagyobb fórum elé azok, akiknek a kezébe került? Most a zsidókról beszélek.

– Hát többen keresik-kutatják ennek a motívumait, ennek az elhallgatásnak vagy elakadásnak a motívumait, de én még nem olvastam igazán megnyugtató választ azzal kapcsolatban, hogy például a Magyar Zsidó Tanács miért nem terjesztette a zsidók körében, mert nem tette. Nos, hát mindenféle okokat felsoroltak már, ezek valójában nem megnyugtatók.

– Mire hivatkoztak ők egyébként?

– Hát, hogy nem akarták megijeszteni, mert amúgy sem lehetett volna mit csinálni, és így tovább és így tovább. Ugye hát átjuttatták a jegyzőkönyvet Svájcba, Svájcon keresztül a Vatikánba, Washingtonba, Londonba. Mi történik? Semmi. Na, ez például ez egy nagy kérdés. Én nem tudom megmondani, hogy mit lehetett volna tenni, de hogy meg sem próbáltak semmit, ez eléggé nyilvánvaló, mert hát erre nézve már voltak kutatások és nem jutottak semmiféle érdemleges válaszra.

– Mi a tapasztalat arról, hogy amikor ez most újra és újra szóba kerül, és hát elég egyértelmű, hogy vannak felelősök azok között is, akik erről tudtak, és mégsem reagáltak, hogy ez ma, hatvan évvel később, miféle érzeteket kelt, vagy hogyan próbálnak ezzel manipulálni?

– Hát ha röviden akarok válaszolni, nem nagyon szeretik sehol, sem a Vatikánban, sem Washingtonban, nem nagyon szeretik, mert hát ez megint egy ország, illetőleg hát a Vatikán esetében ugye az egyháznak a presztízsével, szavahihetőségével, hatékonyságával, mindennel függ össze, nem nagyon várható, hogy nagyon utána erednének, azok, akik leginkább, vagy a legkönnyebben megtehetnék, hogy felfedjék ezeket a szálakat.

– Németországban, azért hamarabb kezdtek el észbe kapni, és ugye az a ma már közhelyes szlogen járja, hogy a németek, akik egyedül képesek voltak szembenézni saját magukkal és a saját múltjukkal. Most, mintha egy kicsit bizonytalankodni látszana ez a megítélés, ami a németeket illeti, most, hogy a Hitler-film ilyen furcsa port kavart, hogy a németek maguk egy olyan filmmel nem nagyon tudnak szembenézni, amelyben hát Hitlerről másként van szó, mint mind ez idáig. Nem jelenti-e azt, hogy még azért ők sincsenek túl hatvan év után sem, mindazon, ami náluk történt?

– Nyilvánvalóan rengeteg ebben a túlkompenzálás. Mindig akadnak néhányan, akik a fejükhöz kapnak, és azt mondják, hogy ajaj, na ne.

– Hogy lehet Hitlerről úgy beszélni, mintha ember lett volna?

– Hát igen, ráadásul nem akármilyen ember, ő ebben a filmben, egy bűnöző, ez teljesen világos. Látjuk ott áll, de azt nem, hogy hogyan hal meg. Nagyon okos volt szerintem, mind a szövegíró, mind a rendező, hogy ezt elkerülte, tudniillik legalább ötféle változat van erről, önkényesen kellett volna választania, hogy melyiket nem tette meg, jól tette, hogy nem tette meg szerintem. Legalábbis egy történész szemében a dolog rendben van.

– És azt is jól tette ezek szerint, tehát szemben azokkal, akik azt állítják, hogy Hitlerről nem szabad lett volna olyan filmet csinálni, amelyből az derül ki, hogy ő is egy a halandó emberek közül, még akkor is, hogyha bűnöket követett el, és természetesen bűnözőként áll a nézők előtt a filmvásznon, ugyanakkor emberi megközelítésből kísérjük végig az utolsó napjait?

– Én azt gondolom, hogyha valaki még mindig azt szeretné, hogy a nemzeti szocializmus így egyenest a pokolból emelkedjen ki, minden szereplője szarvakat és ördögfarkat viseljen, hát az nem néz szembe a valóssággal. Ezek emberek voltak, akik ugyanúgy szórakoztak, jöttek-mentek a világban, mint mások, akik tudtak késsel-villával enni, és esetleg Chopint zongoráztak esténként otthon.

– Az elhallgatások következtében nagyon gyakori példák adódnak arra, hogy különböző részein a világnak, nagyon súlyos, nagyon hasonló tömeggyilkosságok történnek, és ezt ugyanúgy nem akadályozza meg a világ, mint ahogy annak idején a hitlerizmusnak nem tudott gátat szabni. Vajon ez a szándékos amnézia, ez a töröljünk ki mindent, ami rossz, próbáljunk meg úgy csinálni, mint ha nem lenne, ez örökké benne van az emberi gondolkodásban, vagy a történelemszemléletben legalábbis?

– Erre nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogy milyen az örök emberi természet, lehet, hogy vannak ennek, mármint az emberi természetnek megváltoztathatatlan motívumai, amelyek kezdettől fogva máig hatnak, elképzelhető, erre is felépíthető egy teória, nevezetesen például azt, hogy az európai civilizációnak mi mindig a felszínét, a krémjét nézzük, és a szubkultúrákat nem, következésképpen igen, lehet, hogy így van, de megváltozott a kontextus. Nemcsak a abban az értelemben, hogy most már Düsseldorftól Budapestig és Párizsig mindenütt hivatalosan is foglalkoznak, rendszeresen visszatérnek erre a témára, kormányzati szinten, parlamenti szinten, meg mindenféle szinteken, hanem talán abban az értelemben is, hogy sok okból kifolyólag az emberek agyát, értelmét, gondolatait is eléri. És ennek bizonyos jeleit lehet tapasztalni Magyarországon is, általában keleten, és talán a német viták felújulása többek között az idézi elő, hogy a németek viszonyulásában benne van a kelet-német viszonyulás, ami teljesen új. Mert ott ugyanúgy tabu téma volt ez, mint Magyarországon.

– Most nyílt fel ott is?

– Ott is most nyílt fel, tehát az ország lakosságának, Németország lakosságának egy jelentős része először találkozik vele, nem úgy mint a nyugatiak.

– Na, de van-e összefüggés aközött, hogy ez most újra, egyre erőteljesebben téma a közbeszédben, és aközött, hogy egyre gyakrabban halljuk azt, hogy újnáci csoportok, kisebbek-nagyobbak garázdálkodnak, felbukkannak, erősödnek, stb.

– Voltak pillanatok, vagy időpontok, amikor különösen Franciaországban már szélesebb köröket ért el. Jelenleg nem, inkább visszaszorulóban van, én nem hiszem, hogy ezek a másoló kiscsoportok jelentenék itt a veszedelmet. Ami az utóbbit illeti, ilyen mindig is volt, hol itt erősödött meg, hol ott erősödött meg, a létszám szerinti jelentősége az egész társadalmi hatékonysága körülbelül egyforma.

Váradi Júlia

Comments are closed.