Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Demokrácia ex machina

Az iraki választás és a Pentagon új térképe

2005. január 29. (21. oldal)

Tóth Szabolcs Töhötöm

Pedig az elnök azt ígérte, hogy most már hazafelé veszik az irányt. George W. Bush 2003. május 2-án a haditengerészet sugárhajtású harci gépével landolt az Abraham Lincoln repülőgép-hordozón. Zöld pilótaoverallban és napfényben csillogó fehér sisakban, győztes hadvezérként lépett a fedélzetre, és a pilótafülkéből kiszállva felfelé tartott hüvelykujjával jelezte katonáinak: O. K. A főparancsnok néhány órával később a hajón bejelentette: a háború véget ért, az Abe Lincoln még aznap éjjel hazafelé veszi az irányt legénységével.

Tizenkilenc hónappal és több mint 1300 amerikai halottal később Washingtonban bestseller lett egy könyv, amely azt magyarázza, a „fiúkat sosem hozzuk haza”, mert az iraki kalandból nem lehet és nem is kell kiszállni.

Thomas P. M. Barnett, a Pentagon tanácsadója hosszú távú amerikai katonai szerepvállalást jósol a világnak azon szegleteiben, amelyek ilyen-olyan okokból nem kapcsolódtak be a nagy világfolyamatba, a globalizációba, és elszigeteltségük veszélyt jelent a fejlett államokra.

Az iraki háború és államépítés tehát a „visszakapcsolás” első nagy kísérlete. Példáját mások is követhetik, hiszen ezt követően Amerika agresszívabb katonai jelenléte tartós lesz a peremvidékeken, legyen szó a Közel-Keletről, Afrikáról, Ázsiáról vagy éppen Latin-Amerikáról.

Barnett persze nem mond sok újdonságot azoknak, akik eddig is úgy látták: az iraki kaland elsősorban nem az olajról, nem Dick Cheney alelnök barátairól, nem a tömegpusztító fegyverekről, de még csak nem is Izraelről szól. Sokkal inkább egy olyan új politikai szerep „próbaüzeméről”, amelynek elméletét az utóbbi években megjelent nagy hatású munkák mellett most Barnett új könyve is támogatja. Igaz, a teóriát amerikai politikai és akadémiai körökben is egyre bátrabban támadják, mondván: előfeltevései hibásak.

Mindazonáltal időről időre felbukkan Washingtonban egy könyv, amelyről beszélni kezd a város.

Ott lapul a szövetségi adminisztráció hivatalnokainak íróasztalfiókjában, a belváros étkezdéiben a rövid ebéd alatt egyre többek kezében villan meg borítója, és a Georgetown elegáns otthonaiban rendezett esti partikra – ahol csak ritkán maguk a politikusok, többnyire inkább befolyásos ismerőseik, gazdag rokonaik gyülekeznek – illik úgy érkezni, hogy legalább néhány fejezetet elolvastunk belőle.

Említhetnénk példaként korábbról Thomas Friedman könyvét, A Lexus és az olajfát, amelyben a New York Times folyton úton lévő politikai megmondóembere a globalizáció mechanizmusát magyarázta meg olvasóinak. Vagy Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című bestsellerét és Huntington civilizációk összecsapásáról szőtt elméletét, amely könyvek nemcsak a Capitol Hill körül, de az egész világon divatos témát adtak az újságíróknak.

Ezek a könyvek újabbnál újabb jól hangzó és nem túl nehezen emészthető elméletekkel próbálják megértetni olvasóikkal a világ működését. Szerzőik gondolatai pedig azért sem érdektelenek, mert e teóriákkal nemegyszer – lehet, hogy csak évekkel később – az apparátus folyosóin találkozunk, ahol a hatalmi hálózatokon átszűrt gondolat, sajátos információs alkímia után, politikaformáló erővé válik: híveket toboroz a befolyásos agytrösztök körében, majd politikává érlelődik a Pentagonban, a külügyben és a Fehér Házban.

Az új divatcikk ezekben a napokban tehát Barnett könyve, borítóján olvasásra csábító címmel: A Pentagon új térképe.

Hogyan is néz ki ez a térkép?

Legelőször is: óriási lyuk tátong rajta. Akár az évszázadokkal előtti térképeken, amelyek fehér foltként jelölték a még felfedezésre váró földrészeket, tengereket, ezen az atlaszon is van „terra incognita”. Nem földrajzi, hanem gazdasági-politikai értelemben.

E lyuk által jelzett régiókat Barnett „hiányterületeknek” (Gap) hívja: Latin-Amerika egy része, szinte egész Afrika, a Közel-Kelet és Délnyugat-Ázsia alkot egybefüggő, fenyegetőnek ható sötét tömeget, amelyet a „magterületek” (Core) vesznek körbe.

Ez utóbbiak stabil kormányzati rendszerrel rendelkeznek, az életszínvonal emelkedik, sajtójuk szabad, és kapcsolódnak azokhoz a hálózatokhoz, amelyek lehetővé teszik az árucikkek, a pénz, valamint az olyan, társadalmilag meghatározó gondolatok és normarendszerek áramlását, mint amilyeneket például egy divatos új könyvben szokás megfogalmazni Amerikában.

A hiányterületek ez utóbbi jellegzetességnek erőst híjával vannak. Emellett az egy főre jutó jövedelem az ekképp a világ rongyoszsákjának deklarált szegletében nem éri el a 3000 dollárt, elnyomó rezsimek uralják, rendszeresek a tömeggyilkosságok és a véres etnikai konfliktusok. És legfőképpen bőséggel teremnek a terroristák, két okból is: az általános elégedetlenség termékeny táptalaja a radikális elképzeléseknek, másrészt mivel e területek nem kapcsolódnak a nagy hálózatokhoz, hiányoznak azok a megoldási képletek is, amelyek e radikális eszmék mellett gyógyírt kínálnának a társadalom problémáira. Barnett elismeri, hogy a nagy megoldási képlet (demokrácia, szabadság), a hálózatokon terjesztett „forráskód” amerikai eredetű, az amerikai alkotmány nagyszerű ideáiból és a protestáns individualizmus normáiból építkezik.

Nagyszerű felismerés – mondhatnánk -, de mi köze ehhez a Pentagonnak, és hogy viszonyul az iraki kalandhoz?

Nos, ezelőtt három évvel, amikor Bush elnök a Westpoint katonai akadémián bejelentette, megváltozik az amerikai katonai doktrína, és az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot, hogy megelőző csapásokat mérjen a vélt veszélyforrásokra, még más volt a kockázatviselés aritmetikája. Az új számtanpéldát akkor Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes foglalta össze ekképpen: a tömegpusztító fegyverek előállítására való képesség, az aktív kapcsolattartás terroristahálózatokkal, amelyek ezeket a fegyvereket célba juttatják és végül a kinyilvánított ellenségesség együttesen már veszélyforrást jelentenek.

*

Mivel Irak esetében sem a tömegpusztító fegyverek létezését, sem a terroristakapcsolatot nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, az egyenlet – úgy tűnik – egyszerűsödött. A veszélyt – állítja a Pentagon tanácsadója – a globalizációs hálózatokról való lekapcsolódás önmagában előidézi: Amerikára és a „mag” országaira a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a már említett forráskódot, programot, szabályrendszert, amellyel az úgymond fejlett országok, a „mag” a maga képére formálhatná a „hiányterületek” államait, nem tudják exportálni, mert ezek az országok nem részei a hálózatoknak, amelyeken át ezeket az ideákat a busmanok fejébe csepegtethetnék. Ha kell tehát, a kapcsolatot akár katonai erővel is, de helyre kell állítani.

Barnett teóriája kétségkívül tetszetős, ám újdonság benne talán egyedül az a szókimondó egyszerűség, amellyel a tömegpusztító fegyverek, a latorállamok és a bennük menedéket lelő terroristák is kiestek a képletből.

Az elmélet elég ingoványos talajra épült. Miért pont ott halad például a választóvonal, ahol? (Szinte érezni azt a gyermeki izgalmat, amellyel Barnett berajzolta a piros vonalat a térképre; jó játék, az kétségtelen.) Milyen alapon tartozik a maghoz mondjuk Észak-Korea, és nem Románia, vagy hogyan kerül oda Grúzia, miközben Marokkó nem? De egyáltalán, miért a térképen húzódik ez a vonal?

Niall Ferguson, aki több neves egyetem előadója és egy pár hónappal ezelőtt szintén divatcikké vált könyv szerzője (Colossus: The Rise and Fall of American Empire), ugyanilyen megfontolásokból áll ki az iraki háború mellett, de körültekintőbben érvel, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy az „amerikai birodalom” romlását elsősorban nem külső veszedelmek okozhatják, hanem belső feszültségei.

Az amerikai hadigépezetet ugyanis meglepően olcsó működtetni, az új hadjáratok, az iraki és afganisztáni újjáépítésre juttatott pénzek nem viselik meg túlzottan az Egyesült Államok költségvetését. Míg 1950-ben a GDP tíz százalékát tették ki a hadi kiadások, addig a kilencvenes évekre ez négy százalékra mérséklődött, és 2005 végéig várhatóan 3,5 százalékra csökken, miközben a hadi kiadások összegszerűen folyamatosan emelkednek. Ez azt jelenti, hogy a növekvő gazdaságból bőven finanszírozhatóak e vállalkozások. A katonai büdzsével tehát nincs közvetlen összefüggésben az a tény, hogy az amerikai költségvetés az utóbbi két évtizedben szinte felfoghatatlan mértékben adósodott el, olyan hihetetlen méretekben, hogy – jegyzi meg Ferguson – egyszerűen senki sem hajlandó elhinni.

Egyrészt a lakosság is eladósodott, hiszen az egyéni fogyasztás egyre nagyobb szerepet játszik a gazdaság növekedésében, a fogyasztás növekedése pedig a megtakarítások csökkenésével és különféle kölcsönök felvételével járt. Másrészt a költségvetés helyzete is destabilizálódott, mivel a politikusok nem hajlandók szembenézni a ténnyel: az adócsökkentések és az egyre finanszírozhatatlanabbá váló nyugdíjrendszer miatt adósságspirálba került a büdzsé, amelynek hiányát – megvásárolt államkötvények formájában – Ázsia finanszírozza. Például Kína, amely már több százmilliárd dollár értékben birtokol amerikai állampapírokat, hogy nemzeti valutáját mesterségesen a dollár értéke alatt tartsa (ez segíti a világpiacot elárasztó olcsó exportját).

És hogy miért nem hajlandók a politikusok szembenézni ezzel a „hiányterülettel”, a jövő generációit veszélyeztető folyamatokkal? Ferguson szerint ehhez túl rövid az az idő, amelyet a politikusok vezető pozícióban töltenek. Egy négy évre megválasztott politikusnak alig két és fél éve van arra, hogy kampányolás helyett kormányzással foglalkozzon. Újraválasztását szem előtt tartva melyikük lenne olyan őrült, hogy szavazói elé állva azt mondja: vagy drasztikusan adót emelünk, vagy radikálisan lefaragjuk a szociális kiadásokat, vagy teljesen felforgatjuk az eddigi rendszert, mert ez így nem mehet tovább?

Ha e gondolattal visszatérünk Barnett szép teóriájához, észrevehetünk egy riasztó mozzanatot: a terjeszteni szándékozott kód, szabálygyűjtemény hibás. Lehet, hogy e társadalmi programnál valóban nem találtak még jobbat, de ettől – és ezt már Churchill is látta – ez a program „vírusos”: egyre inkább a rövidlátás, a pazarlás és a nemtörődömség tüneteit mutatja. Míg e program terjesztésének lehetőségei korlátozottabbak voltak, és az erőforrások kimeríthetetlenebbnek tűntek, a vírus jelenléte nem volt ennyire szembeötlő. Úgy tűnik, hogy a hálózatok és a kommunikációs technikák fejlődése két okból is virulensebbé tette a problémát.

Először is: miközben adott idő alatt egyre több információt, üzenetet tudunk továbbítani a társadalom szereplőihez, és ez megkönnyíti a demokrácia terjedését, a politikát lenyelni látszik a kommunikáció leviatánja. A politikai PR, a „spin doctorok” ma a közélet hősei, és nem vezetőink. A tanácsadó cégek, amelyek gurui visszafejtették a „forráskódot”, és kiaknázzák a benne rejlő biztonsági réseket, halálpontosan dolgozzák ki megbízóik számára a testreszabott üzeneteket. A népszerűségi mutatók figyelése közben a tartalommal, az üzenet hosszú távú következményeivel viszont senki sem törődik.

A második ok, amely miatt a vírus szembetűnőbb, az a tény, hogy a világ egyre több pontján figyelhetjük meg e program futását, hiszen a „dübörgő kilencvenes évek”, az évszázad gazdaságilag legrobusztusabb évtizede e program rohamos elterjedésével kezdődött (elég, ha a berlini fal leomlására és annak következményeire gondolunk). Ami egyben azt is jelenti, hogy a programmal együtt a már említett vírus is soha nem látott sebességgel sokszorosítja magát. (Az emelkedő olajárak, a fogyatkozó esőerdők és az egyre kitapinthatóbb klímaváltozás jelzi a pusztítását.)

Léteznek persze olyan helyi javító mechanizmusok, amelyekkel e hibák korrigálhatók. Ehhez azonban az kell, hogy az érintettek időről időre leváljanak a hálózatokról, illetve blokkoljanak bizonyos csatornákat. Példákat bőséggel lehet találni a közelmúltban. Argentína, amely korábban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlásaival, a terjesztett program szerint próbálta gyógyítani válságba zuhant gazdaságát, csak elmélyítette krízisét. Miután azonban visszautasította ezeket a tanácsokat, új, helyi kóddal pár év alatt a gyógyulás jeleit mutatja. Közismert tény az is, hogy az 1997. évi ázsiai pénzügyi válságból azok az államok épültek fel leghamarabb, amelyek megtagadták az IMF tanácsainak teljesítését, és helyi megoldásokkal kísérleteztek.

Ezek után kijelenteni, hogy a „szétkapcsoltság” mindig veszélyforrást jelent, és akár katonai erővel is helyre kell állítani a hálózatok épségét, több mint rövidlátó megközelítés.

Az iszlámot sokan igyekeznek ma középkoriként és fejlődésellenes kultúraként feltüntetni. Ennek a politikába mélyen beágyazott vélekedésnek a gyökereit kutatta pár hete a Washington Monthly magazinban közölt cikkében Michael Hirsh, a Newsweek hírmagazin szerkesztője, aki úgy vélekedik: a most folyó iraki kaland valószínűleg már 1950-ben elkezdődött. Nem a Közel-Keleten, hanem egy bizonyos Bernard Lewis professzor fejében. Lewis ideálja Kemal Atatürk, Törökország szekularizálásának hőse, aki „a népért a nép ellenében” hajtotta végre az iszlámot háttérbe szorító és az ottomán birodalom maradványait szekuláris állammá átalakító programját. A ma az amerikai Közel-Kelet-kutatások doyenjeként számon tartott Lewis 1961-ben jelentette meg nagy hatású könyvét, amelynek címe A modern Törökország kialakulása volt. (A török hadsereg egy évvel korábban vette át a hatalmat az országban.) Divatcikk lett ez is, amely később politikai programmá szublimálódott. (Huntington bevallottan Lewistól kölcsönözte a civilizációk összecsapásáról szóló elméletét.) A Lewis-doktrína gyökeret vert az adminisztrációban, elsősorban a Pentagon környékén tanyázó politikacsinálókat fertőzte meg, és mára őrületbe kergeti a külügyminisztérium arabszakértőit.

Egyre többen vannak ugyanis – akadémiai és politikai körökben egyaránt -, akik szabadulnának Lewis örökségétől, és úgy látják, bizonyos körülmények között az iszlám épp biztosítékot, sajátos ellensúlyt jelenthet a despoták háttérbe szorítására: a több fejlődési stádiumot kihagyott közel-keleti társadalmakban hosszú távon lehetőséget teremt a demokratizálódására is. Épp Iránt hozzák fel példaként, ahol negyed századdal az iszlám forradalom után a nyitás jelei mutatkoznak. Illetve mutatkoznának, ha Amerika fenyegetőzése nem legitimálná folyamatosan a konzervatív erőket, amelyek immár csak egy atombombával érzik magukat biztonságban az Egyesült Államoktól.

E vélekedés szerint tehát inkább az a világi buzgalom kártékony, amellyel az első világháború után az ottomán birodalom helyén mesterséges nemzetállamok sorát hozták létre, ahol az iszlám háttérbe szorításával a ma oly sok problémát okozó helyi despoták kerültek hatalomra. És amely garantálja, hogy az egyébként marginális befolyással rendelkező félőrültek, Oszama bin Ladenek és Az-Zarkávik követőkre leljenek a vesztesek között. (Épp a Barnett-féle elméletek azok, amelyek egy több ezer emberéletet követelő terrortámadást a globalizáció szimbólumai ellen intézett hőstetté magasztosítanak.)

Irakban holnap választanak. Ha tetszik az amerikaiaknak, ha nem, a választások eredménye, amely a síitákat juttatja hatalomra, nem az atatürki irányba löki majd az országot. Épp ellenkezőleg, a korábban szekulárisabb Irakban a maradinak tartott iszlám régóta nem látott befolyással lesz a mindennapokra.

Hogy azonban ezt az iszlám reneszánszt, amely sokak szerint nem lesz hosszú életű, ne a maradiság, a globalizációtól való elzárkózás rémképeként élje meg Amerika vagy a „mag” birodalmához tartozó fejlett világ, fordítani kellene – Longfellow elcsépelt allegóriájával élve – az állam hajóján.

Ideje, fiúk, hazafelé venni az irányt!

Barnett szerint a világ – A Pentagon új térképe

1Kolumbia. Magánhadseregek, gerillák és a kábítószer-kereskedők egyre nagyobb káoszba döntik az országot. A jelenlegi mérsékelt amerikai szerepvállalás, amely be is avatkozik és nem is, nem fog eredményre vezetni.

2Izrael-Palesztina. Nem hagy alább a terror, mert Ciszjordániában nincs olyan új generáció, amely elvetné az erőszakot mint megoldási lehetőséget, miközben a most épülő izraeli fal a XXI. század berlini fala lesz. A konfliktus szereplőit külső hatalmak választják majd szét, ez a szétválás fájdalmas lesz.

3Irak. Amerikának az iraki rendezést követően az egész térségre kiterjedő biztonsági rendszert kell kidolgoznia.

4Irán. Az ellenforradalom már megkezdődött. Ám a mollák a terrort támogatják, és tömegpusztító fegyverre szeretnének szert tenni. Kérdés, hogy emiatt elkerülhetetlenül célponttá válnak-e, ha az észak-koreai és iraki kérdést rendezte Amerika.

5Szaúd-Arábia. A királyi család politikája teljes belső instabilitáshoz vezet. Az olaj miatt azonban az Egyesült Államok sosem hagyja magára ezt az államot, kerüljön, amibe kerül.

6Afganisztán. Amerika hosszú ottlétre készülhet fel, hiszen a terroristák/lázadók kiűzése itt nem rövid időt fog igénybe venni.

7Kongó és Ruanda. Kétmillió halott az elmúlt évtized harcai során. A stabilitás nem áll helyre külső beavatkozás nélkül.

8Észak-Korea. Határozottan törekszik tömegpusztító fegyverek megszerzésére. Amerika a „Götterdämmerung”-forgatókönyvtől tart, mégis ez az ország lehet Irak után a következő&

9Indonézia. Félő, hogy a világ legnagyobb mozlim lakosságú államalakulata szétesik. Eközben a terroristahálózatok melegágya a régió.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001