Forrás: Magyar RádióHáborús bűnösök, szélhámosok vagy Világ Igazai
Szonda, 2005. 01. 23., szerk.: Elek László
2005. január 24., hétfő 10:40
629 olvasás
Ahogy a hatvanas-hetvenes években szaporodott a magyar partizánok száma, úgy nőtt az elmúlt évtizedek alatt azoké is, akik a vészkorszakban mentették a magyar zsidókat. A neves kutató, Randolph Braham cikke a zsidómentő akciókról.
A héten egy Wesselényi utcai presszóban gyűlt össze három tucatnyi ember. Egy részük hetvenes éveit járta, s emlékezni akart, más részük fiatal volt, aki tanulni. A budapesti gettó felszabadulásának hatvanadik évfordulójára emlékeztek. Saját történeteiket mesélték, azt, hogy ki milyen csodának köszönhette, hogy életben maradt. És a szerencse mellett újra és újra előkerült egy-egy, többnyire ismeretlen nevű ember, akiben volt emberség, aki a veszélyek ellenére is segített a zsidókon. A világ máig nem tudta feldolgozni a Holokauszt borzalmát. Számtalan magán-történelem maradt ránk az elbeszélésekből, sokak szerepéről pedig máig vitatkoznak. Wallenberg, Angelo Rotta vagy Perlasca nevét megismerte és tiszteli a világ. Az igazak emlékét gyűjti és ápolja a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet. A történészek pedig máig kutatják, mi történt a félmillió elpusztított, s a csupán feleennyi megmenekült emberrel. A korszak talán legnevesebb kutatója az Amerikában élő Randolph L. Braham, akinek két kötetes munkája, a Magyar Holokauszt, régóta alapmű. A Szádok című folyóirat legutóbbi számában jelent meg Braham új tanulmánya, a Mentőakciók Magyarországon. A történész ebben néhány, máig vitatott személyről írja meg, hogy milyen szerepet játszott a magyar zsidók megmentésében. (Lukácsi Béla jegyzete.)
„Ha annyi ellenálló lett volna 1944. március 19. előtt, mint 1945 májusában és később, Hitler nem kockáztatta volna meg az ország megszállását&” – írta A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyvében Kádár Gyula, a VKF 2-es osztályának, vagyis a katonai hírszerzésnek az egykori parancsnoka. És Braham ezt a mondatot idézi tőle a tanulmánya elején, merthogy szerinte ugyanez érvényes a vészkorszak alatti mentőakciókra is. A háború után mítoszok és legendák keletkeztek, és az akciók némelyike körül mind a mai napig óriási viták vannak. Hogy mennyi ezek körül a mítosz, és mennyi a tényleges valóság, annak az eldöntése történészi feladat, ehhez pedig „száraz” adatokra, dokumentumokra, elemzésekre, következtetésekre van szükség, az érzelmek kikapcsolására, ami azért is különösen nehéz, mert bár 60 év telt el, nem vagyunk még ettől elég távol, az érintettek közül még jó néhányan élnek, mindkét oldalon.
Mindenesetre a tanulmány szerint a német megszállás után 501.500 zsidó pusztult el, legtöbbjük Auschwitzban. A holokausztot 260.500-an élték túl, ebből 130.650 volt a budapesti. De a szerző mindjárt azt is hozzáteszi, hogy azt szinte lehetetlen meghatározni, hogy a túlélők közül hányan köszönhették az életüket másoknak. A tanulmány néhány mentőakcióval részletesebben is foglalkozik, de előbb tesz néhány általános megállapítást is. Megemlíti például, hogy a zsidóság vezetői annyira bíztak a magyar politikai elitben, hogy nem tájékoztatták a zsidó tömegeket Auschwitzról és a „végleges megoldásról”, holott pontosan tisztában voltak vele, s amíg egyáltalán lehetett volna, addig se tettek semmilyen mentő ellenintézkedést.
Horthy 1944. március 18-án Klessheimben „odaígért” Hitlernek százezer magyar zsidó munkást, és nem sokkal ezután ezen egyezség ürügyén indultak meg a deportálások. Pedig ekkor már Horthy is tudta, hogy hol van a végállomás. A zsidóság vezetői kétségbeesésükben tárgyalni kezdtek az SS képviselőivel, mert Szlovákiából úgy értesültek, hogy az ottani deportálásokat bizonyos SS-emberek lefizetése után sikerült leállítani. Himmlernek egyébként valóban volt felhatalmazása Hitlertől, hogy zsidókat váltságdíj ellenében elengedhet, de csak akkor, ha abból komoly devizabevétel származik.
Nos, később kiderült, hogy a szlovák történet nem volt igaz, csak annyiban, hogy Dieter Wisliceny SS-deportálási szakértő valóban átvett a szlovákiai zsidóktól kétszer 25 ezer dollárt, holott a deportálásokat már más okok miatt korábban leállították. Nos, ezzel az emberrel tárgyaltak a Központi Zsidótanács, ill. a cionista Segélyező és Mentőbizottság vezetői: például Freudiger Fülöp, majd Kasztner Rezső. A deportálási szakértő az egész magyar zsidóság megmentéséért, a korábban a szlovákok által kiötölt „Európa-terv”-re hivatkozva, két millió dollárt kért, azonnali előlegként 200 ezret. Meg is kapta két részletben, előbb három millió pengőt, majd 1944 április 21-én 2,5 milliót.
Fölmerült még 10 ezer teherautó átadása is egy millió emberért, de végül az ún. Kasztner-transzport keretében „mindössze” 1684-en hagyhatták el az országot, ráadásul az ígéretekkel ellentétben nem semleges országba, hanem túszként a bergen-belseni tábor különleges szektorába. Erről az akcióról nagy viták voltak az 1950-es években, egy ortodox zsidó azzal vádolta Kasztnert Izraelben, hogy több százezer magyar zsidó haláláért felelős, mert nem szólt arról, amit tudott, csak hogy néhány prominens embert, köztük a családtagjait megmenthesse. Kasztner rágalmazási pert indított, de első fokon elmarasztalták, a bíró egyenesen úgy fogalmazott róla az ítéletben, hogy „eladta a lelkét az ördögnek”. 1958-ban másodfokon aztán a Legfelsőbb Bíróság neki adott ugyan igazat, de ezt már nem érhette meg, mert szélsőséges merénylők megölték. Kasztnernek volt még egy másik mentése is: Eichmannal megállapodott, hogy 18 ezer embert, fejenként 100 dollárért Ausztriába szállítanak. Azt viszont nem tudhatta, hogy az ottani munkaerőhiány pótlására ennyi embert amúgy is mindenképpen odaszállítottak volna. Ennek ellenére ez a mai napig is sikeres mentőakcióként ismert.
Braham ír még arról a mítoszról is, ami szerint Romániába tömegesen menekítettek volna át zsidókat. A mítoszteremtő – Moshe egykori kolozsvári rabbi aktív közreműködésével – egy Sorban nevű művészettörténész volt, aki 1945-ben még csak néhány zsidó megmentéséről számolt be, 1986-ban már zsidók százairól van szó. Aztán a szám sokezerre nőtt, 1992-ben már több tízezer, 1995-ben már úgy emlékezett, hogy Észak-Erdély valamennyi zsidóját megmenttette. Miközben egynek a megmentését se lehet igazolni. A Yad Vashem ennek ellenére befogadta a Világ Igazai közé. Sorban a román forradalom után már tagadta a romániai holokausztot, küzdött Antonescu rehabilitálásáért, mígnem aztán 2003-ban kiderült, hogy húsz éven át a Securitate besúgója volt.
