Forrás: MNOA személy hagyománya
2005. január 22. 8:04
Végh Attila
Ebben a könyvben a Szombathelyen rendezett, Az individuum és az európai tradíció című konferencia anyaga olvasható. A konferenciát szervező Berzsenyi Dániel Főiskolán tavaly filozófia szak indult, ezért a kötet a Szombathelyen remélhetőleg megteremtődő filozófiai élet egyik első jeleként is felfogható. Ez önmagában is nagy öröm.
A könyvet átolvasva örömünk csak fokozódik, még akkor is, ha hallottuk Vekerdi László intelmét: nem szerencsés a tudományos életet olyan könyvekre alapozni, amelyek konferenciák anyagából állnak össze, mert ami egy ilyen „workshopban” a legkelendőbb, az általában tudományos szempontból csekélyebb értékű.
Nos, ez a könyv értékes. Nézzünk néhány írást a gazdag kínálatból, mely az európai individualizmus gondolkodástörténeti nyomait veszi föl, s izgalmasan, perspektivikusan tárja elénk. Huoranszki Ferenc a mérföldkővel, Descartes-tal kezdi. Megmutatja, hogy az ego bizonyossága hogyan alapozta meg a modern európai metafizikát azzal, hogy a szubsztanciatant a reflexív tudatosság lehetőségére építette (amit aztán a kartéziánus metafizikával egyébként vitába szálló Leibniz, s később még Locke is átvett). Huoranszkit az érdekli, hogy az erkölcsi személyiségről kialakított nézeteinket miképpen befolyásolták a descartes-i tanok, és hogy mi a reflexív tudatosság ontológiai státusza. Az autonómia fogalma legalábbis problematikus, mondja, ám az biztos, hogy ez az elv vált az európai individualizmus alapjává.
Vajda Mihály a mindent legyűrő tudományossággal szembehelyezkedő Pascalhoz fordul. Pascal, akit „a végtelen térségek örök hallgatása” rettegéssel töltött el, fehérek közt az első európai volt, aki az embert nem a létező urának látta, hanem „a lét pásztorának”. Ezzel meg is érkeztünk Heideggerhez, hiszen Pascal ebben az írásban mint a létfeledésnek hadat üzenő gondolkodó (és lelki gondozó) jelenik meg. Vajda, hogy rátaláljon arra a létfeledési pontra, ami alapjaiban határozta meg az európai gondolkodástörténetet, a keresztény gondolathoz megy vissza. Az ontológiai differencia, melynek szakadéka létező és lét között tátong, megszüntethetetlen. Az ősi zsidó vallás, mondja Vajda, ezt a hasadást mindig is látta, és – szemben a kereszténységgel – nem törekedett arra, hogy feltöltse vigasszal. Két eltérő stratégia áll előttünk: a keresztény, mely „állandó ügyködésre ösztönöz”, és a zsidó, mely nem ismer örömöt. A zsidó „szaporodjatok és sokasodjatok” elve, valamint az a keresztény nézet, hogy ezzel az ember kiérdemelheti a bűnbocsánatot, oda hatott, hogy az ember igyekezett a természet urává válni. Mert retteg, mondja Vajda.
Az individualitás és a teodícea összefüggéseit vizsgálja Schmal Dániel. Egy 1610-es festmény a kiindulópont, mely a leideni egyetem anatómiatermét ábrázolja. A szigorú boncasztal hátterében csontvázak állnak, kezükben zászlók, melyeken feliratok hirdetik a halál diadalát. A korabeli anatóniaterem tehát nem zárt körű tudósklub, hanem múzeumi látványosság volt. A róla készült festmény azt tükrözi, hogy a halál két arca – melyek ma már külön-külön diskurzusok tárgyai – a 17. században még egy volt. A természettudományos diskurzus és a halált ontológiai eseményként kezelő diskurzusok azután szétváltak, hogy soha többé ne találkozzanak.
Tatár György Individuum és rendszer című írásában a saját maga rendszeren kívüli helyzetéről olvashatunk. Kierkegaard Ábrahámja a példa: a bibliai gyilkosságra Ábrahám nem mint az általános emberi nem egy példánya kapott parancsot, hanem Ábrahám saját maga. S ahogy a saját maga nem fér bele a német idealizmusból elszármazott rendszerfogalomba, úgy Isten sem. (Ezért lehetséges, hogy Ábrahám, amikor kését emeli, éppen Isten előtt áll.) Ám ennek hatalmas ontológiai következményei vannak. Tatár Kierkegaard nyomán erről így ír: „…minél közelebb áll valaki az ember elvont fogalmához, vagyis minél kevésbé saját maga, annál távolabb kerül Istentől, annál kevésbé áll „Isten előtt”. Istent a filozófia egyáltalána nem érdekli, csak az egyes egyén saját filozófiája.” Kierkegaard ebben az írásban – mintegy az írás megidézte rendszerkonfliktus belső tükreként – Schellinggel kerül szembe, aki Tatár szerint „minduntalan rossz irányt választ”, mert „a tudható Istentől akar eljutni a hitt Istenig”. Schelling tehát elrontja, újrakezdi, elrontja, újrakezdi. Individuális imamalom. Kérdés, hogy az ember tehet-e ennél többet.
(Az individuum és az európai tradíció. Savaria University Press 2004,219 lap, 1980 Ft.)
Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005
