Forrás: Magyar Rádió

Popper Péter könyve az Újszövetségről – a beszélgetés teljes szövege

2005. január 11., kedd 17:34

220 olvasás

– Mire jut, juthat Popper Péter, amikor jórészt a pszichológia kitaposott, kitaposható útvonalain keres kapcsolatot az Újszövetséggel, a Jézus-problémával a Pál-rejtéllyel, a Jelenések könyve talányaival, a fogalommá lett imádság, a Miatyánk szövegváltozataival?

Donáth László:- Szent titok. Abban a pillanatban, ha valaki, legyen az materialista, idealista, történész vagy teológus, Renoire-ra gondolok többek között, akit annyira szeret Popper Péter. Engem elbűvöl, de sokkal kevesebb bennem az empátia a pozitivista történettudomány iránt, mint benne. Nyúl hozzá a szent titkához, akkor csak jár körbe, körbe, körbe& Abban a pillanatban amikor valaki elfogadja, hogy számára kizárólag a beleérző, az együttérző, együtt gondolkodni kész ember találkozik a szenttel, ott valami megnyílhat. Önmagában tehát semmiféle negatívum vagy veszély nem származik abból, hogy valaki a lélek mély belső történései felől közelít, és sokkal inkább igyekszik megérteni – ebben az esetben – az Újszövetség embereinek és nemcsak Jézusnak, és nemcsak Pál apostolnak, de adott esetben a többi tanítványnak vagy asszonynak, római katonának, zsidó főpapnak a mentalitását, azt, ahogy a sokszoros közösségi szűrőn keresztül ránk hagyományozódott a szöveg, és abban valami felrémlik ezekben az arcokból – mintsem valamifajta racionális kontroll alá vesse az újszövetségi Szentírást, és eljusson oda, hogy hiszen semmi sem igazolható, semmi sem bizonyított, az egész egyfajta vallásos téboly írásos lecsapódása.

– A buktatókról szólva arra céloztam, hogy a pszichológust spekulációk útvesztőjébe terelheti maga a lélektan, és ez meg is történik ebben a könyvben. Popper megidézi az ismert damaszkuszi jelenetet, a damaszkuszi út jelenetét, és sajátságos értelmezést ad Jézus mondatának: „nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod”. Azt mondja, hogy ez nem más, mint a pszihoanalízis alapvetése. Az sem teljesen kizárt, teszi hozzá, hogy Freud, az ateista Freud ebből a mondatból merítette teóriájának indító gondolatát. Hát ez azért kissé túl messzire megy, úgy gondolom – vagy nem?

– Erre azt mondom, hogy rendkívül szellemes. Engem mindig elbűvöl, amikor a kreatív elme megkísérli a részecskéket egésszé egybeilleszteni. Hozzá kell tenni, hogy a mi világunkban óriási jelentősége van annak, ha valaki akár csak a szellemtudományok területén megpróbálja az együvé tartozó dolgokat olyan közös vörös fonál köré szőni, szervezni, amellyel az egyszerű ember megértheti azokat. Nem Freudnál érzem a gondot – Freud művelt, hozzá kell tennem, a vallástudományokban is művelt ember volt -, amit ő az ösztöntanról, a tudattalan és az ösztön dolgairól több mint száz éve megfogalmazott, az leírja azt, ami van. De hát bocsánatot kérek; nem is az újszövetségi Szentírás lenne végső forrása azon emberi jelenségeknek, amelyeket aztán Freud vagy Dosztojevszkij elnevezett, hanem azok bizony már jóval korábban, a görög tragédiákban is felsejlenek, és valószínűleg mióta ember az ember ösztönnel, ösztönökkel küszködve él, elfojtva bűntudatot, lelkiismeretfurdalást kialakítva önmagában, és keresi azt az utat, hogy annak ellenére, ami ő, hogyan lehet élni. Ez az igazi kérdés, és erre ad választ Mózes is, Jeremiás próféta is, Jób könyve, nem kevésbé Jézus, vagy Pál apostol, és így tovább Freudig és még tovább.

– Az ösztön, vagy ösztöke szeretetet is kell hogy sugalljon, és a kereszténységnek ez az egyik alapproblémája. Mi is az a Jézus által diktált szeretet? Az írásban szerepel Péternek és Jézusnak az a párbeszéde, amelyben Jézus azt tudakolja háromszor egymás után, hogy Péter vajon szereti-e őt. Jézus inkább az ismerve szeretést kérné számon egyébként Péteren, reménytelenül. Valóban itt ekörül van a problémának a lényege, gyökere; jól keresgél Popper Péter?

– A János evangéliuma szerkezetéből jól kivehető ennek a végső szakasznak, az immáron feltámadott Jézus a Genezáreti tó partján kvázi útnak indítja tanítványait, és azok közül azt az embert, akivel a legtöbb gondja-baja volt élete során; mert nem öntörvényű volt, hanem sajátos módon kritikusa volt Jézusnak. Fölibe akarta állandóan magát helyezni, és nem véletlen, hogy más helyén az evangéliumnak Jézus indulatosan azt mondja neki, hogy távozz tőlem, sátán. Állandóan csak azért is királyi messiást, főpapi messiást, próféta messiást akart Jézusból csinálni, mint egy rossz politikai menedzser, aki eldöntötte, hogy márpedig az ő jelöltje olyan lesz, amilyennek ő képzeli, és nem olyan, amilyen az embereknek valójában kellene. Másrészt a háromszori megtagadás motívumra rímel a háromszori megkérdezés. Itt arról van szó, hogy valamiképpen rehabilitálni kell Pétert – nem lehet. Megint visszaigazolja bizonyos mértékig Popper Péter analitikus pszichológiai hozzáállását az Újszövetség megértésében és az Újszövetség alakjainak megértésében, hogy tudniillik az, akire igazán fontos dolog bízatik, de csődöt mondott, és még sem lehet ezt a feladatot másnak adni, akkor azt az embert nekem újra kell teremtenem. Mégpedig – és itt van Jézus elképesztő hűsége önmagához -, abban, amiben kárt vallott, azzá, amivé én eleve őt elgondoltam. Ez a Genezáret-tó partján lejátszódó jelent valójában arról szól – és itt a nyelvi megközelítés bizonyos mértékben jogos, hiszen nem véletlen hogy milyen szavak kerülnek elő akár a héberben, akár a görögben -, Péter rajongásával nincs gond, szív szerinti szerelmével nincsen baj, azzal van baj, hogy értse meg, másról szól a feladata mint amit önmagának és mint amit Jézusnak képzelt. Ugyanakkor a Feltámadott rehabilitálja őt, rábízza az ősegyház, visszatekintve ma így fogalmazhatjuk, az ősegyház, a jeruzsálemi első piciny zsidó-keresztény közösség ügyes-bajos dolgainak intézését, amelyben többé ne vétse el a mester eredeti szándékát.

– Feltűnő hogy Popper Péter a 171. oldalig halogatja annak a kérdésnek a megfogalmazását, amely a legjobban izgatja érzésem szerint: ez pedig a vallás mibenléte. Miért emberi szükséglet? És itt, ebben az esetben véletlennek tekinthető-e az, hogy Pilinszkyhez fordul? Többnyire akkor fordul Pilinszkyhez ebben a könyvben, amikor nem boldogul egy kérdéssel.

– Költői igazságról van szó; a szentek azok a különleges emberek, akik időről-időre jelként adatnak nekünk, porban élő poroknak, hogy el ne csüggedjünk, a magunk működése az általunk létrehozott intézmények teljesítménye láttán. Hiszen sokkal többről van szó, mint amit mi materiálisan érzékelünk a magunk és a világunk dolgaiból. A vallás túlmegy a szenteken; sőt azt is mondhatom, a szentek mindig extrém alakjai a vallásnak, Assisi Ferenctől Simone Weilig, aki még csak meg sem volt keresztelve, bár találkozott a Sorbonne-on Jézussal. Semmi okunk kételkedni abban, hogy ők a normái a valódi emberi cselekvésnek, miközben a magunk élete vagy többé-kevésbé a vallás különböző vallások aklába van béterelve. Vagy annak ellenére létezünk, mint oly sok racionális, felvilágosult ember Voltaire-től kezdve Popper Péterig, vagy megkísérli az ember állandóan újra- és újrafogalmazni azok számára, akik egy picit is érzékenyebbek. Tehát nem egyszerűen azért van szükségük istentiszteletre, misére, keresztelőre, temetésre, imádságra, böjtre – vagy mint most a szörnyűség okán áldozathozatalra, alamizsnára a dél-kelet-ázsiai elárvult gyerekek javára -, mert így jobb nekik az élet, és könnyebb a lelküket hordozni, hanem valójában megértik azt, hogy – és itt visszatérek Pilinszkyhez – minden titok.

Ocsovai Gábor