Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A halottak hű szolgája

“A legjobb a fekete föld, vagy az agyagos” · Miért éppen 189 centi mély?

2005. január 11. (4. oldal)

Kő András

Változatlan érdeklődés mellett vetítik a mozikban Mészáros Márta Temetetlen halott című játékfilmjét Nagy Imréről. Az alkotás nem mentes a vitáktól sem. Ugyanakkor felkorbácsolja az indulatokat, és a néző ismét átéli az 1958-as kivégzést, valamint a rendszerváltás utáni újratemetést. Az alábbi beszélgetés egy sírásóval készült, akinek a szeme előtt vonult el a történelem egy szelete.

Pest környéki családi ház, télidőben. A kert kihalt. Aki teheti, a meleget választja. A kutya az más. Ő szolgálatra szegődött. Odúnak csak a háza marad. De a csípős szél oda is bekandikál. A ház gazdája is szolgált. A halottakkal kötött szövetséget. A sírjukat ásta, ott segédkezett, ahol mindenki egyenlő. És mégis: a viharok nem kímélték ezt a nyugvóhelyet. Legalábbis addig, amíg ő volt a fősírásó. A halott után az első ember. Túl sokat látott az új köztemetőben ahhoz, hogy befogadja a jelent.

– Jelen voltam elejétől végéig, egy hónapig Nagy Imréék exhumálásakor is a temetőben – emlékezik. – Rossz a világ – mondja -, talán majd az unokáimnak jobb lesz. Ember Judit felvételt akart velem csinálni, de nem álltam kötélnek. Mások pénzt ígértek, csak beszéljek. Hagyjanak békén! – mondtam nekik -, nekem nincs szükségem nyilvánosságra. Meghagyom a politikusoknak a helyet. Egy újságíró órákig állt a házam előtt& Nem tudom, most miért beszélek& De kérem, hogy a nyugalmam érdekében a nevemet ne említse! Ami volt, elmúlt, hogy mi lesz, azt nem tudhatjuk. Hogy mi van, azt ki-ki láthatja, érezheti&

A gödöllői járásban kádármester volt az édesapja. Az öt gyerek közül csak egy folytatta a mesterséget. De ő sem sokáig. Amikor az édesanyja meghalt, a gyerekek szétszéledtek. Felkerült Pestre, a legidősebb nővéréhez.

– Voltam abban az időben minden – mondja -, csak akasztott ember nem.

Ötvenben megnősült, gondolta otthont teremt magának, mert addig ágyrajáró volt. De megint vidékre költöztek, Sülysáp közelébe, s onnan járt be a temetőbe, mígnem Pesten szereztek lakást. A feleségének az új köztemetőben dolgozott a barátnője, ezért először a Kerepesiben kapott munkát, majd rövid ideig Palotán, végül 1953-ban az új köztemetőben. Soha nem gondolt arra, hogy így alakul majd az élete. Valamikor autószerelő szeretett volna lenni. Kitűnővel járta ki a nyolc általánost.

Halkan beszél, gesztusa kevés. Sötétkék munkanadrág van rajta, szemüveges. Nagyobb társaságban jelentéktelennek tűnne. Nincs ráírva, hogy a temetőhöz kötődött a fél élete.

– Hány évig volt sírásó? – kérdezem.

– Tizenhét éven keresztül. Hatvannyolcig. Akkor kineveztek fősírásónak, mert Pálinkás bácsi, a főnököm, egy évvel a nyugdíj előtt meghalt. Abban az időben már én irányítottam az embereket, de ebbe is mentem tönkre. Az idegeim kikészültek, mert úgy mondom, az alja emberek mentek sírásónak, akik többet ittak, mint dolgoztak. Ezért aztán idő előtt leszázalékoltak. Munka közben sosem ittam. De volt énnekem még egy bajom: becsületes voltam, s ez nem jó. Azt is mondhatom, nem érdemes. Mellesleg csak egyszer késtem el a munkahelyemről, de az is legénykoromban volt. A farsangi bál után elaludtam.

A kutya panaszos hangon vonyít. Hallgatunk. Nehezen születnek a kérdéseim.

– Legalább megfizették?

– Á, dehogy! Sokan azt mondják, semmi pénzért nem csinálnák, amit én végigcsináltam.

– Akkor miért maradt mégis?

– Mert a fizetés mellett volt egy kis jatt.

– Járt minden temetésen?

– Nem járt, és nagyon sokszor nem kaptunk semmit. Őszinte legyek? Minél nagyobb “fej” volt valaki, annál biztosabb volt, hogy nem kapunk semmit. Akár színészt temettünk, akár politikust. Így, ahogy mondom. Egy szegény ember jobban megadta a tiszteletet.

– Nem félt a halottaktól?

– Nem. Pedig nem tudom megmondani, hány sírt ástam ki, és hány halottat exhumáltam. Naponta lehet egyet venni.

– Hogyan emlékszik vissza 1956-ra?

– Stószban álltak a halottak az udvaron, és nekünk kellett szétválogatni őket. S mivel a hozzátartozók általában csak később jelentek meg, felírtuk, hogy kit milyen ruhában temettünk el. Ezek voltak az azonosítási jelek. Az a sok rendőr, katona és civil& A halottasház környéke tele volt koporsókkal. Egyszer Maléter is kijött, és azt mondta Pálinkás bácsinak – ezt sem hallotta biztos sehol, egyedül én tudom -, hogy a katonáit temessük a 18-as parcellába, a többiek meg menjenek a 233-asba, hátra. Különben a 18-asban és a 38-asban földeltük el akkor a legtöbb halottat. Aztán november 4-e után megváltozott a helyzet. Egy alkalommal, ahogy agnoszkáltuk a halottakat, körbevettek minket géppisztolyos oroszok. Voltak, akik megléptek közülünk, páran azonban ott maradtunk. Az érdekelte őket, hogy mit csinálunk a halottakkal& S akkor egy magyar katonatiszt segítségével, aki tudott oroszul, szétválogattuk őket. Később sokat exhumáltunk, s a forradalmárok mentek hátra, az ávósok meg díszsírhelyet kaptak.

A kutya egyre panaszosabban vonít.

– Ismeretes, hogy 1957 januárjában kezdődtek el a kivégzések. Mi döntötte el, hogy a 301-es parcellában vagy a 233-asban ásták meg a sírjukat?

– Korábban is a 301-esbe temették a kivégzetteket. Itt azonban nagyon rossz volt a talaj. Ha gyorsan kellett ásni, akkor mentünk a 233-asba. Mégis, amikor sorozatban következtek az akasztások, valamennyi a 301-esbe került.

– Hát van jobb föld meg rosszabb annak, aki meghalt?

– Hujjuj, uram! A legjobb az igazi fekete föld, vagy az agyagos. Az ember tudja, hogy ez a sír nem szakad le. Van aztán egy nagyon kemény talaj, a köves, a kavicsos. Ott lehet izzadni, meg inni. S van még egy harmadik, a homokos. Az meg folyik. Az új köztemetőben van mindegyikből. Olyan hülyeséget találtak ki ezek az urak ott “fönt”, hogy meghatározták: a sír mélysége 189 centi legyen.

Kosztolányi Dezső 1926-ban a Pesti Hírlapban, Sírásó című interjújában azt kérdezte: “Milyen mély?” A válasz ez volt: “Ez? Mint mindegyik. Száznyolcvankilenc centi.” “Miért éppen annyi?” “Így szabja meg a törvény. Ez a hivatalos.”

Az én sírásóm így folytatja:

– Amikor valakire rátemettünk, hivatalosan két méter negyven centi volt a mélység. Na ezt ássák ki “odafönt”, ha rossz a föld! A munkavédelem előírja, hogy egy méter után dúcolni kell, mert beomolhat a sír. De hogy dúcoltunk volna, amikor volt olyan nap, amikor 56 embert temettünk? A hatvanas években fordult elő. Valami járvány volt akkoriban.

– A mélység mellett mi a további szabvány?

– Kilencven széles, két méterre szoktuk venni a hosszát, ha hetven centinél keskenyebb a koporsó. Van aztán kivétel, de azt előre jelzik.

– A 301-esben is betartották a centimétereket?

– Előfordult, hogy idő hiányában vagy egyéb okok miatt csak 70 és 170 centi között volt a mélység. Jött a megrendelés, a jelzés, hogy másnapra hány sírt kell megásnunk, és ebből következtettünk arra, hány embert végeznek ki. Utána kihozták a Gyűjtőből a halottakat. Nagyon ritkán fordult elő, hogy csak egy embert temettünk.

– Mikor vitték ki a halottakat?

– Általában a reggeli órákban.

– Lovas kocsival?

– Igen.

– Miért temették, a halottakat különböző testhelyzetben?

– Egyszerű. A szóban forgó időben az egyik ítéletvégrehajtó, Csúcs Mátyás hordta ki a hullákat. Ha jó idő volt. Csúcs keresztülvágott a 298-as parcellán; ha viszont esett vagy havazott, a köves úton haladt. S ez határozta meg, hogy éppen miképpen állt meg a sír mellett. A többi már magától értetődik.

– Milyen koporsókban vitték ki a holttesteket?

– Mi csak úgy mondjuk: “zsidó” koporsóban. Ez fekete, négyszögletes és lapos. Tetszik tudni, én soha nem fogom megérteni, hogy miért kellett politikai okok miatt embert kivégezni. Megértem, hogy a gyilkost kivégzik, s a nép is azt mondja, felakasztaná, de egy politikust? Uram, én figyelem a történelmet, és nem hiszek már senkinek. Lehet, hogy harminc év múlva megint valami más következik? Nekünk mindegy volt, hogy kinek ástuk a sírt. Valakinek biztos fájt a halála. Igazság meg úgysincs. Én beszéltem olyan nénivel, akinek a fia gyilkolt. És mégis, ez az asszony a fia fejét simogatta, és azt suttogta: “Tudom, hogy bűnös, de az én fiam volt.”

– Van családja?

– Van.

– Ők hogy élik meg, hogy az édesapjuk sírásó volt?

– Nézze, ezzel nemigen dicsekedett senki, de én mindig azt mondtam: nem az a lényeg, hogy mit csinál az ember, hanem az, hogyan.

– Aki naponta találkozik a halállal, milyen emberré válik belül?

– Vidám természetű ember voltam, s azt hiszem, maradtam is. Szerettem mulatni, igaz, régen, mert azt tartottam, az élet rövid. És ma sem értem, miért nem lehet ezt a pár évet békességben leélni.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.