Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Hazatérés

Kobzos Kiss Tamás a csacsogó regösökről, az idealizált Balassiról és a kottacsontvázakról

2005. január 8. (23. oldal)

Balavány György

A hetvenes években az volt beírva a személyi igazolványába: „kobozzal kísért énekes”. Ma régizene- és népzenekutatóként, -gyűjtőként, pedagógusként és előadóművészként dolgozik. Azt mondja, mindez egy irányba mutat – az értékekhez való ragaszkodás, a felelősség ébresztgetése felé.

Honnan a Kobzos név?

– Hetvenhétben kaptam Buda Ferenc költőtől, aki az ötvenes években Debrecenben apámnak, Kiss Tamásnak volt tanítványa. Az énekmondás, amelyet magam is művelek, régen nagyon elterjedt foglalkozás volt, ezt számos feljegyzés tanúsítja. Galeotto Marzio, Mátyás történetírója jegyzi fel: míg a palota egyik szárnyában a királyné Pietro Bonót, Európa egyik legjobb lantosát hallgatta, a másik szárnyban históriás énekesek zengték a magyar hősök vitézi tetteit. A krónikák, Thuróczy, Anonymus és a többiek történeti művei is a „csacsogó regösök” elmondásai nyomán születtek.

– Művészi babérokra törekedtek, vagy inkább arra, hogy történeteket adjanak át?

– Nem a kíséret színvonala volt elsődleges, hanem hogy ébren tartsák a közönség érdeklődését. Arról azonban, hogy milyen volt az eredeti előadásmód, igen keveset tudunk. Ami biztos: a személyes közlés, átélés volt a lényeg, ahogy ma is az. 1973-ban, amikor Baranyában gyűjtöttem, találkoztam egy áttelepített csángó asszonnyal, Simon Ferenc Józsefnéval. Hatodik órája ültünk nála, amikor elfogyott a szalag. Erre azt mondta: „nem baj, tudok én magnó nélkül es énekelni; mondok egy éneket, s mondok egy másat es”. Akkor értettem meg: a leghitelesebb emberek szinte maguknak énekelnek, valamiféle transzállapotban. S ez az asszony írástudatlan létére hihetetlenül sok éneket megőrzött. Kájoni Cantionaléjának (énekgyűjteményének) dallamait úgy sikerült Domokos Pál Péternek reprodukálnia, hogy egy Gáspár Simon Antal nevű ember elénekelte az elveszett XVII. századi énekeket.

– Mi hasznunk származik abból, ha előásunk elfeledett hagyományokat?

– Érdemes belegondolni, mi indította arra elődeinket, hogy a hagyományos kultúra felé forduljanak. Az egykori közfelfogás szembeállította az európai és a magyar kultúrát. Herder egyenesen kihalásra ítélte a mi nyelvünket. Most lesz Csokonai halálának kétszázadik évfordulója, és jó lenne, ha életműve értékelésénél felmerülne: ő volt az első tudatos magyar népdalgyűjtő, ha elveszett is gyűjteménye jelentős része. Mindenesetre kétségbeesett szándék volt abban az időben arra, hogy igazoljuk: a mi kultúránk összemérhető Európáéval.

– A históriás énekmondás világjelenség?

– Igen, minden szerves kultúrában megvolt. Az európai és ázsiai kultúra egyébként a középkor elejéig egyensúlyban volt, gondoljunk csak a selyemútra. Csak a keresztes háborúk, majd az oszmán előrenyomulás változtatta meg a helyzetet. Annak idején, például a mai Spanyolország területén, az arab, a zsidó és keresztény kultúra csodálatosan megfért együtt, és természetesen hatással volt egymásra. Nagy butaság azt gondolni, hogy az európai civilizáció a legjobb, s mindent ebből levezetni.

– A klasszikus vagy a népzenéhez áll közelebb ez a műfaj?

– Nálunk nem alakult ki olyan merev határ a hagyományos klasszikus zene és a népzene között, mint például Törökországban. Sőt nem vált el élesen a szakrális és profán zene sem. Előfordult, hogy ugyanazt a dallamot énekelték a templomban és a kocsmában is, csak persze más szöveggel. A genfi zsoltárok is világi dallamokra íródtak. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a magyar énekeknek a XVI. században nem volt feltüntetett dallamszerzőjük, míg nyugaton akkor már megnevezték magukat az alkotók. Talán attól féltek a magyar szerzők, ha rögzítik, a dallam valamiképpen meghal: attól kezdve csak egyféleképp lehet énekelni, holott addig rengeteg változatban terjedt. Tetten érhető ez az impozáns református énekkultúrában is: a debreceni és a kolozsvári énekeskönyvekben ugyanannak a dallamnak más-más formáit találjuk.

– Balassi már büszkén vállalta költő mivoltát.

– Az ő költészete magasabb színvonalú, mint korának poézise. Verseit persze énekelték, s az alkalmazott dallamok között éppúgy vannak régi magyar, mint török, horvát és román eredetűek.

– A tavalyi Balassi-emlékév önnek nagyon sok munkát adott. A költőt ma sokan azért tartják érdekesnek, mert nagytermészetű, szoknyavadász és verekedős ember hírében állt&

– Tanítványa, Rimay János írta le, hogy két bűne volt Balassinak, az egyik a harag, a másik a bujaság. De voltak sokkal fontosabb vonásai is. Ő például a Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét kezdetű énekét igen fontosnak tartotta mint egyéni bűnvallását és hitvallását, mikor házasodni készült. A mi korunkban összekeveredik a jó és a rossz. Jó, ha nem idealizált Balassi-képünk van, de ne az legyen a végeredmény, hogy ő is ugyanolyan, mint korunk mai popénekes bálványai. Balassitól nem lehet elvitatni, hogy őszintén törekedett a jóra – bűnbánatot tartott, zsoltárt fordított halálos ágyán is. Hazaszeretete ma is példát adhat bárkinek. Ritka tulajdonság ez a média által futtatott sztárok között – hogy a minőségről ne is beszéljünk&

– Nem reménytelenül idejétmúlt dolog ma XVI. századi zenével foglalkozni? Érvényessé, elevenné lehet formálni a régi műveket?

– Igen, lehetséges, de másként, mint ahogy a többség elképzeli. A mi generációnk nem úgy találkozott a népzenével, ahogyan a mai fiatalok, például azok, akik hozzánk, az Óbudai Népzenei Iskolába járnak. A népzenében és a dalkultúrában csupán klisék éltek, amelyeket az iskolás énekgyűjtemények közöltek, s ezeket néhányan lapról elénekelték. Csakhogy ez valójában nem ilyen egyszerű. A régi kottát legfeljebb úgy tekinthetjük, mint csontvázat, amelyre húst kell tenni, és életet kell belé lehelni. Hitelességre törekszünk, de azt is tudjuk, hogy ötven vagy száz év múlva ugyanez a törekvés teljesen más eredményt hozhat. Ez alkotó tevékenység, amelyet a jelentől nem lehet elszakítani. Tíz évig Szabados György zeneszerzői munkásságához kötődtem, három igen jelentős művének megszólaltatásában volt részem. A kortárs zenei törekvések és a régi zene párhuzama csak nálunk nem természetes, nyugaton sokkal inkább az. Magyarországon kevesen törekszenek rá, hogy a népzene és a régi zene igazi sajátságait megismerjék.

– Minket nem érdekelnek annyira a gyökereink?

– Úgy érzem, sokszor gyökértelen, hagyományoktól elszakadt avantgárd művek jelennek meg, vagy olyanok, amelyek már a megírásuk pillanatában elavultak. Ezért tartom nagyra azt, amit Szabados György vagy Dresch Mihály művel. Ők nagyon mélyre ástak, mert nem spórolták meg a munkát, amivel ez jár – pedig a mi korunk arról szól, hogy minél gyorsabban, minél kisebb befektetéssel érjünk el sikereket. A népi kultúrából is hozhatnék pozitív példákat, például Berecz Andrásét, aki nem egyszerűen elmond egy mesét, hanem újrateremti azt, s a közönség átérzi: a mesék róla szólnak. Katartikus élmény felismerni, hogy benne élünk a mesében, a zenében, történelemben, hogy vannak tágabb összefüggései is az életünknek. Csak nem ismerjük fel – hadd mondjam így – életünk szakralitását, mert szinte minden mai folyamat arra irányul, hogy ettől megfossza az embert. A mai zenekultúra egyre kevésbé vesz tudomást arról, amiről Bartók például rengeteget írt, hogy mennyire fontos az előadásmód, a jó értelemben vett feszesség. Bartók saját darabjai előadásának hosszát percre és másodpercre meghatározta, annyira fontosnak tartotta, hogyan adják elő. Lehet, hogy az európai hallgatóság nem érti, mit énekel egy kazah énekmondó, de a lényegét megértheti, ha meghallgatja. Nemrég Londonban voltam, és egy programfüzetben felfedeztem, hogy az egyik nagyon előkelő hangversenyteremben, az Odeonban egy kirgiz énekes fogja több órán keresztül a kirgizek hősi eposzát, a Manaszt énekelni. Ez ott egészen természetes, míg nálunk egyáltalán nem az.

– Gyakran halljuk, hogy a popzene is folklór, amelyet ez a kor hozott létre. S valamiképp ezt is elérte a magyar népzene, sőt a szakralitás; egyre-másra tűnnek fel népzenei, sőt keresztény popzenekarok. Nem lehet, hogy ez a Balassi-hagyaték mai folytatása?

– Makacsul tartom magam ahhoz, hogy ragaszkodni kell az értékközpontúsághoz. Mostanában elég sokat járok Gyimesbe, ahol együtt él a fekete miséző középkor, a legősibb magyar zene és a huszonegyedik század hulladéka a lelkekben és a patakokba szórt pillepalackok formájában egyaránt. A régi kultúra értékei nehezen halnak meg, mert van rájuk igény. Ezeket kellene megújítani, nem műanyag kultúrát vinni a templomokba, iskolákba, kultúrházakba. Nemrég hallgattam a William Blake művéből készített rádiójátékot, amelyben reneszánsz kórusmű alá szintetizátoros-dobgépes kíséretet kevertek. A mű arról szólt, hogyan találkozik a menny és a pokol, és ezt a zene nagyon jól szolgálta. Félreértés ne essék: kincsként őrzöm például Szörényi Hazatérés című lemezét. Az István, a királyban nagyon jól, nagyon a helyükön szólaltak meg a népzenei hangszerek. Ha rockzenészek beépítik a népzenét műveikbe, az sokkal kevésbé zavar, mint ha durván lefokozzák, összekeverik egy gépben valami antizenével.

– Mi az ön előadásmódjának a lényege? Valamiféle transzállapot, mint a csángó asszony esetében?

– Azt a személyességet próbálom nyújtani, amely a fogyasztói zenéből eleve hiányzik. Nemrég, koncert után odajött hozzám egy fiatalember, és azt mondta: először nagyon érdekes volt, aztán unalmas, majd jött egy fázis, amikor vissza tudott kerülni abba a korba, amelyben ezek a dalok születtek. Ritkán hallok ilyen őszinte véleményt. Arra kellett gondolnom, nagyon nehéz áthidalni a hallgatóságnak négy évszázadot. Ezért nem szeretek ötperces előadásokat vállalni, az nekem kínszenvedés. A legjobban akkor érzem magam, ha kapok egy órát, mert akkor ez a folyamat végbemehet.

– Úgy látja, hogy a mai művészek többsége nem érzi ezt a felelősséget a közönség iránt?

– Ma az emberek többsége gyerek akar maradni, ami bizonyos szempontból kellemes, mert a gyereknek nincs felelőssége. Ám ha mindenki így él, annak súlyosak a következményei. Ráadásul az ember így önmagától vonja meg a jogot, hogy beleszólhasson a világ életébe. Az egykori énekmondók, akik vallási funkciót is betöltöttek, iszonyatos felelősség súlya alatt éltek. Éppúgy, ahogy a költők. A jó költő sokszor az életét áldozza azért, amit ír, erre a magyar költészetben rengeteg példát találunk. Balassi harmincéves koráig féktelen életet élt, aztán egyszer csak rájött: korábbi élete nem folytatható. Nem kellett volna karddal előremennie Esztergom ostrománál, de előrement, és halálos sebet kapott – így pecsételte meg az életművét. Mindent egészen meg akart élni. A művészet lényege, hogy beleilleszkedik az ember abba, amit csinál. Ha ez a mozzanat kivész az alkotásból, nem lesz értelme. Beléphet valaki a szakszervezetbe, fizetheti a tébét, de nem művész többé. Ám a mi korunk már meg sem követeli ezt az önfeladást. S az élet megváltoztatásán is mást értenek az emberek, reformtáplálkozást és hasonlókat. Ilyen technikákból óriási a választék, pedig igazából a dolgokhoz való hozzáállásnak kellene megváltoznia.

– A fogyasztói kultúra, az ön által antizenének nevezett jelenség is okoz egyfajta transzállapotot&

– A különbséget Bob Dylan nagyon röviden és radikálisan fogalmazta meg: „Valakinek szolgálnod kell – lehet az az ördög, és lehet az az Úr.” Dylan őszinteségében nem kételkedem, köztudott, hogy volt egy megtéréskorszaka. Balassinak nemegyszer mondták, hogy örök halálra van ítélve, ezért foglal el a 42. zsoltár fő helyet az életművében. „Mondd, te számkivetett nyavalyás, megomlott, / az te reményletted istened most holott? / Tőled immár régen talán elhasomlott / Hogy vagy ilyen romlott?” Ez alapkérdése minden kornak, de manapság szinte föl sem merül, mert nincs hívő és hitetlen, furcsa masszaállapotban élünk. Öröm viszont számomra, hogy naponta látok fiatalokat és idősebbeket, akik áldozni akarnak kevés idejükből arra, hogy tegyenek valamit a népükért. Magyarországon fontos értelmiségi feladat lenne ébresztgetni a felelősséget, és táplálni azt a hitet, hogy érdemes a közösség érdekében cselekedni. Sokféle formája lehet ennek. Talán csak egy mondat, amelyet alkalmas helyen és időben elmond az ember. Domokos Pál Péter mondta: ha valaki időnként meggyújt egy gyufát, s míg leég, a moldvai csángókra gondol – máris cselekedett valami fontosat.

Kobzos Kiss Tamás 1950-ben született Debrecenben. Énekét pengetős hangszerekkel, valamint tekerőlanttal kíséri. Szólistaként és együttesek tagjaként (Délibáb, Kaláka, Bakfark Bálint lanttrió) sikeres koncerteket adott Európa csaknem minden országában, az Egyesült Államokban és négy ízben Japánban is. Felvételeit csaknem harminc hanglemez, kazetta őrzi. A bécsi Clemencic Consorttal és a budapesti Jánosi-együttessel, Szabados György együttesével (Makuz), Michel Montanaro provence-i és Erdal Salikoglu isztambuli zenésszel rangos koncerttermekben és fesztiválokon (pl. Lincoln Center, New York, Royal Festival Hall, London, Musikverein – Bécs, salzburgi, saint-chartiers-i fesztivál) lépett fel. 1986 óta tanára, 1991 óta igazgatója az Óbudai Népzenei Iskolának. Tevékenységét többek között a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel és a Magyar Művészetért díjjal jutalmazták.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001