Forrás: Magyar RádióAmiről egy hétgyermekes nagymama mesél
Elhangzott 2004.december 21-én
2004. december 25., szombat 22:57
218 olvasás
Dani Sándorné évtizedekig élte a családanyák megszokott életét. Főzött, mosott, gyereket nevelt, és közben magában forgatta a szavakat a gyerekkoráról, ifjúságáról és arról a rettenetről, amely elpusztította a családját. Most, 80 évesen is úgy érzi, van mit mondania.
Néhány évvel ezelőtt már megírta önéletrajzát, amely az olvasókhoz is eljutott. Most, 80 évesen pedig egy újabb kéziratot ad át a gyerekeinek, unokáinak, és csak reméli, hogy egyszer talán egy kiadó is felismeri, hogy a nagy történelmi sorsfordulók igazsága kis emberi történetek által lehet csak egész. A családregény folytatódik.
Edit néni 2001-ben fogott hozzá, hogy leírja a háború idején történteket, amiken keresztülment. – Van egy öcsém, és azt mondta, hogy tudod mit, írj a gyerekkorodtól. Apukám bádogossegéd volt, anyukám meg varrt otthon. Együtt voltunk a húgommal, anyámmal. Csakhogy apukám talált magának egy másik nőt, és anyukámat elküldte. Akkor még én nem voltam, csak 9 éves. Anyukám elvitte a húgomat, ez az asszony meg hozta a saját gyerekét, és akkor így éltünk. Elvégeztem a polgárit, nagyon nehezen, mert szegényesen éltünk. Nagyon jó tanuló voltam, nagyon akartam tanulni, és nagyon szerettem volna valamire vinni, de mikor 4. osztályban voltam, már zsidótörvény volt, és akkor megmondták nekem, hogy nem vesznek föl sehova, ahova én szerettem volna. Tanárnő akartam lenni. Mert már ott, az iskolában is foglalkoztam gyerekekkel, nagyon sok lányt megmentettem a bukástól. Tízpercekben megkért az osztályfőnöknő, hogy foglalkozzak velük egy kicsit, és nem is buktak meg. Bekerültek irodába, el tudtak helyezkedni, én meg nem tudtam. Volt egy orvos nagybátyám Csányban, körorvos volt, és mikor én nagy elkeseredetten befejeztem ezt a negyedik polgárit, még csak 14 éves voltam, és nagyon sovány és nagyon fejletlen és már akkor is vérszegény. Ők elvittek oda magukhoz, és mondták, hogy töltsek ott egy évet, kicsit meg kell erősödni, és ottmaradtam náluk. Az egy örökre szóló emlék, és a legszebb emlék az életemben talán. Ez egy kis paradicsom volt. Gyönyörű kert, nagyon jó körülmények, rengeteg könyv. Fölmentem a létrán a nappaliban, és ott teles-tele volt könyvvel, csak ki volt kötve, hogy meg kellett kérdeznem, hogy elolvashatom vagy nem, mert ugye még akkor más erkölcsök voltak. Nagynéném tanított engem főzni, kézimunkázni, szép körülmények és jó körülmények között.
Hogy a 14 éves kislány mit érzett az akkori közhangukatból? Nem sokat. – Nekem az tűnt föl, hogy sok üzlet be van zárva, és ki volt írva, hogy büdös zsidó, meg ti vagytok az okai mindennek, mert akkoriban ugye „39 után már folyt a háború, csak nem nálunk. Megkérdeztem egyik este a nagybátyámat, hogy miért vannak ezek az üzletek bezárva. Ismertem a tulajdonosaikat, nagyon idős, jó emberek voltak, akik a falusiaknak hitelbe adták az árut, be volt írva, és amikor aztán a termés beérett, meg az állatok meghíztak, akkor fizettek. Ezen rágódtam, hogy miért. És akkor mondta a nagybátyám, hogy ez politikai dolog, ebbe ne akarjak én belemélyedni. Gondolták, hogy még nem terhelnek vele. Amikor aztán 16 éves elmúltam, visszamentem Budapestre az apámhoz. Akkor már ez a fiatal nő nem akart vele tovább élni. Fodrász volt, és bevitt engem, megtanított manikűrözni. Ez tartott „44-ig. Volt egy olyan megérzésem, hogy nekem el kell menni az anyukámat meglátogatni meg a húgomat, mert nagyon rossz hírek jöttek. Mert mire visszajöttem, pár nap után bejöttek a németek. Hát akkor már aztán kezdődött a cirkusz. Apukámat rögtön elvitték munkaszolgálatra, és én ott maradtam az albérletben egyedül. Egy darabig lehetett dolgozni, de aztán meg már nem lehetett, mert aztán már jött a csillagos ház. Akkor meg már ki se jöhettünk csak 11-től 5-ig. Akkor egy olyan jó főnököm volt, aki azt mondta, hogy akkor jössz, amikor tudsz, nem érdekes. Majd megmondjuk a vendégeknek, hogy 11-től 5-ig vagy itt.
A Lovag utcában lakott egy csillagos házban, később már dolgoznia sem lehetett. Amikor október 15-én hallották Horthy szózatát, mindenki abban reménykedett, hogy vége lesz a lidércnyomásnak. Édesanyjáról és húgáról nem hallott semmit, leveleire nem kapott választ. Később tudta meg, hogy deportálták őket Auschwitzba.
– Akkor, amikor 15-én azt hittük, hogy vége a háborúnak, letéptük a csillagokat a házakról, magunkról, és délután már bemondta a rádió, hogy nem érvényes mindaz, amit hallottunk, átvették a hatalmat a nyilasok, és akkor az apukám megjelent, hogy őneki sikerült megszökni a munkaszolgálatból, de itt se maradhatunk, mondta, mert a csillagos házak is veszélyesek. Szerzett nekem hamis papírokat, magának is, és elmentünk a város túlsó felébe albérletbe. Én is ott elhelyezkedtem egy fodrászüzletben. Apukám meg a hamis papírokkal nyitott egy kis bádogosműhelyt. A főnökeim a fodrászüzletben, egy idősebb házaspár, lehet, hogy sejtették, de nem mondták. Például kinéztem a fodrászüzlet ablakán, és a szemben levő ház egy csillagos ház volt. Nagy sárga csillag volt kinn. Egyik nap megállt a nagy teherkocsi, és nagy ordítozások voltak, nagy kiabálás, hajtották ki az embereket a házból. Picike kis csomag volt a kezükben, és nekem meg ömlött a könnyem. Akkor odajött hozzám a főnöknő, és elkezdett simogatni. És azt mondta, hogy nyugodj meg kedvesem, nem tehetünk semmit. Tehát biztos sejtették. De valaki följelentett bennünket. Mind a kettőnket. Először a Royal Szálló pincéjében voltunk. Ott verték félig holtra az embereket, és akkor onnan meg elvittek bennünket a Teleki térre. Üres csillagos házak voltak. Külön a férfiakat és külön a nőket, el se tudtunk egymástól búcsúzni, és apukámat deportálták. Én meg megmenekültem. Az emberek után, ami érték maradt, azt ők elvitték maguknak, a szemét meg ott maradt, és nekünk kellett kitakarítani, rendet csinálni. Ott tapostunk a sok fényképbe, a sok iratba, este meg vittek bennünket vissza, és jött velünk szembe egy kis fiatal fiú, nyilas. Odalépett mellém, és azt mondja nekem, hogy „ugye kislány, maga még nincs 14 éves”. Hú, de dühös voltam! „Mondja ezt, hogy 14”, nem engedett el. Fogta a kezemet. Hát persze féltem, és bevitt egy szobába, ahol volt vagy 15 gyerek. És így menekültem meg, mert a többieket mindet már másnap reggel deportálták. December közepe felé bezáródott az orosz gyűrű a város körül, már nem indíthattak újabb vagonokat. Akkor már veszettebb alakok jöttek. Visszavittek abba a házba. ahol legelőször voltam ilyen munkán. Rendőrök voltak itt már, nem nyilasok. A hamis irat nálam volt, azt nem vették észre. Ahogy a fodrászköpenyem volt, annak a zsebébe volt, és akkor odaadtam, és mondtam, hogy én nem is vagyok zsidó, én keresztény vagyok. Na, akkor azt mondták, hát majd a fővezér, majd engedélyezi, majd holnap. Gondoltam, én már nem bírok még egy éjszakát itt ki, és láttam, hogy gyülekeznek, akiket már elengedtek, és odaálltam mögéjük, és akkor kinyílt a nagykapu, és akkor én is kijöttem többiekkel.
A háború után úgy élt, mint bárki más. Férjhez ment egy keresztény férfihoz, és hét gyermeket neveltek föl. A férje valamit tudott a múltjáról, de nem volt téma otthon. Igazából a gyerekei is most tudtak meg mindent. Most, mikor leírta. -Nem tudom miért, az ember valahogy magába temette. És most mikor én ezt 2001-ben elkezdtem írni, valahogy talán jó volt, hogy leírtam. Tudja meg az is, aki még idáig nem tudott róla, hogy ez mi volt és ez a XX. században volt.
Visszanézve, sajnálja, hogy nem valósította meg a régi vágyait, és nem tanult tovább akkor sem, amikor már lehetett volna. -Nem volt semmi tervem, nem volt semmi vágyam. Az volt csak a vágyam, hogy a gyerekeknek meglegyen mindenük. Magammal nem törődtem. Szerencsém volt, hogy megmenekültem, meg abban is szerencsém volt, hogy rendes ember lett a párom. A gyerekek kirepültek. Elég magányos maradtam. A fiam itt lakik, de hát mindenki éli a saját életét. És akkor nekem ez egy mentsvár volt. Boldogságot adó valami volt, hogy én ezt elkezdtem írni. És ez már nem okozott különösebb fájdalmat, hanem inkább megnyugvást. Haragot sem érzek. A sok év az elmosta. De nagyon szeretnék még írni. Például azt írtam be egy címnek, hogy Napló gyermekeimnek. És akkor leírom nekik azt, ami már az ő életükben történt velünk.
Nagy Emese nyomán
