Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Fény és sötét

2004. december 24. (18. oldal)

Péntek Orsolya

Eliade szerint a kultúrákat az archetípusok, azaz a (jel)képek mentik meg, amelyek ablakot nyitnak egy történelmen túli világra, vagyis a történelmekben lévő Közösre. Ennek köszönhető, hogy a kultúrák képesek a párbeszédre. A szimbolikus gondolkodás az ember alapvető tulajdonsága, és a jelképek nagy része mindenhol hasonló asszociációkat idéz fel. Ilyen a fény-sötétség jelképpár is, amely a keresztény kultúrkörben Jézus születését és kereszthalálát is meghatározza.

A legtöbb vallásban a teremtés egyben rendteremtés is, a rend pedig szemben áll a káosszal. Arról, hogy a világ kezdete a hiedelem szerint nem más, mint a fény és a sötét, a káosz és a rend szétválasztása, már Egyiptomban (smaragd tábla, Neith istennő mítosza) találunk adatokat, és a babiloni, valamint a görög és az iráni Zoroaszter- (Zarathusztra-) vallás teremtésmítosza is hasonló történetet ír le. A zsidó-keresztény kultúrkörben a történet a következő: „Isten szólt: legyen világosság és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságtól a sötétséget.”

A Zoroaszter-hívők szerint a világ története négy-, háromezer éves periódusból áll, amelynek végén Ahura Mazda – a Jó – elküldi Zoroasztert a világra, aki egy szűzzel három megváltót nemz évezredenként, hogy az utolsó legyőzze a Rossz, Angra Manju erőit. A vallástörténészek innen eredeztetik a szűztől fogant Megváltó képzetét a keresztény kultúrkörben. (Mithrász, a Nap arkangyala a legfőbb segítő ebben a harcban, születéstörténete nagyon hasonló Jézuséhoz.) Bár a teremtés harca a jó (a rend, a fény) győzelmével befejeződik, a gonosz (a káosz, a sötét) nem nyugszik, és újra meg újra támad, hogy a napistenek és naphéroszok, megváltók (Ré, Atum, Hórusz, Ozirisz, Apollón, Mithrasz, Krisztus), akik beutazzák a világegyetemet – szimbolikusan megteszik a Nap útját – és leszállnak, majd visszatérnek az alvilágból, hogy újra meg újra legyőzzék, visszaállítva a rendet.

A naphéroszok, napistenek történetüket, attribútumaikat, ábrázolásaikat tekintve meghatározóan befolyásolták a kereszténység Krisztus-képét.

Az egyiptomi Hóruszt gyakran ábrázolják anyja ölében ülve, mint a gyermek Krisztust, a rózsa pedig Ízisznek és Szűz Máriának is attribútuma. Ezenkívül az ókeresztény kultúrában nemegyszer azonosították Hélioszt, vagyis az újjászülető napot Krisztussal, a vatikáni Szent Péter-bazilika nekropoliszának egyik mozaikján mint napfogaton ülő Héliosz jelenik meg Kisztus. (Vanyó László az ókeresztény jelképekről írott könyvében megjegyzi, hogy miután Krisztus arcáról nem írnak az evangelisták, a korabeli ábrázolások csak a pogány kultúrák napisten ábrázolásaiból meríthettek. Ekkori képeken nemegyszer jelenik meg a görög szobrokra emlékeztető, szakálltalan Krisztus mint hérosz.)

Nemcsak a napistenek, hanem a naphéroszok is hatottak azonban a későbbi Krisztus-képre. Héraklész, aki szintén a téli napéjegyenlőségkor született és ugyanúgy szűz anya szülte, mint Jézus Krisztust, a tavaszi napéjegyenlőségkor küzd meg Kétóval, a szörnynyel. Jézust a középkori ábrázolásokon úgy jelenítik meg, mint aki húsvétkor – azaz a tavaszi napéjegyenlőségkor – pokolra száll, amelyet hatalmas, Kétóra emlékeztető cetként ábrázolnak, Héraklész utolsó feladata pedig az volt, hogy Kerberoszt felhozza a napvilágra. Megtette, azaz visszatért az alvilágból, szimbolikusan feltámadt, akár Krisztus. Hasonló Thézeusz története, aki Ariadné fonalával merészkedett be a labirintusba – az alvilágba – és tért onnan vissza, miután megküzdött a szintén a káoszt jelképező bikával, Minotaurusszal.

A későbbi Krisztus-kép szempontjából a szintén a bikával küzdő Mithrász a legfontosabb. Sziklabarlangban született december 25-én, és először pásztorok hódoltak neki. Egyik attribútuma a háromágú ciprus (Apollón szent fája is), csúcsán a frígiai sapkával. Ez a pásztorok – mágusok – viselete, amely megjelenik a ravennai San Apollinare in Nuovóban is, ahol a három mágus perzsa viseletben, fríg sapkában látható.

Egy negyedik századi szír keresztény irat szerint az úgynevezett betlehemi csillag már Krisztus születése előtt két évvel megjelent a mágusoknak (bölcseknek), közepében fiatal lányalakkal, aki koronás gyermeket tartott a karján. A perzsa mágusok ekkor aranyat, mirhát és tömjént vittek a Megváltónak.

A Bibliában a csillag nem más, mint a dávidi Messiás, Jézus, aki a Jelenések könyvében így nyilatkozik: „Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a tündöklő hajnalcsillag.”

Érdemes megemlíteni az ősgermán vallás Sol Invictus (a legyőzhetetlen nap) ünnepét is, amely szintén a téli napfordulóra esett.

Bár a Mithras- és a Jézus-féle születéstörténet hasonló, áldozatuk különbözik: amíg Mithras a bikát áldozza fel, Jézus önmagát. Halálakor elsötétül az ég, napfogyatkozás következik be, ami a korabeli gondolkodásban egyértelműen a káoszt jelenti, míg húsvéti – a tavaszi napéjegyenlőség közeli – feltámadása a fény, a világrend visszatértét.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001