Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Éjfél úr

2004. december 24. (42. oldal)

Végh Alpár Sándor

Mekkora tökfejek voltunk ötvenhat őszén, mikor megjöttünk a vakációból! Már szinte rengett a föld, nekünk mégis fontosabb volt, hogy serken a szakállunk, és mutál a hangunk. Első énekórán belefogtunk egy dalba, hallottuk is rögtön, hogy nem úgy szól, mint kéne, mégis furcsa volt, ahogy Pál tanár úr járkált a padok közt lopakodva. A füléhez igazította tenyerét, és feszülten figyelt. Hirtelen pördült egyet, nagyot kiáltott: állj, és lecövekelt Romanelli előtt.

Gyula kövér fiú volt, félig-meddig olasz, azt hittük, a családfáján nincs is, csak énekes: az idők kezdete óta fénylő tenorok és csengő szopránok ülték körül az asztalt Nápolyban, ahonnan dédapja érkezett. Romanelli sose cáfolta, s a mítosznak akkor lett vége, mikor tanárunk megszólalt: „Ha énekelsz, megbuktatlak, fiam, ha viszont csendben ülsz, és felmondod néha a zeneszerzők életét, kaphatsz négyest is. Megállapodtunk?” Gyula bólintott, majd leült, a homloka fényes lett, arca kipirult, mint mindig, ha felszólították. Alig fért a padba, de próbálta összehúzni magát, s én arra gondoltam, ha dédapja, a hajóács otthon marad, aligha szégyenkezne.

„Én nem jöttem volna el” – mondta Fuksz, aki hetedikben megbukott, és minden színésznő képét kivágta az újságból. Óra után elénk tett egyet: „Ez Silvana Pampanini, látjátok, milyen mellei vannak? Naná, hogy olasz. Otthagy az ember ilyen országot? Csak ha menekül, pajtikáim. Vagy – s itt tartott egy kis szünetet -, vagy ha botfülű. Romanelli dédapja azért jött ide, mert kiszekálták Nápolyból. Hamisan énekelt, mint Gyula, s az ilyen csak kövér feleséget kaphat, mert a szép olasz nőknek az a férfi tetszik, aki játszik mandolinon, és tud minden szerenádot.”

Az udvaron beszéltünk erről. Romanelli a kerítés mellett állt, s nézte az amfiteátrumot, mintha kívül lett volna téren és időn. Egyik őse tán itt volt légiós, ő meg, lám, pellengérre került. Kegyetlenek voltunk, egyikünk sem szólt, hogy nem énekelsz hamisan, csak a hangod szörnyű, mert recseg. Mindenki Fuksszal tartott, én is, bár más miatt: rajongtam Pál tanár úrért. Amint megjelent a faliújságon, hogy előadást lehet tartani hazánk nagyjairól az önképzőkörben, feliratkoztam, és Erkelt választottam. Ott volt a nevem, talán észreveszi Pál tanár úr is, én beszélek október végén a Himnusz zeneszerzőjéről. A Hazám, hazámat is ő komponálta, s ez mindig Fényes szomszédot juttatta eszembe, a díjbeszedőt, aki ha meghallja, rögtön könnyes lesz a szeme, bár ennek anyám szerint nem Erkel az oka, hanem Fényes felesége, akit rosszra visz a vére.

Október elején nagy temetést rendeztek a Kerepesiben, ott volt Virizlay mérnök úr is a második emeletről. Virizlayék különös emberek. Gábort, a fiukat magázták, engem viszont tegeztek, és Baum Hédi asszony, aki az első emeleten lakott, és anyám azt mondta, zsidó, szólt, hogy Gáborral legyek óvatos, mert az apja politizál. Úgy gondoltam, ez olyasmit jelent, hogy titkos helyekre jár, és ismeri mindazt, amiről külföldi rádiókban hallani. Nekünk nem volt varázsszemes készülékünk rövidhullámmal, mint nekik, s mikor szerzett egyet apám, úgy zúgott, hogy alig hallotta a híreket. „Az oroszok zavarják az adást” – mondta, majd újra közel hajolt a rádióhoz.

Gábor csak annyit mondott a temetésről, hogy hazafias hangulat volt, de egy nyolcadikosnak miért mondana többet. Ő gimnáziumba járt, latint tanult, és egyesületben vívott. Egyszer edzésről jött, mikor találkoztunk, s szinte csak foghegyről vetette oda, hogy Gerevich, London olimpiai bajnoka szólt az apjának, hogy nemsoká versenyen indulhat. Loholtam mellette a lépcsőn, szólni akartam, hogy a helsinki albumban láttam Gerevich képét, kettőt kell lapozni a szép úszónő, Szőke Kató után; győzelmi emelvényen áll, talpig fehérben, és komoly, mint egy szerzetes. Kezdtem mondani Gerevichet, de közben felértünk a másodikra, Gábor megérintette a vállamat, mint aki jelezni akarja, amit én mondok, annak még nincs jelentősége, aztán elköszönt.

Ezért forgott minden gondolatom az Erkel-előadás körül, készülök majd, és olyan siker lesz, ami után én is hivatkozhatok valamire. Ha Virizlay Gábor szerint a temetőben hazafias hangulat volt, az önképzőkörben is az lesz, hiszen Erkelről beszélek, és megható zenék lemezeit fogom játszani az iskola gramofonján. De vajon eljön-e Pál tanár úr? Üzennem kéne, meghívót írni vagy mégis inkább szólni neki? Ha megszólítom, zavaromban vörös leszek, ami nagyon kínos, ha az ember az előtt áll, aki imponál neki, s nekem Pál tanár úr csudára imponált. Főleg a járása: volt egy cipője, nyersgumi talpú, a lába alig érte benne a földet, az meg, ahogy beintett a kóruspróbán, lenyűgözött, lúdbőrös lettem tőle. Nagy hadvezéreket képzeltem ilyennek: Hannibált, még inkább Görgeyt, hiszen ő volt, aki visszafoglalta nekünk negyvenkilenc tavaszán Budát.

A tanár úr mozdulatait a kóruspróbák után a tükörben próbáltam otthon: vezényeltem, beintettem, azt hittem, ha megtanulom, olyan hatásom lesz az emberekre, mint neki énrám. Sejtelmem sem volt, hogy a vezénylés lényege nem ez, hanem az összhang azokkal, akiknek szól a mozdulat. A katonák is akkor várják örömmel a csatát, ha egyek vezérükkel, ha tűzbe mennének érte, mikor int: fiaim, előre!

Mi is tüzes ájulásban énekeltük végig a műsort: Pál tanár úr intései és szeme, ahogy ránk villant, elvarázsoltak minket, s mikor vége lett, szinte felriadtunk. Néztünk körbe, hol vagyunk, de a tapsot már úgy fogadtuk, mintha mi is kitűztünk volna valami várfokra egy zászlót.

Hadonásztam a tükör előtt, nem vettem észre, hogy apám hazaért, az ajtó nyitva volt, s ő benézett. Nem szólt, de a tükörből láttam, felvonja egyik szemöldökét, s ettől a karom olyan bánatosan zuhant le, mint az egyik öngyilkos Arany versében a hídról.

Október elején történt mindez, ám az előadásra Erkelről csak ötvenhét májusában került sor. Az iskola belövést kapott, a szertárak kiégtek, odalett a gramofon, az összes hanglemez, és Pál tanár úr sem volt sehol, vagy ha volt, akkor útban Kanada felé.

Ezért kellett becsöngetnem Éjfél úrhoz, a szabóhoz, aki huszonöt évig varrta a jelmezeket az Operaházban, ám október végén letette a tűt, úgy vélte, ilyen időkben tollat kell ragadni, és országos nyilatkozatot írt. Mikor elkészült vele, kitűzte minden öltözőben, szerette volna, ha észreveszik, hogy ő több, mint jelmezszabó.

Észrevették, be is hívták egy irodába hamarosan, s közölték vele: „Éjfél úr, aki nyilatkozatot ír, ne varrjon jelmezeket!” – és örülhetett, hogy ennyivel megúszta.

Attól fogva fordításokból élt, ő mondta így, hogy munkájának legalább a hangzása jó legyen; az épület, melynek falai közt negyedszázadot töltött, mindig jó hangzással volt tele, s az ilyesmit nem lehet elfelejteni, ahogy a művészeket sem. Varrt Závodszky úrnak, a finom Wagner-tenornak, munkáját dicsérte Koréh úr, övé a legszebb basszus hang, nem véletlen, hogy Amerikában énekel, de legjobban Simándy urat szerette. Nála kedvesebb művész a bécsi operában se lehet, de hát vége, nincs tovább, szerencse, hogy az ollóit és a vasalót haza tudta lopni valahogy.

Aki arra gondol, Éjfél úr fordításaihoz nyelvtudás kellett, téved: kopott, régi öltönyöket fordított ki, a bonyolult művelet után szinte újként lehetett viselni őket, bár a szivarzseb a zakó másik oldalára került, de annak a zsebnek éppúgy nem volt szerepe akkor, mint sok-sok énekesnek. Éjfél szabómester az ollóin kívül kicsempészett az Operából még valamit: Radames jelmezét. Elmondta fűnek-fának, hogy a legnagyobb bel canto tenor, Gigli énekelt benne, felbecsülhetetlen érték, a milánói Scalában van csak hasonló, de valószínűbb, hogy a molyos holmi kóristajelmez volt, és vigaszként kapta, hogy legyen mire emlékeznie huszonöt év után.

Éjfél úrnak elmondtam, hogy az önképzőkörben Erkelről tartok előadást. Bólogatott, mert a szájában volt egy tucat gombostű, majd mikor mindet beledöfte a bábun feszülő zakóba, felém fordult, s felhívta a figyelmemet, nehogy kihagyjam a Himnuszt. „Élhetünk bármilyen időket, fiatal barátom, ez a nemzet imádsága” – s hozzátette, neki két imádságos lemeze is van.

No persze, hogy ezt átérezze valaki, jó helyre kell születnie. Őt is meghatározta egy életre a hely szelleme, mert Pestszenterzsébeten született. Negyvenöt óta Pesterzsébetnek mondják, de ez hamisítás, amit egy magyar jelmezszabómester sosem vesz tudomásul. Mi lenne az országból, ha egy olyan régi vágású ember, amilyen ő, tudomásul venné és beleegyezne, hogy szentjeinket detronizálják? – kérdezte felém fordulva. Nem ismertem a szót, így hát hallgattam, és otthon rögtön elővettem az Idegen szavak szótárát, de a miénk jutalomkönyv volt, apám a szakszervezettől kapta, Sztálin-idézet szerepelt benne, ami Pesterzsébet dolgában nem látszott meggyőzőnek.

Éjfél mester nemcsak Liszt, Erkel és Kacsóh Pongrác lemezeit gyűjtötte: színes nyomatokat is, főleg Kossuthról és Petőfiről. „Régi olimpikonoknál vásároltam őket, trafikot kaptak az államtól, rájuk még lehet számítani” – mondta, majd váratlanul kitárta műhelye ajtaját olyan mozdulattal, mint Posa márki a titkos szobáét az első felvonásban Don Carlos előtt, az Operában ezt láttam addig, semmi mást. Ámulva néztem: szemben a falról Damjanich tábornok tekintett rám aranykeretbe foglalva, kardjával épp arra intett, ahol álltam. „Minden helyről ezt érzi a néző – tájékoztatott Éjfél jelmezszabó -, az érzet a művész tudását bizonyítja, és persze a hazafiságot, mert ilyen képek festésénél az vezeti az ecsetet.”

Befejezte a magyarázatot, és biccentett egyet. Nem tudtam, hogy nekem vagy Damjanichnak, biztos, ami biztos, én is biccentettem, ami jó hatást gyakorolhatott Éjfél úrra, mert úgy döntött: kölcsönadja önképzőköri előadásomra felhúzós gramofonját. Lelkemre kötötte, nagyon vigyázzak a három lemezre, s főleg a „gépre”, amely a legjobb His Master’s Voice modell nyomán a Standard gyárban készült. Mikor? „Még a háború előtt, ifjú barátom. Felhúzókulcsát jobb, ha egy zsinórral a nyakában hordja, ha elvész, nem lehet pótolni, legyen magánál éjjel-nappal.”

A következő két éjszakán kulccsal a nyakamban aludtam, s bár néha a fülembe akadt, máskor a pizsama gombjába, tudtam, hogy amit teszek, hazafias cselekedet.

Annak szántam az előadást is. Eljött az igazgató úr, az első padba ült, s mikor kezdtem a felolvasást, pár mondat után ugyanúgy biccentett, mint Éjfél, a jelmezszabómester. Ez bátorságot adott, többször felnéztem a papírból, hogy körbetekintsek, hátha itt is látom Damjanichot a lován, de csak egy fáradt térkép volt a falon, Magyarországé, felső sarkába frissen ragasztva a Kossuth-címer, amelyet a kopasz igazgató márciusig viselt a zakóhajtókáján. Hol lehet most az a jelvény?

Egyszeriben úgy éreztem, én képviselem egyedül, ami időtálló, s bár a Hunyadi-nyitánnyal akartam kezdeni, egy hang azt súgta: „inkább a Himnuszt”, és én engedelmeskedtem a hangnak. Előhúztam a lemezt a gyűrött papírtasakból, s közel hajoltam, hogy pontosan ráigazíthassam a tűt.

A lemez sercegve indult, de a felhangzó zene úrrá lett a zajon. Fenn álltam a katedrán, ahol máskor a tanárok állnak, láttam lenn az arcokat: a társaimét, az igazgatóét, a fiatal történelemtanárét, és láttam azt is, egy hatodikos gyerek felugrik, vigyázzba áll, ahogy iskolaünnepélyeken szokás. Visszanyomták a padba, újra komoly lett mindenki, én pedig diadalmas; éreztem, hogy Pál tanár úr büszke volna, ha látna.

Sosem tapasztalt mámort éreztem, átjárt tetőtől talpig, már biztos voltam abban, hogy előadásomnak híre megy, mindenki róla fog beszélni az iskolában, megismerik a nevemet, ismeretlenek is köszönnek majd, s én kedvesen, mosolyogva viszonozom a köszönést, a gimnazista Virizlay megállít a második emeleten. Itt tartottak ábrándjaim, amikor hallottam, fals van a zenében, mélyülnek a hangok, s mozgás jelezte, nemcsak nekem bántja a fülem.

A fiúk fészkelődtek, Romanelli homloka kifényesedett. Őt is meghívtam, sajnáltam, ahogy ott állt a szünetben egyedül, de persze azért is, hogy lássa, nemcsak Verdi írt operákat. Az igazgató a mozgást hallva hátrafordult, próbált szigorú arcot vágni, de nem segített. A Himnusz szent dallama előbb macskanyávogássá, majd borjúbőgéssé változott, abból medvebrummogás lett, és Éjfél jelmezszabómester gramofonja leállt.

Halálos csend, minden szem rajtam.

Úgy álltam ott, mint koncerten a szólista, akinek hegedűjén elpattant egy húr. De semmi baj, a rugó lejárt, ilyenkor fel kell húzni a His Master’s Voice legjobb utánzatát. Kiakasztottam nyakamból a kulcsot, tekertem néhányat rajta, ám elfelejtettem, hogy a tű a lemezen maradt. Újabb medvebrummogás, borjúbőgés, macskanyávogás, a dallam végül mégis egyenesbe került, de nem sokáig. „Ha küzd ellenséggel” – ez még tisztán szólt, ám visszatértek az állathangok, s nyomukban a riadt csend.

Felállt az igazgató, mint aki minden helyzetnek ura, s kérte a kulcsot. Az olcsó pertli elgondolkoztatta, ó, ha tudná, hogy két éjszaka a pizsamám alatt viseltem& Megnézte a kulcsot, lassú, pedáns mozdulattal, mint a hozzáértők, beigazította, majd fordított rajta kettőt. A csend felerősítette a fémhangú roppanást, valami tört, valami szakadt odabenn, s tudtam, hogy a lemezjátszó nem szólal meg többé.

Erkel-előadásom véget ért.

Azóta bárhol és bármikor hallom a Himnuszt, szenvedek. Aki olyankor lát, okkal gondolhatja, minden bűnünket magamra veszem. Pedig nem: csak félek, hogy újra bőgni kezd, leáll a lemez, és akkor jön a kopasz igazgató, gomblyukában egy újabb jelvénnyel. Elkéri tőlem a kulcsot, behelyezi a lyukba, tekerni kezdi, és elront mindent, ahogy elrontotta az Erkel-előadást. Bukás lett, hatalmas, másnap már mindenki tudott róla. Az iskola folyosóján összesúgtak a hátam mögött: „Ő az, aki megcsúfolta a Himnuszt” – hallottam félhangosan.

Hazafiasságom zátonyra futott, és még nem volt vége: vissza kellett vinni az elnémult gramofont.

Este csöngettem be Éjfél úrhoz.

A küszöbön álltam, dadogva s izzadtan próbáltam elmondani, mi történt, közben végig úgy tartottam karomban a His Master’s Voice legjobb hasonmását, mint egy beteg kutyát szoktak az állatorvos ajtajában. Vártam, hogy Éjfél úr lekever egy pofont, de roszszabb történt. A szeme könnyes lett, s mikor elvette a gramofont, csak ennyit mondott: „Menjen, kérem.” Indult befelé, láttam, rázkódik a háta, én meg csak álltam a nyitott ajtóban, és nem tudtam, hogy mennem kell-e vagy maradnom. Vártam pár percet, hátha kijön, de nem, s akkor már éreztem, nemcsak a gramofonban tört el valami, többről van szó, bár nem tudtam, miről, így aztán óvatosan, nagyon halkan becsuktam kívülről az ajtót.

Anyámtól tudtam meg, hogy Éjfél jelmezszabómester agglegény, régóta szerelmes egy alténekesnőbe, s mikor este lerakta a tűt meg a vasalót, az ő lemezeit hallgatta, mintha a művésznő neki énekelne. Reménytelen szerelmét az Erkel-előadás zárta le, mert Éjfél úr nemcsak magányos volt, hanem szegény is: többé nem vehetett magának másik gramofont.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001