Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Igazak hírhozói

A vészkorszakban Magyarországon is sokan hallgattak lelkiismeretükre

2004. december 22. (5. oldal)

Kormos Valéria

A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében december tizenötödikén ismét sor került a Világ Igaza kitüntetés átadására. Ezt az elismerést 1953-ban az izraeli parlament törvényben rögzítette. Azóta a Jad Vasem Intézet adományozza azoknak, akik bizonyítani tudják, hogy a vészkorszak idején önzetlenül zsidó embereket mentettek.

Hogy Magyarországon számos férfi és nő hallgatott lelkiismerete szavára – mint ahogyan annyi mást is -, évtizedek politikai elhallgatása övezte. Nem véletlenül. Hiszen, ha kissé árnyaltabb a kép, akkor a Rákosi-korszakban a nemzetre nem lehetett volna ráhúzni a kollektív bűnösség elvét.

Magyarországon az első kitüntetés átadására csak az 1967-ben megszakadt magyar-izraeli kapcsolatok helyreállítása után, 1989-ben került sor. Azóta több mint négyszáz férfi és nő részesült az elismerésben, nevüket a jeruzsálemi Jad Vasem múzeum falán lévő fekete márványtábla őrzi. Utóbb tizenkét életmentő neve hangzott el, ám közülük csak ketten érhették meg ezt a napot. Két ezüsthajú, idős asszony: Zámbó Mária és Jászai Jánosné Oláh Erzsébet. Felemelő és szívszorító pillanat volt őket látni. Hiszen tudjuk, ahogyan az idő múlik, egyre kevesebb lesz az ilyen alkalom.

Tiszadobon a háború előtt egy százfős zsidó közösség élt. Közülük nyolcan tértek vissza a faluba. Jászai Jánosné Oláh Erzsébet ma is számon tartja, az életben maradottak közül ki vándorolt ki Amerikába vagy Izraelbe.

– Bizony, az akkori tiszadobiak némelyike nem viselkedett rendesen. Az elhurcolt családok otthonait kifosztották, engem meg feljelentettek, hogy pártolom őket – emlékezik a hajlott korú asszony, aki ma is a községben él. Nevéhez a Lánger és a Szinai família istápolása fűződik, ezért őt magát is internálták.

Az ünnepségre a község fiatal polgármestere, Szabó Péter is elkísérte. – A helyi zsinagóga sajnos az enyészeté lett, de a temetőt rendbe hozták és gondozzák – mondja.

A kitüntetéseket jó ideje többnyire a gyermekek, az unokák, a közeli családtagok vagy a hajdani bátrak szellemi, erkölcsi örökségét magukénak érzők veszik át. Ők azok, akik sok esetben azt is magukra vállalták, hogy az embermentést bizonyító családi okmányokat és szükséges dokumentumokat összegyűjtsék, s amennyiben még élnek tanúk, őket felkutassák. Ez évekig tartó, nagy kitartást igénylő feladat. Hogy az eltelt időben hányan voltak, akik ezért bele sem fogtak, vagy elfáradtak és félbehagyták a bizonyítást, nem tudhatjuk. Akadtak persze, akik a veszély elmúltával jócselekedetüket magukba zárták, mert hitük, neveltetésük részének tekintették. A rendszerváltozás előtti évtizedekben viszont azok, akiket, noha számos zsidó ember életét megmentették, ám 1945 után származásuk vagy foglalkozásuk miatt meghurcoltak, súlyos sérelemként élték meg, hogy humanitárius tevékenységüket itthon semmibe vették.

A sok közül az egyik regénybe illő történet, néhai Jászay Ferencé és feleségéé, Balázs Teréziáé. Ők 1992-ben vették át a Jad Vasem intézet kitüntetését. De milyen út vezetett idáig?

A férfi a háború előtt nyomozó volt, 1944-ben a politikai rendőrséghez osztották be. Itt kapcsolatait, információit felhasználva zsidó emberek százainak az életét mentette meg. Találékonyságát, lélekjelenlétét félelmetesnek mondták. Kétszeresen kockáztatott, hiszen az akciókat, a bújtatásokat felesége tudtával, segítségével tette. Az asszonyt, karon ülő gyermekével együtt, le is tartóztatták, egy hajszálon múlott, hogy nem sorolták be az egyik transzportba. Számos személyes tanúvallomás, írásos igazolás és köszönetnyilvánítás bizonyította helytállásukat, így Jászay Ferenc 1945-ben, a demokratikus rendőrségben századosi rangot kapott, de 1946-ban elbocsátották, B listára került. Megjárta az Andrássy út 60. kihallgatószobáit, 1947-ben Népbíróság elé állították, majd felmentették. A további évtizedeket a család teljes mellőzöttségben élte meg. Leányuk, Jászay Zsuzsanna gondolatai ma is megszívlelendők: „Amikor a dokumentumokkal elindultam, tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Hiszen a gyanakvást, az egymásra mutogatást, az elkendőzést nevelték sok emberbe. Ez talán a zavarból is fakadt, hogy a zsidók is, a keresztények is felejteni akartak.”

Ahogyan most, 2004-ben a tizenkét igaznak talált férfi és nő sorsába bepillanthatunk, kitetszik, hogy társadalmi és családi helyzetük között vajmi kevés volt a hasonlóság. Ma már azt sem tudhatjuk, neveltetésük vagy belső meggyőződésük, az ösztönös segíteni akarás vagy a rossz elleni lázadás győzte-e le bennük a félelmet, ami oly sokakon eluralkodott.

Az ünnepelt énekesnő, Karády Katalin bátorságáról évtizedekig csak legendák keringtek. A valóság, hogy szerelmével, Újszászy István hírszerző tábornokkal munkaszolgálatos művészeket mentettek. A német megszállás után mindkettőjüket letartóztatták, megkínozták. Mi adta a lelkierőt, hogy a művésznő kiszabadulása után sem hátrált meg? A Duna-parton nyilasok által kísért gyerekcsoportot ékszerrel, arannyal váltotta ki, és villájában rejtette őket. Ami későbbi, személyes sorsát illeti, 1949-ben örökre elhagyta Magyarországot. A fennmaradásért a Sao Paolóban, majd New Yorkban töltött években keményen meg kellett küzdenie. Posztumusz kitüntetését ezután a Magyar Nemzeti Filmarchívumban őrzik.

A rendszerváltozásig az egyházak, a szerzetesrendek mentő tevékenysége rejtegetnivaló téma volt. Hogyan is lehetett volna ennek tükrében a rendek 1950-es feloszlatását, a papok, a szerzetesek üldözését, bebörtönzését magyarázni?

A lazarista rend tagjának, Köhler Ferencnek, aki Franciaországban, Metzben van eltemetve, több százan köszönhetik az életüket. A Szálasi-kormány idején Angelo Rotta pápai nunciustól kapta a megbízást, hogy utazzon Hegyeshalomba, és a pápai menlevelek alapján igyekezzen minél több deportáltat leszállítani a Németországba induló vonatokról. A budapesti gettóba szintén menleveleket juttatott be, gyógyszert, élelmiszert szerzett, lelki vigaszt nyújtott. Az ekkor 58 éves pátert az SS és a nyilasok fegyegetései, illetve súlyos betegsége sem tudták fogadalmától, az irgalmasságtól eltántorítani.

Amikor Szlovákiában 1942-ben megkezdődött a zsidóüldözés, számosan menekültek át Magyarországra. A Szociális Testvérek Társaságától reméltek segítséget, ahol Schlachta Margit készítette elő és szervezte befogadásukat. Fiatal lány volt Peitl Róza Katalin, később Róza-Katalin testvér, aki önszántából vállalta bújtatásukat, élelmezésüket. Kilencvenen így élhették túl a vészkorszakot. Most posztumusz kapta meg a kitüntetést.

Az ünnepségen látom, ahogyan családja féltő gondoskodással istápolja a kórházból tolókocsival érkezett idős férfit, Szabó Györgyöt. Ő maga tizenhat éves volt, amikor édesapjának, Szabó Gyulának az üldözöttek bújtatásában segített.

– Jómódban éltünk, apámat mint gazdálkodót tisztelték Gyöngyösön és a környéken. Tartalékos őrmesterként mozgósították, Jósvafőn egy munkaszolgálatos csoportot bíztak rá. Hamis paranccsal 22-24 embert hozott haza Gyöngyösre, ahol éltünk, majd Visontán a szőlőnk présházában rejtette el őket, s gondoskodott róluk. Tudott volt róla, hogy a munkatáborban is védte a rá bízott embereket.

Sajnos, teszi hozzá Szabó György, családjukat a későbbiekben tönkretették. Az édesapát lecsukták, mindenüket elvették, a házukba idegeneket költöztettek, leánytestvére és ő nem tanulhatott tovább, Kádár „fénykorában” még kétkezi munkát is nehezen kapott. Édesapja nem panaszkodott, a mentőakciót sem emlegette, szót senki nem emelt mellette. – A szegénység ellenére szépen és méltósággal éltünk – vázolja fel néhány csendes szóban Szabó György a közelmúltat és a tiszteletet, amit szülei iránt érzett.

– Bő tíz évvel ezelőtt indítottam el ezt az elismerési folyamatot, akkor még jobb erőben voltam. Sok fáradságba és időbe tellett, míg minden együvé került, és Jeruzsálemből megerősítették az általunk ismerteket. A tíz év alatt – míg idáig eljutottunk – többször fohászkodtam azért, hogy ha már jóapám életét úgy megnyomorították, sikerüljön az emlékét ily módon is megőrizni.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001