Forrás: Magyar Rádió

Az apáról fiúra szálló tehetség galériája – a beszélgetés teljes szövege

2004. december 21., kedd 17:28

102 olvasás

Ascher Tamás:- Volt egy szakasza az életemnek, amikor albérlő voltam Erdély Miklósék házában, ez híres szoba volt, a magyar irodalom nagyságai laktak ott, Kormos István, Csurka István, és még sokan mások vették igénybe, és egy darabig mi is ott laktunk a feleségemmel.

– Pasaréten, egy keresztutcában.

– Erdély Miklós háza, ami valaha a Lesznai Annáéké volt; valahogy árasztotta a kultúrát. Itt laktunk mi és innen kellett minden hónapban elmenni Erdély Istvánhoz kifizetni a lakbért. Ezek afféle szeánszok voltak, a havi egyszeri találkozások, amelyeknek nem is annyira a lakbér kifizetése volt a célja, hanem az, hogy Erdély István nagyon szeretett beszélgetni az emberekkel, Erdély Miklóstól hallottam tőle először, aki részben tisztelettel, de részben némi humorérzékkel mondta, hogy igen, édesapám most írja a Harmadik Szövetséget.

– Komolyan gondolta.

– Komolyan gondolta. Erdély István után hatalmas mennyiségű írott, bölcseleti és vallási írott anyag maradt, aminek a feldolgozása valakire vár. Ez az ember, tulajdonképpen amatőr volt az életnek ezen a művészeti területén, és a bölcselet területén is, rendkívül fontos életművet hagyott maga után. Egyébként mérnök és feltaláló volt, fontos építészeti találmánya a század közepétől többször is felhasználásra került.

– Statikai megoldás volt.

– Falazóhéj, az épületek falazásával kapcsolatos új technika, hiszen építészmérnök is volt, és mintegy mellesleg hozta létre képzőművészeti életművét. Itt, ebben a kis kiállítóteremben láthatjuk a húszas-harmincas években festett képeket – és ami ennél egy fokkal még érdekesebb, láthatjuk mindazt amit a lakásában készített, és festett, befestve a szekrények kazettáit, az ajtókat, a konyha csempéit, és a falakat& és ebből valami különös, buja, szecessziós és nagyon gazdag és hemzsegő, burjánzó vizuális világ tárul elénk. Volt benne valamilyen bölcseleti jelleg, másrészt egy eruptív díszítőművészeti igény jellemezte. A képeken egyszerre láthattunk titkos bölcseleti vagy vallási jeleket, díszítőművészeti sormintákat és különös kalligráfiákat. Olyanok, amikben egyszerre ismerhető fel Bálint Endre vagy Vajda Lajos keze vonása, vagy az a különös hemzsegés, amit Georg Grossnak vagy Otto Dixnek a képein láthatunk, az egészben van valami klimti, de néha olyan mintha Kleet látnánk, és az egész valahogy mégis olyan titokzatos és bölcs, mint egy Odilon Redon-festmény.

– Hogy megértsük, ki is volt Erdély István, és mitől fontos, és miért kellett odamenni hozzá, és beszélgetni vele akkor, a hetvenes éveknek a végén, annak a generációnak a tagjaként, amelyhez magad is tartozol – amely generáció talán nem véletlenül választotta ezt a bizonytalan átmeneti létet hogy nem próbált magának valami állandó helyet keresni, hanem egyik lakásról a másik lakásra vándorolt&nyilván ennek anyagi okai is voltak.

– A hetvenes évek eleje, a nyolcvanas évek eleje volt. Nagyon pontos az állítás. Hogy maga az albérleti életforma, ahol a szomszédom Pauer Gyula, a híres díszlettervező és szobrász volt, az egész közege az Erdély Miklós-villának, a háznak, ahol festőművészek, film- és zeneművészek látogatták naponta, és állandóan valami társaság gyűlt össze – ez tulajdonképpen számunkra egy nagyon izgalmas életforma volt. Még nem egy önálló, felnőtt élet – mint ahogyan az egész ’68-as nemzedék nagyon nehezen akarta elkezdeni a felnőtt életét -, de valamiféle család vagy művészeti közösség. Ezek voltak azok az idők, a hetveneses évek vége, a nyolcvanas évek eleje, amikor a művészet rendkívül fontos volt minden mozzanatában. Ide kívánkozik magyarázatul az, hogy Erdély Miklós számára, aki maga köré gyűjtötte ezeket a művészet iránt oly fogékony és különbözőképpen, de mégis hozzá kapcsolódó embereket, miért volt annyira fontos, hogy az édesapjával, aki egy egészen másfajta világszervezetet képviselt, ezek a fiatalemberek kapcsolatot tartsanak.

– Miklós nem segédkezett ebben, nem volt közvetítő, nem vállalkozott, hogy szerepet kapjon.

– A Miklós derűsen és tisztelettel beszélt az édesapjáról, de a maga útját járta. Erdély Miklós, akit manapság mint a hatvanas-hetvenes évek avantgárdjának pápáját és legfőbb irányadó szellemét tekintünk, egy fantasztikusan kulturált szellem volt, és mind magatartásában, mind életformájában hordozta magában az egész XX. század első felének szecessziós kultúráját – azt a kávéházi kultúrát, amelyben a beszélgetés ugyanolyan fontos, mint a műalkotás. A társas élet és a társas életben a fontos dolgokról, a művészetről való disputa és diskurzus része volt a művészeti alkotásnak.

– De most értjük meg itt ebben a kicsi, kétszobás lakásban, ahol ez a galéria berendezett egy ilyen kiállítást, a 2B galériában – honnan örökölte ő ezt a fajta fogékonyságot, a gondolkodás, a művészethez való viszony, a szecesszióhoz, de közben a posztmodernhez is, az avantgárdhoz is, de közben a mindenek tagadásához való nagyon furcsa viszonyát? Ezek szerint az édesapjától származik valamiféle intuíció, amit ő átvesz?

– Ha az édesapját úgy tekintjük, mint egy olyan szellemet, aki egyrészt a falra és a csempékre festve régi kultúrák gesztusait és motívumait gyűjtötte össze, de ugyanakkor feltaláló volt, valamiféle új világ hírnöke& szerette volna egyesíteni a zsidó és keresztény vallást valami III. Szövetségben, valami új testamentumban, közben minden fontos mozzanat és minden fontos szellemi csíra ott volt Erdély Istvánban is, természetesen a fontosságát a kultúrában elfoglalt helyét elmélyíti az a tény, hogy a fiában, Erdély Miklósban enciklopédikus és az egész század első felét átfogó avantgárd szellem született meg, és tevékenykedett itt Magyarországon.

– Arra hogyan emlékszel, hogy közöttük milyen volt a viszont, mondjuk Erdélyi István hogyan tekintett a fiára, a fiára és a fia köré gyűlő, vad ötletekkel felbukkanó fiatalokra?

– Semmin nem lepődött meg, számára semmi nem volt vad, nem számított őrületnek. Az a fajta tágas szellem volt, aki az új társat és magát a művészetet, a világról való gondolkodást, az objektivációt mindennél fontosabbnak tekintette. Nem is annyira a nyilvánosság számára alkotott, mint az életformája volt a művészi létezés, hiszen ezért is mondom, hogy a lakása maga volt egy múzeum és kiállítóterem.

– Miket gyűjtött?

– Az egész szellemiségéhez, vizuális működéséhez fontos adalék, hogy különös albumokban – egyet a kiállításon láthatunk is – gyűjtötte a kor különböző vizuális termékeit. Az albumban egymás mellett láthatunk reprodukciókat Raffaello műveiről, Kisfaludy Stróbl Zsigmond szobrait& Repin Hajóvontatókját egyszerűen lemásolta, és az egyik részletét mint egy festményt feldolgozta. De a könyvben egymás mellé gyűjtötte a harmincas évekbeli divatlapok rajzait, a hatvanas évekbeli Film Színház Muzsika filmszépségeiről szóló képeket, revüképeket, balettképeket, fametszeteket – tehát mindenevő volt, és ez a stílusokban való mohó kutakodás eredményei azok a képei, ahol mint valami tapéta, vagy mint valami különös hemzsegés sorakoznak egymás mellett a legkülönbözőbb stílusú motívumok és képtöredékek. És ezek valamiféle absztrakt díszítőművészet elemeivel feldúsítva egy egészen különös, szecessziós, barokkos, összehasonlíthatatlan hatást keltenek, és ezekben bölcseleti üzenetek is vannak, titkos jelek vannak, mint valami rózsakeresztes könyvnek a lapjain. Az egész valami hatalmas, izgalmas összművészeti alkotás.

– Ezek értékelhető művészeti alkotások voltak akkor is, ha az akkori ízlésnek, befogadóképességnek a határain túlmentek talán; de hogy miért nem rukkolt ezekkel elő&

– Semmiféle igénye nem volt hogy ezt a nyilvánosság elé tárja. Első és egyetlen nyilvános kiállítása nyolcvanhárom éves korában a Budai Táncklubban, a Kapás utcában került megrendezésre. Ő, aki feltaláló és építész volt, egész életében írt és festett, és egyáltalán nem gondolta, hogy nyilvánosságra kell hozni: magának dolgozott valami elképesztő higgadtsággal és a jövőre függesztett tekintettel. Ebben rendkívüli magabiztosság, ahogy a kozmosszal való jó barátság érzékelhető, mint ahogy ő személyesen is olyan volt. Derűs és magabiztos, és minden iránt érdeklődő személyiség.

Váradi Júlia