Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Hadszíntér

Ungváry Krisztián a háborús irodalom népszerűségéről, a nemzeti önvizsgálatról és a tovább élő kommunizmusról

2004. december 18. (35. oldal)

Fáy Zoltán

A nagy sikert aratott, rövid idő alatt több kiadást megért Budapest ostroma után az Osiris Kiadónál Ungváry Krisztián újabb összefoglaló munkát

jelentetett meg A magyar honvédség a második

világháborúban címmel. A több mint hatszáz

oldalas kötet szakemberek és érdeklődő kívülállók számára is elgondolkodtató olvasmány. A szerzővel nemcsak könyvéről beszélgettünk, hanem azokról a történelmi folyamatokról is, melyeknek gyökere

a második világháborúban kereshető.

A nem kellőképpen tájékozott olvasó azt gondolhatja, hogy a második világháború története már maradéktalanul megismerhető. Mennyiben tekinthető újnak a könyv: a feldolgozás módja vagy az új források feltárása miatt?

– A könyvben szereplő ezerkétszáz lábjegyzet jelentős hányada, az ukrajnai és oroszországi magyar megszállásra vonatkozó rész nyolcvan-kilencven százaléka levéltári kutatás eredményét dokumentálja, irodalmi hivatkozás itt szinte nincs is. Elsődleges források alapján dolgoztam. Az ukrajnai magyar megszállás történetére vonatkozóan rengeteg eddig nem használt dokumentum áll rendelkezésre, de az első magyar hadsereg a Kárpátokban folytatott harcáról ez már nem mondható el. Freiburgban, a német katonai levéltárban még senki sem kutatta ezt az értékes forrásanyagot.

– Mi lehetett ennek az oka?

– 1989-ig eleve nem volt egyszerű magyar történésznek kijutnia. Csak az kutathatott volna, akit a hatalom kiküldött, a történészek pedig nem egészen maguk döntötték el, hogy mivel foglalkoznak. Az ukrajnai magyar megszállás kutatása nemcsak azért kínos, mert a magyar csapatok atrocitásokat követtek el, hanem azért is, mert a források alapján kiderül, hogy a szovjet lakosság mennyire kollaborált, illetve hogy menyire volt népszerűtlen a Vörös Hadsereg, és hogy mit művelt az NKVD. Ha tehát a megszállást valaki behatóan megvizsgálta volna a rendszerváltás előtt, akkor óhatatlanul fény derül ezekre a hatalom számára kellemetlen eseményekre is. Jobb volt az egészet békén hagyni, és a történészek a hivatalos szovjet verziót ismételgették a nagy honvédő háborúról.

– Az ilyen történelmi „elhallgatás” nem maradhat következmények nélkül.

– A hatalom saját maga alatt vágta a fát. Nem volt mód a nemzeti szembenézésre, és nem lehetett elmagyarázni azt sem, hogyan élték át magyarok, oroszok, németek a nácizmus és a kommunizmus szörnyűségeit.

– A háború után a szabadabb helyzetbe kerülő országok hatékonyabban tudták feldolgozni felelősségük történetét, de a nyolcvankilences fordulatot követően ez a lehetőség a kelet-európai államok számára is megnyílt.

– A nemzeti önvizsgálat nem olyan, mint egy náthából való kigyógyulás, nagyon hosszú és bonyolult folyamat, a németeknek is több évtizedig tartott. Mára a német társadalom maximálisan szembenézett a múltjával. Nem mondhatjuk, hogy Németországban hiány volna a holokauszt emlékműveiből, vagy hézagos volna e tekintetben az iskolai oktatás. Hogy mikor kerül minden a helyére, az még valószínűleg évtizedek kérdése. A historizálódás ugyanis még nem teljes.

– Ugyanakkor vannak, akik úgy vélik, hogy a felelősség folyamatos és túlzásba hajló hangsúlyozása nem szolgálja a társadalom érdekét.

– Igaz, a német nemzeti tudat a huszadik század folyamán az egyik extremitásból a másikba esett. 1945-ig felsőbbrendű fajról volt szó, utána pedig ugyanezek a nézetek ellenkező előjellel fogalmazódhattak meg. A német ’68-as értelmiségen belül kisebb, de az elgondolásait folyamatosan markánsan képviselő csoport egy időben hangoztatott véleménye szerint például Németországot Franciaország és Lengyelország között kellett volna felosztani. De a német öngyógyulásnak számos jele van; látható, hogy ez a társadalom tudja korrigálni önmagát, és képes az önreflexióra is. Németországban most már nemcsak a kitelepítettek foglalkoznak múltjuk feldolgozásával, saját problémáikkal, hanem a német baloldal jeles képviselői is. Nincs történelmi nyugalom, mint mondjuk az angol társadalomban, de ha már nem lesznek túlélők, akkor az indulatok is mérséklődnek.

– Nálunk más a helyzet.

– A holokauszttal nyolcvankilencig Magyarországon csak nagyon torz módon lehetett foglalkozni. A történelmi munkák szerint az áldozatok nem zsidók voltak, hanem a munkásmozgalom mártírjai. Ez tulajdonképpen náci érvelés, hiszen a nácik mondták, hogy a zsidók egyúttal kommunisták is. Természetesen a zsidókat nem azért gyilkolták meg, mert antifasiszták voltak, hanem mert a származásuk alapján nemkívánatos személyeknek minősítették őket. A rendszerváltás óta Magyarországon is zajlik a szembenézés a nemzeti felelősséggel. Sajnos a magyar társadalom – ellentétben a némettel – máig sincs teljesen tudatában annak, mekkora felelősség terheli. E tekintetben a könyvem olvasóját még sok meglepetés fogja érni.

– Eddig nem publikált, ismeretlen dokumentumok, történelmi események miatt?

– Források tekintetében is. Például valószínűleg nem sokan emlékeznek rá szívesen, hogy egy alföldi faluban hogyan osztogatták szét az elhurcolt zsidók rádióit. A zsidók nem emlékezhetnek rá, az osztogatásban részt vevők, ha még élnek, nem szívesen szembesülnek hajdani tetteikkel. Ráadásul – és ez a huszadik század szörnyű tragédiája – nálunk csaknem minden tettes átélhette azt is, hogy ő áldozat. És nem alaptalanul, hiszen 1945 után a közigazgatásban mindenkit megbélyegeztek, akár üldözte a zsidókat, akár nem. Minden katonatisztet, akár támogatta a háborút, akár ellene volt. Őrnagytól felfelé megfosztották a rangjától, internálták, kitelepítették, és nem azért, amit tett. Ezek után meglehetősen illuzórikus elvárni a tettesektől, hogy maguk nézzenek szembe saját viselt dolgaikkal, hogy tisztázzák felelősségüket.

– A megtörtént dolgok felidézése, egy alapvetően verbális aktus megváltoztathatja az ország történelmi tudatát?

– Nem attól lesz egészséges a történelmi tudat, hogy egy eseményről nagyon sokat beszélnek, hanem hogy megfelelő helyre kerülnek a dolgok. Bizonyos megnyilvánulásokat például a német közvélemény nem tűr el. Ez a tisztulási folyamat nemcsak spontán kezdődött el, hanem a háború befejezése után az országot megszálló csapatok is kijelölték a kereteket. És megteremtették a demokratikus biztosítékokat is. Németország történelmi hagyományai igen fejlettek e tekintetben, gondoljunk csak a Német-római Birodalom hűbéri rendszerére, ahol a hűbérúr nemcsak jogokkal rendelkezett hűbéreseivel szemben, hanem kötelességekkel is. Vagy Kohlhaas Mihály nem nyugodott bele sérelmeibe, nem vetette alá magát a választófejedelem akaratának, megpróbálta jogait érvényesíteni. Ezek nagyon szép tradíciók, és talán ennek köszönhető, hogy a német társadalom szembenézési folyamata sokkal jobban működik, mint Lengyelországé vagy Szerbiáé.

– És mi a helyzet a Szovjetunió utódállamaiban?

– Oroszországban semmiképp sem segíti a társadalom öntisztulását, hogy a jelenlegi államfő egy volt KGB-ezredes. A szembenézés legfőbb akadálya, hogy hiányzik a társadalmi felelősségérzet. Nálunk időről időre felmerül az egyéni felelősség kérdése. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a társadalmat folyamatosan foglalkoztatja, kik voltak a titkosszolgálat emberei. Oroszországban ez elképzelhetetlen. Azok a struktúrák, melyek korábban működtek, ott ma is érintetlenül működnek. Magyarországon annyiban jobb a helyzet, hogy nem csupán az egyébként jóval puhább kommunizmus éveinek struktúrái konzerválódtak, hanem olyanok is, amelyek 1945 előtt léteztek; a társadalom egy része meg tudta őrizni magát, nem ment át a homogenizáláson, megtartotta sokszínűségét. Emellett a hazai politikai életben gyakrabban fordult elő valamilyen önreflexió is, elég, ha Nagy Imre mártíromságára gondolunk. A politikai elit nálunk a hatvanas-hetvenes években sem volt annyira bebetonozva, mint a Szovjetunióban. Az Antall család története pedig azt mutatja, hogy még az 1945 előtti politikai elit sem semmisült meg teljesen. Marginalizálódott, partszélre szorult, alámerült, ahogyan Antall József fogalmazott, de túlélte a diktatúrát. Tudta biztosítani a polgári lét minimális kereteit, ezért 1989-ben újra tudott kezdeni.

– Ukrajna történelmi tudatának megtisztulásához azokkal az eseményekkel is szembe kellene nézniük, amelyek a második világháború alatt történtek.

– Egy amerikai kutató a szovjet lakosság helyzetét úgy írta le, hogy a náci üllő és a kommunista kalapács között kellett elviselniük a háborút. Vagyis rossz és rosszabb között választhattak. Amikor a német támadás megindult, a szovjet lakosságnak a nácikról semmilyen információja nem volt, csak amit a hivatalos propaganda hazudott, ezért sokan azt gondolták, hogy hamarosan fel fognak szabadulni. Ebben elég gyorsan csalódniuk kellett, de nagyon sok múlt azon, hogy egy-egy konkrét helyzetben a helyi német vagy magyar parancsnok hogyan viselkedett. Nagy különbségek voltak területileg is, Nyugat-Ukrajna sokkal nacionalistább volt, mint Kelet-Ukrajna, a galíciai területeken egy idő után ki is alakult hallgatólagos fegyverszünet a megszállókkal.

– A két országrész közötti különbség az elmúlt hetek eseményeinek fényében az Ukrajna történetéhez nem értők számára is nyilvánvaló lett. A nagy különbségek nyilván eltérő háborús megpróbáltatásokat is jelentettek.

– Kelet-Ukrajnában még a német politika is lényegesen durvábban zajlott. Harkovot például 1941 telén a német katonai közigazgatás egyszerűen ki akarta éheztetni. Egy várost, amelyet már elfoglaltak! Nem volt szükségük az ott élő tízezrekre. Amikor megindult a szovjet hadsereg előrenyomulása, 1943-ban mégis előállt az a paradox helyzet, hogy az ukrán felkelők egy része tevőlegesen segítette a magyar vagy német felet. És eközben vívtak magánháborút is: gyilkolták a lengyel lakosságot, illetve adott esetben fordítva, a lengyel partizánok gyilkolták az ukránokat. Az 1943-44 között megölt száz-százhúszezer áldozat kilencven százalékával az ukránok végeztek. Sőt több magánháború is zajlott, harcoltak a kommunista partizánok a nem kommunista partizánokkal, zajlott a zsidóüldözés, melyet részint a németek – helyi erők bevonásával – végeztek, de pogromok azután is voltak, hogy a szovjet hadsereg visszafoglalta a területeket.

– Valószínűleg sokkal nagyobb szakirodalma van térségünk antiszemitizmus-történetének, és az ezzel kapcsolatos minden megállapítást élénk figyelemmel kíséri a közvélemény egy része. A közelmúltban Ernst Nolte nézetei miatt robbant ki valóságos nyilatkozatháború.

– Nolte szerint a gázkamrákat nem azért találta ki a náci rendszer, hogy újabb módon kínozzák a zsidókat, hanem hogy a folyamatot mechanikussá és érzelemmentessé tegyék, és minél gyorsabban semmisíthessék meg az áldozatokat. Az érzelemmentes gyilkolás, ha belegondolunk, sokkal szörnyűbb, az előre megfontolt gyilkosságot a bíróság is súlyosabban bünteti, mint a hirtelen felindulásból elkövetettet. A Nolte-vita voltaképpen abból eredhet, hogy a szerző nem tartja a holokausztot szinguláris, összehasonlíthatatlan jelenségnek, és ez felháborodást kelt olyan értelmiségiekben, akiknek a holokauszt jelenti legfontosabb identitását.

– A könyvkiadás tükrében egyértelmű: a második világháború története már a negyvenes évek óta érdekli az olvasókat, és ez a felfokozott figyelem azóta csak tovább erősödött, napjainkban mintha reneszánszát élné.

– Több okból is számítani lehet arra, hogy egy világháborúval foglalkozó könyv heves reakciókat vált ki. Részint még élnek azok az emberek, akik ezeket a szörnyűségeket átélték. Másrészt azok a politikai dilemmák és ellentétek, amelyek akkor felvetődtek, módosult utórezgések formájában ma is hatnak. De mindezeknél lényegesen több olvasót jelent a háborús könyvek hatalmas népszerűsége, mely hovatovább leginkább a pornóirodalomhoz hasonlítható. Ez talán azzal függ össze, hogy a második világháború története még ott is tiltott gyümölcsnek számít, ahol politikai értelemben szabadság van. Olyan összecsapás története érdekli az embereket, amelyben a németek az erőviszonyok tekintetében teljesen reménytelen helyzetben voltak, mégis hat éven keresztül hadakoztak a világ több nagyhatalmával egyszerre. Jól szabott az egyenruhájuk, érdekes a fegyverzetük, a haditechnika terén különféle rekordokat értek el – de mindezzel azonosulni tilos. Hiszen a sikerek mögött Adolf Hitler, a gázkamrák és a krematóriumok állnak. A német katonák egyéni hősiességével sem szabad azonosulni, csak titokban, nem hivatalosan. És ehhez nem kell nácinak lenni. A legtöbb háborús könyvet Amerikában adják el.

– És így A magyar honvédség a második világháborúban című monográfia is hozzájárulhat a megbomlott egyensúly helyreállításához.

– Valami újat talán le tudtam tenni az asztalra. Ezt csak az olvasó döntheti el. Sokkal több térkép van a könyvemben, mint bármelyik eddig megjelentben, fölállítottam egy alakulatindexet is, amely az összes, századnál nagyobb hadrendi számmal rendelkező alakulat sorsát tárgyalja. Nyilván sok hiba és hiányosság is van a kötetben, de ez az első ilyen jellegű összefoglalás. Az újdonságok miatt remélem, hogy az olvasó ezt a kiadványt is kezébe veszi.

Ungváry Krisztián 1969-ben született. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1995-ben az ELTE-n történelemtanári diplomát kapott. 1999-ben PhD fokozatot szerzett. 2001-től az 1956-os Forradalom Dokumentációs és Kutatóintézeténél az MTA fiatal kutatói ösztöndíjasa. 1998-ban jelent meg Budapest ostroma című monográfiája, mely azóta több hazai kiadást ért meg, jelenleg a Yale egyetem gondozásában amerikai kiadását készítik elő.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001