Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Elítéltek Köztársasága

Arthur Koestler és a baloldal széthulló mítosza (2.)

2004. december 18. (37. oldal)

Körmendy Zsuzsanna

S z i g e t v i l á g

Erős képzelet szüli az okokat

(Montaigne)

Koestler semmit sem tudott kezdeni azokkal a konzervatívokkal, akiknek az ideológiája alig jelentett többet, mint egyfajta birtokon belüliséget. (Bár nem témánkhoz tartozik, jegyezzük meg: a Koestler által emlegetett konzervatívokat és mondjuk a mai magyarországi konzervatívokat egy világ választja el. Hiszen utóbbiak az elszenvedett diktatúrában sokszorosan lezajlott abszolút vesztésben, mélyen átélt antikommunizmusban születtek újjá s erősödtek meg.) Az 1950-es berlini Kulturális szabadság kongresszusa manifesztumának legfontosabb állítása az, hogy “a totalitárius államok elmélete és gyakorlata a legnagyobb kihívás, amellyel az ember a történelem során szembe találta magát (&), az ilyen kihívással szembeni közömbösség vagy semlegesség az emberiség elárulásával és a szabad gondolkodásról való lemondással egyenértékű”.

Ezzel Koestler mintegy “fölvezette” híres előadását, amely gondolkodásának, etikájának középpontjába helyezte az Újszövetség szavait: “Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”

Ez a vagy-vagy etikája. Mert a XX. században oly sok szörnyűség történt, hogy meg kell végre értenie minden gondolkodó embernek: vannak kérdések, amelyekre nem lehet úgy válaszolni, hogy “egyrészt, másrészt”, hanem csak igennel vagy nemmel. Ez Koestler középponti gondolata. A totalitarizmust nem lehet “egyfelől, másfelől” módon értelmezni, finomítani, a totalitarizmusra – mondja – csak egyértelmű válaszunk lehet. Még akkor is, ha vannak, akik “a végzet kihívásával szemben eszes idiótákként viselkednek, és semlegességet prédikálnak, amikor bubópestis fenyeget”. (Az “eszes idióták” kifejezést alighanem Lenin ihlette, aki az értelmiségiekre különös előszeretettel használta a “lelkes hülyék” megnevezést.)

A harc tehát fölvilágosító küzdelem volt. Küzdés és harc azzal szemben, aminek korábban Koestler maga is a szolgálatában állt. Ifjonti kétségeit sokáig elnyomta, de mindazt, ami kétségekre adott okot, megtartotta emlékezetében. Amikor elegendő adalék összegyűlt ahhoz, hogy bebizonyosodjék erősödő sejtése – vagyis az, hogy az ügy, amelyet szolgált, nem a haladásé, nem az emberiség boldogabbá tételéé, hanem éppen az ellenkezője -, megtörtént a fordulat. A fölismert igazságot Koestler nagyobb szenvedéllyel szolgálta, mint amilyennel a Komintern propagandafőnökét, Willi Münzenberget. Az érett Koestler számára egyértelmű lett: ami kalandnak ígérkezett, arról kiderült, hogy életveszély. Ami kísérletnek tűnt, arról bebizonyosodott, hogy embereken végzett élveboncolás. Ami földi paradicsomot ígért, az megmutatta magát mint földi pokol. A döntés megszületett, és visszavonhatatlanná vált. Koestler kimondta a nemet minden totalitarizmusra, kimondta a nemet a kommunistákra, és kimondta az igent a demokráciákra. Nemet mondott a Szovjetunióra, és igent mondott a Nyugat korántsem tökéletes jogrendszerére, manipulált, de mégiscsak létező társadalmi nyilvánosságára, az állampolgárok által gyakorolható, sokszor felemás módon érvényesülő, de valóságos, továbbfejlesztendő szabadságjogokra, a kiszélesítendő, relatív, de létező szabadságra.

Mi maradt a Szovjetunió jövőjébe vetett hitből, mivé lett a mítosz?

Ha azt mondanánk erre, hogy nem maradt semmi, eloszlott a ködkép, az optimista válasz lenne. A baloldal mítosza nem vált köddé: amikor eloszlott a homály, meglátszottak a gulágok és a rab nemzetek. Koestlernek van egy rövid írása, amely Orwell 1984 című művéhez hasonló víziót vázol föl novellányi terjedelemben. Az írás 1951-ben keletkezett, és képzeletbeli társadalmat rajzol elénk a tíz évvel későbbi szovjet valóságról. Rendkívül pesszimista hangulatán csak iróniája enyhít valamennyit. Koestler 1955-ben írt hozzá rövid bevezetőt, amelyben megmagyarázza az írás megszületésének apropóját. (1951-ben a Collier különszámot jelentetett meg nagyjából ezzel a címmel: Előzetes egy háborúról, amelynek bekövetkeztét nem akarjuk.)

A különszám valójában a harmadik világháború esélyeiről szólt. Ma nem könnyű megértenünk ezt, de az ötvenes években a harmadik világháború kitörése sokkal elképzelhetőbb volt az emberek számára, mint akár két évtizeddel később vagy éppen ma. Lehet, hogy az atombomba ledobása a második világháborúnak véglegesen véget vetett, de az emberekben olyan ősi, elementáris szorongást idézett elő, amely reménytelenné tette szemükben az emberiség jövőjét és kötelezővé a róla való gondolkodást. A hidrogénbomba előállítása pedig, ha lehet, fokozta ezt az érzést. Koestler például azt írja, hogy az atombomba utáni világ még csak elképzelhető, a hidrogénbomba után viszont már vízió sincs. Ma senkinek nem jutna eszébe, hogy az atombombát azon az alapon különböztesse meg a hidrogénbombától, hogy az előbbi után még csak van regenerálódás, az utóbbi után viszont semmi nincs.

A képzeletbeli utazás helyszínei Koestler írásában részben ugyanazok a városok, amelyeket az 1930-as években bejárt a Szovjetunióban: Harkov és környéke. Tíz évvel későbbre (1961-re) vetített látomása három szint furcsa egybemontírozása: az egyik az, amit 1932-ben a Szovjetunióban személyesen megtapasztalt, a második az, amit a harmincas évek végén róla utólag megtudott, a harmadik pedig az, aminek a bekövetkeztétől 1951-ben félt.

Fegyenctelepnek tetsző, kivérzett, nagyon szegény országot állít elénk, ahová úgy tör be a szabadság, mint az amúgy is rosszul termő, alig művelt földre a jeges ár. Koestlernek ez az írása nem tartozik a csúcsok közé, mégis hatalmába keríti az olvasót. Ahogyan leírja a “szabaddá vált” Szovjetunióban az első választásokat, azt a karikatúrát minden, a szovjet blokkból kiszakadt ország megtapasztalhatta a kilencvenes években. Koestler becsületesen hozzáteszi, hogy mindezt azért látja ilyen pontosan, mert tanúja volt annak, miként történtek Izraelben az első szabad választások.

Az antiutópiában nem kevesebb mint huszonkét párt sorakozik föl a szabaddá vált Oroszországban. Acsarkodó, jellegükben nem is különböző, mégis egymásban a halálos ellenséget szimatoló csoportok. A tömegek tudatlanok és közönyösek, fogalmuk sincs róla, hogyan kellene élniük szabadságjogaikkal. Tájékozatlanságuk következtében a szavazólapoknak majdnem fele érvénytelenné válik, mert a volt szovjet állampolgárok beikszelés helyett azt írják rájuk: “da” (igen). Ezt sajátították el, ez vált reflexükké: hogy bólintani kell, igent kell mondani, abból baj nem lehet. “Egy primitív közösségben az ember a kormány iránti egyszerű lojalitással cserélheti fel a politikai gondolkodást.” Ami pedig az átnevelő táborokat és a gyerekek összegyűjtését illeti, az külön történet, amely a húszas években kezdődött el.

A “bezprizornije”, a kóborló, bűnözővé váló, elhagyatott gyerekek ügye nagyon sokszor felbukkan a Szovjetunióval foglalkozó írásokban. (Krivickijtől kezdve André Gide-en át számosan írtak róluk.) Sztálin idejében ezek a gyerekek a távoli szibériai munkatáborokban éltek, és bár addig csak kisebb lopások terhelték a lelküket, a büntetőtáborokban garantáltan bűnözőkké váltak. Koestler látomásában ezek a gyerekek megpróbálnak lázadni, és “az Egyesült Nemzetek Szövetségének ideiglenes megszálló parancsnoksága” – ahogyan Koestler elnevezi a Nyugat felügyelőszervezetét – intézkedik, hogy új átnevelő táborokba kerüljenek. Számuk 1957-ben eléri az egymilliót. Mivel az új típusú átnevelő táborok nem javítanak a helyzeten, a szövetség úgy dönt, a fejlett nyugati országokba viszik ki az elhagyott kis szerencsétleneket, hogy a megváltozott környezetben magukra találjanak. Ám újabb bonyodalom merül fel: sok anya árvának állítja be gyermekét, hogy külföldre juttathassa. Ezért az Egyesült Nemzetek Szövetségének ideiglenes megszállói végül úgy döntenek, hogy negyedévenként és helységenként lottójátékon sorsolják ki azokat a szerencsés szovjet gyermekeket, akik külföldre mehetnek. Az eddigiekből is kiderül, hogy Koestler antiutópiája rendkívül keserű. Ráadásul megalakul egy sajátos köztársaság a Szovjetunió területén: az Elítéltek Köztársasága, természetesen a Kolima-félszigeten. Magadánban az Elítéltek Kolimai Köztársaságának ideiglenes kormányzója Koestler újságírónak a következőket nyilatkozza: “Kolimáról három dolgot kell tudni. Ezen a vidéken mérték a Földön a legalacsonyabb hőmérsékletet, itt találhatók a világ leggazdagabb aranybányái, és ezt a Franciaországnál hatszor nagyobb területet húsz éven át egyetlen hatalmas kényszermunkatábornak rendezték be – a lakosság kilencven százaléka elítélt.”

Koestler, amint azt az idézetekből észrevehettük, antiutópiáját arra használja föl, hogy miközben a hatvanas évekig viszi az idő fonalát, konkrét és kevéssé köztudott ismereteket adjon nyugati olvasójának a harmincas-negyvenes évek Szovjetuniójáról. “A közhely szerint a »sötét középkor« színvonalára zuhant vissza a társadalom. A középkorban azonban nem történtek olyan borzalmas dolgok, mint a kolimai, a Bajkál-Amur-vidéki, a vorkutai vagy a pecsorai rabszolgaországokban, ahol tizenöt-húszmillió rongyos, éhező, összefagyott és férgektől gyötört nyomorult vegetált és pusztult el az utolsó szikrányi erejét is kifacsaró kényszermunkában. A nyomorúságos szenvedés ilyen hatalmas óceánja elképzelhetetlen volt az ókorban, de még a primitív, barbár civilizációkban is. Az ember lelki-szellemi evolúciója itt érte el a mélypontot, és egészen 1955-ig úgy tűnt, hogy már soha többé nem fog újra felemelkedni.”

A fönti idézet megmutatja Koestler módszerét. A négy mondatból három a szovjet múltra vonatkozik, afölött mond ítéletet. Csak a negyedikben van utalás a jelenre és a közvetlen jövőre.

Bármennyire ijesztő is az antiutópia, megvan a logikája. Hiszen Koestler 1951-ben, Sztálin uralkodása, terjeszkedése és fenyegetőzései idején nemigen gondolhatott mást, mint hogy ha fölszabadulnak is a táborok, lakóik akkora tömeget alkotnak, hogy nem tudnak vagy nem is akarnak egy csapásra beilleszkedni abba a társadalomba, amely kivetette őket. “A rezsim nem akart kommunizmust. A rezsim robotokat akart. Legalább egy emberöltőre lesz szükség, hogy a robotokból ismét emberek legyenek.”

Az Egy fa árnyéka mérhetetlenül keserű képet fest a szovjet jövőről. Bár alighanem pontosabb lenne jövő helyett jövővesztést írnunk. Koestler a szovjet típusú szocializmus abszolút jövőtlenségét írta meg. Azt, hogy mindaz, ami történt, jóvátehetetlen, és következményei beláthatatlanok. Írásában az a leglehangolóbb, hogy még csak nem is reménykedik abban, hogy a szabad választások nyomán lassanként egészségesebb tudatú társadalom jöhet létre. Aki elolvassa Koestler írását, nemhogy nem lepődik meg többé azon, hogy a kilencvenes évek hatalmas változásai annyi visszarendeződést produkáltak, hanem éppen azon csodálkozik, hogy bár még csak tizenöt év telt el egy sötét korszak után, mégis mennyi mindenben megtanultunk másképpen viselkedni. Megtanultuk érdekeinket képviselni, érvényesíteni, és megtanultuk, hogy olykor szembe is lehet szállni azzal, amit a Kádár-kor belénk vert: hogy tudniillik egy szavazásnál nem is kell gondolkodni a saját fejünkkel, elég a kormányhoz való puszta lojalitás.

Koestler huszonévesen egész lelkével tudott szolgálni olyan politikai erőket, amelyek az ember és a társadalom egyik napról a másikra történő megváltoztathatóságát hirdették. Ehhez képest az általa rajzolt kép rendkívül pesszimista. Hiszen az Egy fa árnyéka című elbeszélésében valójában azt írja meg, hogy a kommunista diktatúrák sarki éjszakája után hiába jelenik meg a nap. A sok évtizedes nyomor és elnyomás nem könynyen takarodik ki a lelkekből. Koestler 1951-ben egy emberöltőre taksálta azt a regenerálódási időt, amely ahhoz kell, hogy egy ország magára találjon a kommunizmus után.

A valamikori hívő baloldali kiábrándulása után tönkretett lelkekről és szinte megváltoztathatatlan társadalmi viszonyokról írt. Ha sommásan azt állítanánk, hogy eszerint éppúgy nem hisz az embert időtlen időktől meghatározó, elvehetetlen tulajdonságokban, mint aki a Vörös napokat papírra vetette, igazságtalanok lennénk. De egy biztos: még senkinek sem sikerült egzakt módon kimutatnia azt, hogy a rossznak nagyobb hatalma lenne az ember lelkén, mint a jónak.

Vége

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.