Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A másik oldal

Irak egy független újságíró szemével

2004. december 18. (28. oldal)

Tímár András

A Szaddám Huszein uralmát megdöntő Iraki Szabadság hadműveletről szóló egyenes adások világszerte milliókat szögeztek a televíziók képernyői elé. A médiában bemutatott képsorok ugyanakkor meg sem közelítették azokat a borzalmakat, amelyekkel a nézőknek a vietnami háború idején kellett szembesülniük. 2003 elején ugyanis Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter megtalálta a módját annak, hogyan használja fel és egyben ellenőrizze is az iraki háborúról készülő tudósításokat annak érdekében, hogy felépítse és lehetőleg sokáig meg is tartsa az Iraki Szabadság hadművelet hazai és nemzetközi támogatását.

Mint ahogyan az amerikai szárazföldi haderő vezérkari akadémiáján oktató Glenn T. Starnes ezredes egy tanulmányában leírja, a program részeként a háború megindításakor csaknem 770 úgynevezett beágyazott riporter kísérte a szövetséges erőket a frontra. A munka megkezdése előtt a sajtómunkások természetesen elvégeztek egy speciális tanfolyamot, amelyet az amerikai védelmi minisztérium szponzorált. A képzésen az újságírók katonáktól tanulhatták meg a legszükségesebb önvédelmi technikákat.

Az amerikai kormány azt várta tőlük, hogy ellensúlyozzák az arab nyelvű média – köztük az amerikaiak által sokat bírált Al-Dzsazíra – híradásait. Az újságírók ebben jól teljesítettek, sőt a fronton harcoló katonák helytállásának bemutatásával jelentősen növelték a harci kedvet a szövetségesek hátországaiban. Az Irakban dolgozó sajtómunkások hetente csaknem hatezer tudósítással látták el a világsajtót, amelyekben egyikük sem kérdőjelezte meg a háború jogosságát.

Az iraki háború előrehaladtával azonban jelentősen csökkent ezeknek a beágyazott riportereknek a száma. 2003 áprilisában már csak alig negyven újságíró kísérte a hadsereget. Egyre több független, szabadúszó újságíró érkezett ugyanakkor az országba azzal a céllal, hogy megvilágítsa a konfliktus más aspektusait is. Munkájuk iránt egyre több hírügynökség és sajtóorgánum érdeklődött, mert teljesebb képet akart kapni a háborúról. A The Christian Science Monitor szerint 2003 áprilisában háromszázötven nemzetközi újságíró – köztük tizenhat amerikai – próbálta az iraki oldalt is bemutatni.

Az Irakban dolgozó független újságírók egyike az Alaszkában élő Dahr Jamail. A libanoni származású amerikai tudósító együttműködik az Inter Press Service hírügynökséggel, ír a The New Standard amerikai független internetes újságba, és olykor a BBC-nek is küld anyagot. Cikkei megtalálhatók a The Nation magazinban és a The Sunday Heraldban, de írásait saját honlapján is közzéteszi. Dahrt e-mailben tudtuk megkérdezni tapasztalatairól, hiszen most is Irakban tartózkodik.

– 2003 novemberében azért utaztam Irakba, hogy bemutassam az invázió és a megszállás valódi hatásait. Ebben ugyanis borzasztó munkát végeztek a világ vezető sajtóorgánumai – válaszolja kérdésemre.

Dahr nem a hadseregbe ágyazódott be, hanem az iraki emberek között igyekszik elvegyülni annak érdekében, hogy a világ közvéleményével megismertesse a háború másik oldalát. Igaz, nincs egyszerű dolga. A háború elején az újságírókat még buszokkal vitték azokra a helyekre, ahol a hadsereg szerint az események zajlottak, ma már azonban még akadályozzák is őket a munkavégzésben.

– Számtalanszor nehezítik a dolgomat. Lehallgatják a telefonom, rajta vagyok a hadsereg feketelistáján. Majdnem lehetetlen információt szereznem az országban dolgozó nyugati vállalatoktól. Mindig falakba ütközöm. A katonák legtöbbször megfenyegetnek, ha fényképezni próbálok. Az iraki hatóságokkal már könnyebb a dolgom – magyarázza. – Kezdetben más újságírókkal együtt dolgoztam, de a biztonsági helyzet ma már ezt nem teszi lehetővé. Bagdadban az iraki tolmácsom visz körbe ütött-kopott autójával. Szakállt növesztettem, és a helyi szokásoknak megfelelően öltözködöm, hogy a lehető legjobban elvegyüljek az emberek között. Golyóálló mellényt sosem viselek – meséli, hozzátéve, hogy az igazi történéseket csak így láthatja. Így vagy úgy, Dahrnak általában sikerül megtalálnia a hangot az irakiakkal, akik bizalommal osztják meg vele a megszállás miatt érzett dühüket vagy elkeseredettségüket.

– Mivel itt az emberek a saját bőrükön érzik a megszállást, bárkit meg lehet kérdezni a tapasztalatairól – állítja az újságíró, aki vendégszerető népnek ismerte meg az irakiakat. – Azt hiszem, azért ilyenek, mert nagyon sokat szenvedtek, és megtanulták, hogy csak egymásra számíthatnak.

Dahr szerint az irakiak az ideiglenes kormányt egyáltalán nem ismerik el, az Egyesül Államok bábjának tekintik, amelynek megválasztásába nem szólhattak bele.

– A választásokat pedig már most törvénytelennek tartják, ezért sokan el sem mennek majd szavazni – mondja.

Az újságíró ellátogatott a bagdadi Al Mustanceria egyetemre, ahol arról kérdezte a diákokat, hogyan érinti őket az országukban zajló háború. “Azt akarom, hogy az amerikai hadsereg hagyja el Bagdadot – idéz erről írt cikkében egy diáklányt. – Ártatlan embereket ölnek meg, ezért az összes amerikainak távoznia kellene Irakból.” Kérdésemre ugyanakkor elmondja, hogy a húszéves egyetemista ezzel a nézetével nincs egyedül.

– A helyiek legalább 80 százaléka ki nem állhatja az amerikaiakat, illetve a koalíciós erőket – állítja. Érdeklődésemre azt is megerősíti, hogy az irakiak pontosan tudják, hogy az országban magyarok is tartózkodnak. Úgy tapasztalja, hogy a megszállás miatt az irakiak a szövetség egyik tagját sem kedvelik, de az amerikaiakat övezi a legnagyobb ellenszenv. A már említett rádiós interjúban pedig Dahr egyenesen azt állítja, hogy legyen szó szegényről vagy gazdagról, síitáról, szunnitáról vagy éppen kurdról, azoknak az irakiaknak a szemében, akiket megkérdezett, a megszállók rosszabbak, mint Szaddám Huszein volt. Mint mondja, nem véletlenül.

– Az infrastruktúra romokban hever, 70 százalékos a munkanélküliség, és szinte semmi sem működik. Nincs gáz, iszonyatos a biztonsági helyzet. Majdnem minden családban siratnak valakit, akit a megszállók öltek meg vagy tartóztattak le – sorolja.

Az újságíró cikkeiben sok tragikus sorsú iraki történetét ismertette már olvasóival. Egyikük a 12 éves Fatima Harouz, akinek lábszárát akkor sebezték meg a golyók, amikor az amerikaiak belelőttek a házuk ajtajába. “Megtámadták az otthonunkat, amikor az ellenállók a környéken se voltak – mondja Dahr riportjában a kórházban fekvő kislány édesanyja. – A testvéremet lelőtték, a sógornőm pedig megsérült, mikor a katonák átkutatták a lakást. Távozóban egyszerűen lelőtték a családunk összes csirkéjét.”

Dahr ugyanebben a cikkben ír egy fallúdzsai menekültről, aki szerint az amerikaiak azzal kezdték a város novemberi ostromát, hogy lebombázták a helyi kórházat. A sebesülteket ezért később az utcán kellett hagyni. “Láttam, ahogyan az amerikaiak tankokkal hajtottak át a sérülteken. Ez többször is megtörtént” – idézi Dahr az iraki férfit. “Alig bírom felfogni, amit a városban láttam – meséli Dahrnak egy segélyszervezet dolgozója is. – Semmi sem igazolja, amit Fallúdzsával tettek. Nem láttam házat vagy mecsetet, ami ne lett volna lerombolva” – idézi Dahr a nőt. De megemlít egy lányt is, akit amerikai mesterlövészek lőttek mellkason, amikor egy üveg szódát vitt haza. Vele tartó öccsét agyonlőtték a katonák.

– Az amerikai hadsereg mostani taktikája kíméletlen, és az izraeli hadsereg módszereit tükrözi. Az otthonok lerombolása és a kollektív büntetés az általános eljárás. Gondoljunk csak Fallúdzsára, ahol egy egész várost letaroltak bosszúból az áprilisi ellenállásért – emlékeztet.

A szabadúszó újságíró többször írt arról is, hogyan vélekednek az irakiak a szövetségesek ellen harcoló fegyveresekről, akiket sok tudósítóval ellentétben Dahr mindig ellenállókként említ.

– A lázadó vagy felkelő arra utal, hogy valaki egy elfogadott, törvényes kormányzat ellen küzd. Ilyen Irakban nem létezik, a mostani vezetést nem a nép választotta, ezért fontosnak tartom, hogy mindig ellenállóknak nevezzem őket. Az irakiak szabadságharcosoknak vagy hazafiaknak is hívják ezeket az embereket, akik saját bevallásuk szerint csak a külföldi katonákat tekintik célpontnak – magyarázza. Az újságíró egyébként az irakiakkal folytatott beszélgetései alapján úgy véli, hogy az emberek nem kapcsolják össze az ellenállókkal az emberrablások, a túszok lefejezése vagy éppen az öngyilkos merényletek, robbantások miatt rettegett csoportokat.

A legtöbb iraki Dahr szerint úgy gondolja, hogy a túszejtők radikális fundamentalista külföldiek, akik a nyitott határokon át érkeztek az országba. A túszejtések és merényletek irányításával vádolt jordániai származású terroristavezér, Abu Muszab az-Zarkavi létezésében – aki miatt az amerikaiak megindították például Fallúdzsa legutóbbi ostromát – egyenesen kételkednek az irakiak. Nem csoda, hiszen a világsajtó 2004 februárjában már hírt adott a féllábú terrorista haláláról. Zarkavi állítólag Fallúdzsa akkori bombázásakor vesztette életét.

– Az irakiak csak nevetnek ezen a személyen, akit szerintük az Egyesült Államok talált ki, hogy igazolja a hadműveletek során alkalmazott kemény módszereit. A helyiek ezért csak viccekben emlegetik a nevét – mondja. – Szerintem is csak az amerikaiak kitalációjáról van szó. De ha létezik is, biztos, hogy sosem járt Fallúdzsában, mert a hat hónap alatt, amíg a városban dolgoztam, nem találkoztam egyetlen helyivel sem, aki hitte volna, hogy Zarkavi valaha is járt a településen – teszi hozzá.

Dahr igyekszik szót váltani a koalíciós erők katonáival is. Egy interjúban elmondta, hogy az amerikai katonák között sok a 18-19 éves fiatal, aki nem is igazán érti, miért kell Irakban harcolnia. Mint mondja, a legtöbbjük egyszerűen üzletként fogja fel az iraki szolgálatot. Olyan munkát jelent a számukra, amit el kell végezni, de már alig várják, hogy hazamehessenek és békén hagyják őket. Minél tovább vannak a fronton, annál elkeseredettebbek.

– A legtöbb katona, akivel beszéltem, halálra van rémülve, elege van az egészből, és otthon szeretne már lenni – erősíti meg kérdésemre.

A fronton azonban az újságírók is állandó veszélyben vannak. A mai Irak az eddigi történelem legveszélyesebb terepének bizonyult a tudósítók számára. Amíg ugyanis a több évig tartó vietnami háború 64 újságíró életét követelte, 2003 márciusa óta legalább 53 riporter, illetve tolmácsa vesztette életét az iraki konfliktusban. A The Indian Express szerint az országban harcoló gerillák után az amerikai katonák jelentik az újságírókra a legnagyobb veszélyt. Az elhunyt riporterek és segítőik 46 százalékának a haláláért a gerillák, 26 százalékának a haláláért pedig az amerikaiak a felelősek. Kilenc százalékukat még a régi iraki hadsereg ölte meg a 2003-as invázió során, míg 21 százalékuk ismeretlen körülmények között vesztette életét.

Dahr mindenesetre igyekszik mindent megtenni azért, hogy a világ ne csak a hivatalos verziót ismerje meg az iraki konfliktusról. A legfontosabbnak pedig azt tartja, hogy Irak sose kerüljön ki a média érdeklődéséből úgy, mint ahogyan az Afganisztánnal történt. Mint mondja, fontos, hogy az emberek tájékozottak legyenek, mert csak így szembesíthetik kormányukat a tetteivel.

Dahr Jamail cikkei a www.dahrjamailiraq.com honlapon is olvashatók.

Dahr Jamail egy korábbi és egy pár napja készített felvételen. Szakállt növesztett, és a helyi szokások szerint öltözik, hogy jobban elvegyülhessen az emberek között

2003 tavaszán a koalíciós hadsereg oltalma alatt tevékenykedő tudósítók mellett számos olyan független újságíró is Irakba utazott, aki az invázió “nem hivatalos” oldalát is igyekezett bemutatni olvasóinak. A libanoni származású Dahr Jamail tavaly Alaszkából érkezett a forrongó országba, hogy a háború valódi arcát bemutassa. A ma már számos helyen publikáló riporterrel nem sokkal Fallúdzsa ostroma után beszélgettünk az iraki fejleményekről.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.