Forrás: Magyar Rádió

Szabó Lőrinc – részben vitatott – publicisztikái; a beszélgetés teljes szövege

2004. december 15., szerda 10:20

139 olvasás

– A publicista Szabó Lőrinc tevékenysége, gondolom, alatta marad Krúdyénak, Kosztolányiénak, Adyénak vagy Máraiénak. Mi lehet az oka annak, hogy ő azért annyira nagy szorgalommal nem dolgozott a sajtó számára? Alkatából fakad ez?

Kabdebó Lóránt:- A munkaköréből. Egyszerű a magyarázat. Az általad felsorolt írók fő foglalkozása az írás volt. Szabó Lőrinc amiért fizetést kapott, ami huszonegy éves korától negyvennégy éves koráig a hivatala volt, az az újság. Az Est-lapoknál, nagyrészt a Magyarországnál olvasószerkesztő volt. Nem azért kapott pénzt, hogy írjon, hanem azért, hogy másoknak az írását stilizálja, kijavítsa, nem egyszer címeket adjon.

– Szerencsére azért eléggé gyakran rászánta magát az írásra is; méghozzá műgonddal írt.

– Amikor kedve volt hozzá.

– Igen, de ez a testes kötet csupa olyan írást gyűjt egybe, amely arról tanúskodik, hogy jókedvvel vetett valamit papírra, valami közlési kényszere volt. Mit tartasz legfőbb publicistai erényének?

– Amit a költészetének is legfontosabb sajátsága: rákérdezni a világ dolgaira. A legjellemzőbb tulajdonsága, hogy megtanít gondolkozni, méghozzá a legalapvetőbb módon kérdezni. Ő a kérdező ember. Arra figyel, hogy& egy flottaparádéról tudósít Helgoland szigetén, és mit vesz észre, mi a legfontosabb a számára? Hogy ott van egy lepke. És ez a lepke valahogy a természetet, a létezést jelenti; és akkor már nem is a politikáról van szó, az újságíró kényszeréről, hogy most be kell számolni egy bizonyos eseményről, hanem arról, ami a verseiben halhatatlan. Hogy látok egy lényt, a környezetet, és ez a lény, ez a lepke hogyan tud létezni, hogyan tud élni, életet belevinni egy halott tájba.

– Most rosszmájú leszek: szerencsésebb lett volna, ha a lepkénél marad, mert a flottaparádéról, az 1938-as nagy attrakcióról szóló tudósításaiban ott van Adolf Hitler is, és tisztelettel beszél róla, majdnem hódolattal. Micsoda vakság volt ez? Úgy tudom, hogy nem lehetett, nemigen lehetett köze a náci eszmevilághoz. Hitler mivel bűvölte el?

– Nem Hitler bűvölte el; a lap vezetője, tulajdonosa Gombaszögi Frida, nagy színésznő, özvegye a tulajdonos Miklós Sándornak. Koberális lapkonszern volt a Pesti Napló, az Est és a Magyarország, naponta háromszor jelentek meg; és ’39-ben államosították. Adócsalás címen megszüntették – de ez a rém ’38-ban is fenyegeti a lapot, ott van a lap fölött. Ráadásul zsidó tulajdonban lévő lap – tudod, mit jelent ez ’38-ban Közép-Európában? Magyarország akkor még eléggé sziget volt, ide menekültek, nemsokára ide menekülnek lengyelek, aki tud, Ausztriából – az Anschluss után vagyunk közvetlenül. Ez még a béke szigetének feltűnő pillanata, de az erők itt is dolgoznak. Gombaszögi Frida megkérte azt a Szabó Lőrincet, aki soha nem riporterkedett, csak saját kedvére, hogy Lőrinc – és ezt elmondta ’45-ben az igazolási tárgyaláson is – Lőrinc, maga kulturált ember, tud németül, ismeri a német kultúrát, menjen el, és maga tudósítson. Szabó Lőrinc nem szerette az akkori egyik főnökét a lapnál, de őt kérte meg, hogy ellenőrizze, amiket telefonon küld, nehogy valamilyen érzékenységet megsértsen, mert ő nem újságíró, neki ebbe nincs gyakorlata.

– Hogyan sikerült megúsznia a komolyabb felelősségre vonást; úgy tudom egy vesszőfutásnak nézett elébe a háború után.

– Még egyet: ő itt nem dicsérőleg beszél ezekről az eseményekről. Leírja, és amikor Hitlerről beszél, az érdekli őt – jó, tudom, hogy ez sem mentség – de az érdekli, hogy ez az ember hogy beszélt. Hogyan tud közönséget lekötni valamilyen beszédforma segítségével Mi ez a furcsa sikere a figurának. És még egy, amire senki nem figyelt oda; van egy fél szabadnapja, azt írhat, csinálhat, amit akar, és mit gondolsz, hova megy el kirándulni? Ahhoz a hídhoz, ahol Kleist, a nagy író öngyilkos lett. És a nagy ünneplésben, a nagy grandezzában megírja azt, hogy a német katonaerény – mert annak is egyik jellegzetes figurája volt életében& ugye ez az ellentét, ami Szabó Lőrincben megvan, a fiatal Kleistben is benne volt. – valahol az egészben, nem az agyával, tudatával, hanem a költői zsenialitással, mondjuk, megsejti, hogy az egész ebbe az öngyilkosságba fog torkollni. Számomra ez jelképes.

– Cseppet sem meglepő, hogy mindkettőnket jobban érdekelnek azok az írások, amelyek irodalomról, írókról szólnak, Kleistről, vagy Babitsról. Megrendítő az a beszámoló, amelyet akkor írt, amikor Babits halálán volt. Hosszú szünet után látogatta meg, és kendőzetlenül szólt kettőjük visszás kapcsolatáról: azt mondja, lehasadtunk egymásról.

– Rettenetes párharc volt; mester és tanítvány. Nagy szerelem; aki nem is ismerte még& a debreceni diák Ady mellett, sőt, Ady előtt Babits szövegein nő fel. Amikor találkoznak, Babits döbbenten látja, hogy a fiatal, elsőéves egyetemista mennyire ismeri őt. Később saját menyasszonyát átadja, lemond róla – és az lesz tragikus felesége, a Török Sophie, aki rengeteg bonyodalomba viszi, irodalompolitikai bonyodalomba szegény Babitsot – de ezt nem tudva Szabó Lőrinc átadja neki. Aztán Török Sophie “segítségével” összevesznek, és egy életen keresztül marják egymást. Mindig azt szoktam mondani, hogy olyan szép ott Weimarban, Goethe és Schiller egymás kezét fogják a szobornál, vagy megszobrítva – az irodalom nem ilyen. Azért szeretem ezt a kötetet, mert legalább egyharmadában a derű megszólal. Kérdezed, hogyan úszta meg a dolgokat – úgy, hogy odaállt az igazoló bizottság elé, és sírva elmondta az ő emberi problémáját. Nekem Tersánszky Józsi Jenő mesélte: ott voltam az igazolásánál, a nagy haja a szemébe hullott, és sírt, Lőrinc sírt, szörnyű volt – mondja nekem Tersánszky. Akik úgy mentek el oda, hogy számon kérjék, azt mondták, hogy ez az ember, ez nem az az ember. Ez ember.

Ocsovai Gábor

Comments are closed.