Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Citrompótló

Újkori népvándorlás – Aprófalvak Magyarországon

2004. december 11. (32. oldal)

Balavány György

Senki földje az Ormánság és a Zselic között: az itt élők a rendszerváltozás óta egyre szegényednek. Abban a kistérségben, amelyben Bürüs község található, és megoldás helyett egyelőre csak délibábos ígéretek léteznek, inkább a csüggedés jellemző.

Tábla a falu közepén e-pont felirattal. A tábla alján nyíl, amely az Alsó utca végén álló kicsi ház felé mutat. Az ott a polgármesteri hivatal, de hiába zörgetünk be. Egy arra járó férfi azt mondja: soha nincs itt senki, de ha akarjuk, elintézi, hogy kinyissák, bemehetünk, internetezhetünk. Nem akarjuk.

Kiszakadt ajtajú épület áll átellenben, látszik, nemsokára összeroskad. Homlokán rozsdás tábla: Kétújfalui Vörös Csillag Termelőszövetkezet darálóüzeme. Kombájnok jártak kint a határban, behozták a nagy sarat, ragad nadrágra, cipőre. Fúj a szél, hideg van. Elhatározzuk, hogy bemegyünk a kocsmába, iszunk egy kávét, átmelegszünk. Tíz perc alatt be lehet járni gyalog az egész települést. Két nagy utcája – Alsó utca, Felső utca – meg néhány kis köze van Bürüsnek. Egyiken sem jár senki rajtunk kívül. Nincs kocsma, bolt sincs. Régi, csillagos templom áll a falu közepén. Olyan a torony, mintha lesoványodott volna, bénán lóg a harangja.

Becsengetünk egy lakottnak tűnő házba. Mokány, kerek arcú ember jön ki, szinte keleties hajbókolással betessékel. Hideg van bent is. Legalább a szél nem fúj, mondom. Bemutatkozunk, a férfit Orsós Jánosnak hívják, nyolcvanhat óta lakik Bürüsön, akkor jöttek ide a családdal, azt gondolták, itt jobb lesz az élet, mint a másik faluban, ahol már nagyon sokan voltak. Jobb is volt egy ideig, akadt munka.

A kályhára teszem a táskámat. Orsós János zavartan mosolyog. Két gyereket nevel, nagyocskák már, egyikük közmunkára jár, amikor éppen adódik. A másik tanul. A szomszédos Kétújfaluban működik az általános iskola, oda viszik a falubeliek a gyerekeket. Százhuszonhatan laknak hivatalosan Bürüsön, a többség nyugdíjas, negyven alatti fiatal csak néhány él itt. Turizmusból képtelenség megélni, nem jönnek kirándulók, pedig van itt egy nagy mező, az nagyon gyönyörű, így mondja Orsós János, és hozzáteszi, hogy többféle fa is van ott. Mégsem jönnek.

– Néhány hónap a közmunka, amikor rákerül az emberre a sor; elhordani a sarat, összeszedni a falevelet, havat söpörni, ilyesmi. Huszonhatezer forint, s ha lejár az ideje, utána egy darabig ismét jár a segély.

Orsós feje fölött a falon hatalmas ágaskodó paripa, arannyal, vörössel, feketével festve. A szekrény mellett színes magazinból kivágott falinaptár. Minden régi és kopott. A sarokban a televízió, az viszont szép új. Rajta is, alatta is fehér műanyag csipketerítő.

Pár házzal arrébb lakik egy Kovács nevű vállalkozó, nagygazda, az ő gépei sározták össze az utcát. A kukorica még lábon – nagy kukoricaföldek fekszenek a határban -, a tábla szélén óriási kombájn vesztegel.

Az utca közepére kijön egy férfi. Néz minket jó feltűnően, hadd lássuk, hogy néz. Megindulunk felé, mire bizonytalanul menekülőre fogja. Csak akkor áll meg, mikor integetni kezdünk.

– Figyelni kell itt, a múltkor is jött két ember azzal, hogy kályhát javítanak, be is mentek az egyik nénihez, aztán elvitték a pénzét.

Megnyugtatjuk, hogy nem javítunk kályhát. A férfi az erdészetnél dolgozik, azt állítja, szépen keres. A Mecsekben nagy erdőgazdaságok prosperálnak. A környéken szinte mindenki fával fűt. Drága a fa, ha valakinek nincs ereje vagy kedve kimenni az erdőre érte. Ha kimegy, az úgynevezett ágfához olcsón hozzájut: néhány ezer forintért gyűjthet magának a ritkítás után maradt, sokszor karnyi ágakból.

Aki nagyon akar, a férfi szerint talál munkát, a fiatalabbak elmennek Szigetvárra, Pécsre, ki hova. Indul busz öt órakor, hétkor, este is van járat viszszafelé. A szigetvári konzervgyárba bajos bejutni, de akad rá példa, hogy két-három ember összefog, közösen veszik az üzemanyagot, bemennek, este hazajönnek egy autóval. Szezonban a konzervgyárban mindig van munka. Csakhogy akadnak a faluban olyanok is, akik jobban szeretnek otthon ülni, várni a citrompótlót. A segélyt hívják így.

A faluban harminc-negyven tehén van, három gazdáé. Kihajtják őket nemsokára, hiszen elállt az eső. A legtöbb ház beomlott már, a kerteket fölverte a gaz, a homlokzatokon évszámok: 1931, 1886. Az egyik udvarról idős néni jön felénk, kezében söprű. Szóba áll velünk, s rögtön a panaszait sorolja. Az orvos Kétújfaluban rendel.

– Erzsi néninek, úgy szólíthatnak, gyerekeim. Most vettem fát, öt köbméterért fizettem harmincötezer forintot. Nem kapok semmi adókedvezményt, nem is kérek. Pedig itt vagyok hatvankettőtől. A férjem, szegény, már odavan. Kadarkúti születésű vagyok, de onnét el kellett menekülni az oroszok miatt, itt álltunk meg. Meghalt az édesanyám, meghalt egy tizenegy éves kisunokám is, most a testvérem is elment a világra, már csak így szoktuk mondani, azért vagyok feketében.

A néni elpityeredik.

– Nem sok öröm van az életben, édes gyerekeim. Van két lányom, egy fiam, aki ott lakik, Váradon. (Várad két kilométer ide, még kisebb és néptelenebb, mint Bürüs.) Negyvenötezer forintért vettem ezt a rossz kis házat, most nem tudnám megvenni. A hetvenkettőt töltöm jövőre, ha megérem. Máma élünk, holnap halunk, sose tudjuk, mikor megyünk, igaz-e? Van egy kis rádióm, azt szokom hallgatni egész nap. Írni-olvasni nem tudok én, gyerekeim. Dolgoztam én egész életembe”, a földbe” is, állatoknál is. Sokat görnyedeztem, amiért van ez a kis putrim, most nézzék meg – és odamutat a lógó cserepű házra. – De nem kértem még kölcsön sehol se, mert azt is viszsza kell fizetni. A lányom is rokkantnyugdíjas. Az új kórháznál dolgoztam utoljára Szigetváron, onnan mentem nyugdíjba.

Tehenek ballagnak ki a ház melletti legelőre, nyomukban a csordás: hatvan körüli erős ember, hosszú bot a kezében. Ő maga a gazda, egyik a három bürüsi állattartó közül.

– Tizenkét tehenem van, egy elpusztult, de van még két ló, egy kiscsikó meg egy csikó az anyjában. Muszáj valamivel foglalkozni, mert ha semmivel sem, akkor feldobjuk a talpunkat.

A csordás kisercint az útra. Azt mondja, a tejet nem lehet eladni. Azelőtt húsz évig hordta IFA-val a csarnokba. Most nincs csarnok. Vannak borjai, egy tehén olykor kettőt is ellik, elszopják a tejet. A csordás nyugdíjas, felesége otthon van, lánya Kaposváron a tanárképző főiskolán tanul, fia a gazdaságban segít. A férfi azt állítja, nem hagyja el magát. Pedig fedeztetéskor eltörte a bika a lábát, nagy húsbika volt, nézzük meg, hogy áll a lába. Az orvos azt mondta, nem lesz ez már semmilyen, mégis meggyógyult. Rövid az élet, ki kell használni, míg lehet. Gazdag emberek is voltak ebben a faluban, cséplőgépük, mindenük volt. Elszegényedtek vagy elmentek.

Megjön közben a postás, megelevenedik az utca. Autóval jött Szigetvárról, leállította a zöld furgont a határban, eloldozta a leláncolt biciklit, azzal jár körbe. Leveleket, nyugdíjat hoz, meg a citrompótlót. Erzsi néni tudakolja, Kétújfaluban is megszűnt-e a postahivatal, s a csordás válaszára (már rég, Bözsi!) jajveszékelni kezd (boldogságos szűzanyám!). Növekszik a jókedv az utcán, áradnak kifelé az emberek, Erzsi néni odakiabál a csordásnak, nehogy a kis kukoricájába engedje a barmait, mert megbotolja érte. Ugyanolyan hangnemben rikkant a közben kerékpárján odacsorgó postásnak: „Ne hozd, fiam, a levelet, ne szomorítsd a szívemet!”

Nevetnek, nevetünk mindannyian, kivéve a postást.

Bürüs és a szomszédos Várad közös kistérséghez tartozik, a negyvenöt baranyai települést összefogó szigetvári kistérség igen nehéz sorsú területéhez. A Szigetvári Kistérségi Társulás alelnöke, Bognár József szerint hosszabb távon a gyógyturizmus fellendítése menthetné meg az Ormánság elsorvadó falvait. Történelmi emlékhelyei – főként maga a vár – miatt Szigetvár eleve vonzó. A városban egymilliárdos beruházással termálfürdő épül, később esetleg gyógyszálló. Még később: a fürdő- és szállóvendégek talán kirajzanak a vadregényes kistelepülésekre pénzt költeni, szállás után nézni.

A fürdő és a szálló munkahelyeket is teremthet a környék lakosságának. A rendszerváltozás előtt ezt a funkciót a konzerv- és a cipőgyár, valamint a Mezőgép és a Volán töltötte be, de a privatizált cégek drasztikusan csökkentették a létszámot. A nagy befogadó üzemek helyett most az egyetlen, sok munkahelyet nyújtó objektum a kórház, ahol négyszázan dolgoznak. Szigetvár éppen csak a helyi lakosságot tudja ellátni munkával. Bürüs viszont majdnem tíz kilométer ide.

A kistérségi iroda egyik munkatársa – kérte, a nevét ne írjuk ki – úgy véli: külföldi cégek nemigen fognak beruházni a lecsúszott térségekben, ha mégoly tárt karokkal várják is őket. Nemrég ugyan képbe került egy izraeli tárgyalópartner, végül azonban azt mondta: amíg hamarabb ér Tel-Avivból Budapestre, mint Budapestről Szigetvárra, nem lát fantáziát az ajánlatban. Az utak rosszak a térségben. Bognár József, aki nemcsak kistérségi alelnök, hanem a Szigetvárhoz közeli Szentlászló község polgármestere is, azt mondja: a délszláv háború idején a nagy katonai szállító járművek széttrancsírozták a hatvanhetes és a hatos útnak ezt a szakaszát. De itt legalább van út, ezért Szentlászló életben maradt, és nem is fenyegeti veszély: majdnem ezer lelket számlál, működnek üzletek, a falu saját plébániával, orvosi rendelővel rendelkezik. Van út, amellyel folyton bajok vannak, de az életet jelenti.

A kistérségi irodista úgy véli, egy észak-dél irányú autópályára és a hatos út megújítására lenne szükség. A Bürüs méretű falvak megmaradásának két feltétele van: jó földrajzi fekvés és hozzáértő polgármester. A jó földrajzi fekvés közeli várost és jó megközelíthetőséget jelent.

A bürü szó pallót, keskeny hidacskát jelent. A közeli patakon lehetett ilyen híd. Bürüs azt jelenti, általvetni egy pallót a patakon, és elmenni innen.

Amikor a gyárak, üzemek befogadókészsége beszűkült, és az életszínvonal csökkenni kezdett, megindult a cigány lakosság bevándorlása a térségbe. Cirka ötven-ötven százalék az arány, ez mindenütt felgyorsítja az elszegényedést. Kovács Zoltánt, a bürüsi polgármestert nehezen sikerült elérnem. Azt mondja, mellékállásban intézi a polgármesteri teendőket, hol költségvetést kell készíteni, hol a szociális munkát szervezni.

– Negyedévet dolgoznak a munkabíró emberek, aztán át kell adniuk a helyüket másnak. Elég nehéz boldogulni velük, mert jó néhány akad közöttük, aki nem akar dolgozni, csak lézeng egész nap. Nincs kedvük semmihez. Hozzászoktak, hogy eltengődnek a közmunkából meg a segélyből, nincs is nagyobb igényük. Az idősek, hogy őszinte legyek, jobban élnek, mint a közmunkások. Kevesebb kiadásuk van.

Megkérdezem, mi a véleménye a turizmus fellendüléséről. Nem nagyon bízik benne.

– Akkor miben bízik?

– Hát, valami talán csak lesz&

A kistérségi irodában a nevét nem vállaló fiatalembernek az a véleménye, hogy Bürüs meg fog halni. Kiürül és összeomlik a falu, mint a sorstársai, egy-két évtized kell csak hozzá. A fiatalok, ha bekerülnek valamelyik városba tanulni, úgy alakítják kapcsolataikat, hogy soha többé ne kelljen viszszajönniük.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001