Forrás: Magyar Rádió

Búcsú a bohémségtől

dec. 17. B. 10.05-11.02

2004. december 10., péntek 10:28

Balázs Attila műsora Danilo Kisről

Km. Helyey László, Juhász Jácint és Kulka János

Rendező: Varsányi Anikó (1993)

Danilo Kiš élete és irodalma

Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, tény: én életemben nem láttam vastagabb könyvet Kišről, mint a Radics Viktóriáé. Súlyos, fényes, fekete, akár egy sötét márványtábla, melynek mélyéről Danilo arca úszik elő, lebeg, de úgy, mintha valami spiritiszta szeánsz közben néznénk a már viszonylag rég eltávozott írót. Kiš nem ajándékoz meg bennünket a tekintetével, alant szemlél valamit, arcára árnyékot vet az orra, szája szeglete szkeptikus – ez már nyilván a súlyos kételyek kora. Az arcon észrevehető a tapasztalat keserű üledéke. Fölötte vörös betűkkel – a pályarajz és breviárium alcím felett – a név, a Kis(s) Dániel szerb változata: DANILO KIŠ. Írta Radics Viktória.

Nekem így vonzó e kötet, bár szkeptikus vagyok a valamelyest szélesebb olvasóközönséget illetően. Mindenesetre óriási munka gyümölcse lehet e Kiš-breviárium, amelyiknek (ennek is!) nem elhanyagolható részében azt a célt kellene szolgálnia, hogy tárgyára, egy íróra és életművére terelje a derék, megszaporodó olvasói figyelmet, ám ez utóbbi nehezen képzelhető el kissé elkreténült jelenünk súlyosan zavart körülményei között, vagyis igazából jelentős mértékben tényleg nehezen (száradna le az ujjam! nyelvem?). Pedig színesen sokrétű, regényes pályarajz ez, amelyik egy sejtelmes repülőúttal, szívdobogtató landolással kezdődik, majd bizonyos Borisz Davidovics síremlékénél meg a Holtak Enciklopédiájánál végződik, közte meg annyi minden van! Holott D. K. magában, köret nélkül sem ízetlen falat, vagyis nem egy egérszürke, dögunalmas, hitvány, stílustalan, mindennapi figura, jelentéktelen alkotó. Ez a hórihorgas, ma már Belgrád egyik temetőjében fekvő zsidó, magyar, montenegrói szerb, cincár stb. francia lovag, “Ady kasztrálta” költő, világpolgár, apatrid stb. jómaga. Varró nagyon finom kis varrógéppel. (Singer.)

A jógi és komisszár külső-belső küzdelmében élő, önmagát aszkétikus könyörtelenséggel lektoráló, radírgumizó Danilo K. Tolnai Ottó szerint szinte az egyetlen szerb író, aki egyformán viszolygott a marxista-bolseviki meg a jobboldali nacionalista ideológiák narkotikumától – olvashatjuk egyebek mellett ugyanitt. S e “kettős, kétélű” könyv úgymond sztereóban működik. Baloldalt peregnek a különféle idézetek Kištől, Kišről, jobboldalt pedig hömpölyög R. V. empatikus, az elemző részekben is gyakorta elragadtatott és elragadó, zömmel szubjektív, elbeszélő részeinek dandárjában jó sodrású, az érdeklődést ügyesen fenntartó, kellő pontokon fokozni tudó, helyenként a lelki rugók körötti pöszmögésnél azonban kissé leülő (jobb is kihagyni ebből a kontextusból a freudi kasztrációs szorongásokat!), ám odébb újra felröppenő, felpörgő, hosszú-mondatokban gördülő szövege. (Mellesleg: a freudi pszichologizálás Maestro Kišt meglehetősen irritálta, akkor hát fölösleges a posztumusz heccelés!) Balról tehát futnak a részletek D. K. műveiből, különféle interjúiból, róla szóló írásokból, ugyanakkor jobboldalt zajlik D. K. élete és irodalma, duzzad az életműve R. V. “szimultán tolmácsolásában”.

A könyvben sokat emlegetett Nagymester Borges látó korában biztosan egyszerre tudta volna olvasni mindkét oldalt, ám a csekélyebb tehetséggel megáldott olvasónak ettől nem árt eltekintenie, más módszert választania, pl. a kicsit innen, kicsit onnan módszerét. Ebben meglehetősen jó hatással lehetne vagy lett volna rá, ha a két oldal betűtípusban különbözik, üdvös lett volna egy-két formás állítás gyakoriságát csökkenteni, hovatovább kiiktatni néhány fölösleges átfedést a külső és belső idézetekben a jobb megszerkesztettség kedvéért, nem utolsósorban némelyest nagyvonalúbban bánni itt-ott a vizuális komponenssel, ha már van, egyébként meg mennyire jó, hogy van! Így kicsit túl sokszor véltem találkozni a bohém módjára nappal dolgozó, éjjel ivó Danilóval, a piásan többször hazatántorgó (zsidó) apa neurózisával meg a paroxizmusig feszülő vagy fokozódó bármivel, átfedések – ha jól emlékszem – a festő Šejka szemétdombja körül tenyésznek, meg a Pantić- és Cerović-idézetek némelyikénél, illetve nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy gyufacímke nagyságú Šejka-reprónak példának okáért nincs értelme ott, a valahányadik oldalon, mindezek azonban olyan kifogások, amelyek távolról sem perdöntőek, ha egyáltalában létezhet per ezzel a Kis(s) Dániel nevű, szabadkai születésű hontalanról, a minden érem másik oldalát – lágerológiájában is (mondjuk, Kertész Imrén tematikailag túl) – rögeszmésen megmutatni óhajtó, utolsó jugoszláv író hányatott életéről és viselt dolgairól nagy (női) svunggal megírt, módfelett érdekes könyv esetében. És nincs egyéb, különösebb kivetnivalóm a kiadó eme testes vállalkozásában sem. Báris nem jut eszembe semmi.

R. V. alapos tájékozódása és munkájának való böcsületes odaadása – nota bene! – lehetővé teszi számunkra, hogy miközben D. K. életéről és irodalmáról olvasunk, a szöveg elsődleges rétegei alatt további rétegekre bukkanjunk, például a háború utáni jugoszláviai irodalom történetére, vagy hogy akár a világirodalom bizonyos vonulataira tapintsunk, különös tekintettel a modern-posztmodern problematikára. Hogy valahol ráfussunk a nyelv és különböző, lehetséges formái iránt hihetetlen érzékenységet mutató Danilo K. intésére, miszerint a nyelv? Természetesen príma eszköz, de pusztán játszadozni vele, meddő szórakozás. -Állította ezt az élete végére a “szent” irodalomból némelyest kiábránduló író, aki sírja széléig hátán cipelte ama zongorát, meg a melléje temetendő lovat. (A megfejtés a futtában érintett kötet végefelé található.)

De hogy mennyire bennfentes ez a számomra roppant fontos munka, egyáltalában az-e? Bennfentes? Nos, ebbe nem szólnék bele, lévén hogy nincs hozzá (danilói) distanciám. Amúgy meg D. K.-nak mije lenne tőlünk távoli: ama balkáni lelke, vagy a közép-európai szorongása?

(Radics Viktória: Danilo Kiš / pályarajz és breviárium. Kijárat Könyvkiadó, 2002.)

Danilo Kis(Szabadka, 1935. febr. 22. – 1989. okt. 15.)író

Apja zalai származású magyar zsidó, anyja montenegrói. 1942 februárjában az újvidéki vérengzések után rokonaikhoz Kerkabarabásra költöztek. Itt járt elemi iskolába, majd 1946-ban Zalabaksán általánosba. (A Fövenyóra magyar kiadásának utószava zalaegerszegi polgári iskolai tanulmányait említi, ennek nincs nyoma.) 1947-ben visszatért szülőföldjére, tanulmányait Jugoszláviában végezte, hazája irodalmának kiemelkedő szereplőjévé vált. Élete utolsó két évtizedében főleg Franciaországban élt. Gyermekkori, kerkabarabási emlékei, apja sorsa jelenik meg a Fövenyóra, a Kert, hamu című regényeiben, valamint Korai bánat címmel kiadott elbeszélés-kötetében. A 70-es, 80-as években sokszor megfordult Magyarországon, számos magyar költő műveit fordította szerbre, ezekért magyar kormánykitűntetésben is részesült. 1966-ban a zalabaksai iskola falára elhelyezték emléktábláját.

Comments are closed.