Forrás: Magyar Rádió

Hogyan képezzünk könnyen, gyorsan bűnbakokat? – a beszélgetés teljes szövege

2004. december 9., csütörtök 14:35

125 olvasás

– Az ember azt gondolná, hogy Magyarországon nagyon jellemző gondolkodási séma, hogy bűnbakot keresünk. Ma magyar bűnbakok jogfolytonossága most már nagyon régóta fennáll. Vajon hogy van ez a boldogabb nemzeteknél, hogy kerülik ők el ezt a csapdát, és hogyan esünk mi mindig bele?

Pók Attila történész:- Azt hiszem, hogy nagyon sok függ attól, hogy mennyire homogén egy nemzetállam lakosságának az összetétele. Mert azért itt különbséget kell tennünk az államok természetesen és a nemzetek között. Általában ez a bűnbakkeresés egy állami keretek közötti politikai struktúrában jelentkezik instrumentalizálódva. De természetesen egy tágabb értelemben vett közösségben is hathat. A fő alap, hogy kudarcos alapvetően annak a közösségnek, államnak vagy nemzetnek a története, vagy nem kudarcos. Pontosabban kudarcosan fogja-e fel, vagy nem kudarcosan fogja-e fel. Na most, ha olyan államokban és közösségekben, amelyek folyamatosan ugyanazok között a határok között, ugyanazok között az intézmények között, ugyanazokkal az írott és íratlan törvényekkel kormányozva tudnak együtt élni, ott sokkal kisebb esélye van a bűnbakkeresésnek, hiszen a válsághelyzetekben mindig a nagy átalakulásoknál, a változásoknál merülnek fel. Hiszen legfontosabb elemük, hogy bonyolult, nehéz helyzetekre leegyszerűsített választ kell adni, de ha nem merülnek fel ilyen helyzetek, és a társadalmi kohézió folyamatosan elég erős, akkor ennek nincs meg a funkciója. Egy egészen más oldala ezeknek a helyzeteknek, és itt szolgál jól egy másik szociálpszichológusok által bemutatott jelenség, a társadalmi kohézióteremtő ereje a bűnbakkeresésnek. Ugyanis a válságos helyzetekből való kibontakozásnak az egyik fontos útja, hogy a széthúzó társadalmat valahogy egybetereljük, és egy jól kiválasztott, közösen gyűlölhető egyén vagy csoport itt igen jó szolgálatot tehet. Emlékeztetnék, nyilván nagyon sok hallgató ismeri Orwell 1984 című könyvében azt a részletet, amikor a főhősnek a munkahelyén, a csak gyűlölettel foglalkozó szeretetügyi minisztériumban minden nap részt kell venni a napi kétperces gyűlölet gyakorlatán, ahol a legfontosabb az, hogy ezekből a különböző emberekből összeálló kis közösséget a kivetített, tipikusan zsidó arcnak a közös gyűlöletével valahogy mozgásba tudják hozni, és közös cselekvésre tudják mozgósítani – és leírja Orwell, hogy ebben az volt a legborzasztóbb, hogy akarva-akaratlanul mindenki, aki ezen részt vett, az is óhatatlanul tettvágyat érzett magában, hogy valahogyan mozgósítani akarta a benne meglévő energiát. Az igazi nagy probléma azonban, amivel aztán a szociálpszichológia tud segíteni, az két ügy. Az egyik az előítéletek eredetének a problémája, a másik pedig az agresszió kérdése.

– Mindig azt gondoltam, hogy a XX. századi Magyarország egy kicsit talán kivételes ebből a szempontból, hiszen a mi történelmünk annyira tele van feldolgozatlan krízishelyzetekkel, hogy ez talán szükségszerű dolog. De hogy ha most mit tudom én, például elolvassuk, hogy mi történt Hollandiában az elmúlt hetekben, akkor egyszer csak kiderül, hogy hihetetlen erővel tudnak kitörni a gyűlölködések. Arra kell gondolnom, hogy ez valami animális dolog lehet. Ezen a szinten mi már nem emberek vagyunk.

– Pontosan; az agresszió eredetéről van szó, és ez mind az individuálpszichológia, mind a szociálpszichológia egyik legalapvetőbb kérdése. Ugye nagyon leegyszerűsítve két nagy iskola van. Az egyik, amelyik úgy gondolja, hogy az emberi természet eredendő tulajdonsága, a másik pedig arra próbál utalni, hogy itt inkább azért a szocializáció során a különböző szituációk sajátosságai során alakul ki az agresszió. Na most a történész szakmájából adódóan inkább a második megközelítés felé hajlik, hiszen neki mindig a konkrét körülményeket, nem valami örök emberi természetet kell vizsgálnia. Van egy Peter Gay nevű amerikai történész, aki a legsikeresebben alkalmazza Freud gondolatvilágát. És az ő – leegyszerűsítetten – a személyiséget három szintre bontó elmélete, tehát amelyik az id, ego és szuperego szintjeit különíti el, ennek a dinamikája, azt hiszem, nagyon jól adja meg az agresszió és a bűnbakkeresésnek egyik magyarázatát. Hadd idézzek egy szerzőtől, aki ezt a dinamikát nagyon szellemesen foglalta össze. Az ember sötét pince, amelyben egy jólnevelt vénkisasszony – ez a szuperego – és egy szexőrült majom – ez a id, ugye a legmélyebb énünk – vívja véget nem érő, halálos küzdelmét egy meglehetősen idegesnek látszó banktisztviselő – az ego – játékvezetése mellett. Ezek vagyunk mi, ugye, az ego, akik a mindennapi életben kommunikálunk. Na most ebben a folyamatos interakcióban kaphat a nem egyszer agresszióba torkolló bűnbakkeresés szerepet, hiszen itt az történik, hogy hirtelen egy id-ből feltörő bűnösnek érzett, a szuperego által visszaszorított érzés valahogy a felszínre jön, de az egyén ugye ettől meg akar szabadulni, mert az nem szereti ezt az énjét. Ezt, hogy szakszóval exteriorizálja, magán kívül helyezi, és átruházza valaki másra. Ha nagyon mélyről jön, és nagy erővel tör ki ez az érzés, akkor ez, akire átruházza, az agresszióba is csaphat át. De nem csak átruházni akarja, evvel tulajdonképpen a saját énjének egy rossz részét próbálja megsemmisíteni. Az előadásom után az egyik hozzászóló azt a nagyon egyszerű, de rendkívül elgondolkoztató kérdést vette fel, hogy a XX. századi magyar állam politikai elitjeit azt id-nek vagy szuperegónek lehet tekinteni? Tehát magyarul, hogy a politikai elit viszi az agresszióba és a válságba a társadalmat, vagy pedig a társadalmakban, mint olyanokban van meg ez a fajta agresszió, és a politikai elit megpróbálja visszafogni.

– Kalevala szellem?

– Én azt hiszem, hogy lehet válasz, erre keresni kell a választ. Mert ez szerintem az egyik legmeghatározóbb alapkérdés a XX. századi magyar történelemnek.

– Ha már itt tartunk, ennél a szellemes hasonlatnál, az énünknek a három rétegénél, én azt gondolom, hogy a szuperegónk legalábbis szégyenkezik, amikor ez a majomszerű szexőrült – Karinthyval szólva – löttyös indulatai támadnak. Tehát, ha az ember meggondolja, hogy Magyarországon kik szoktak lenni a bűnbakok, hogy milyen előítéletek vannak, hát tulajdonképpen ezt nekünk már régen el kellett volna szégyellnünk a bennünk lakó vénkisasszony hatására.

– Próbáljunk erre a kérdésre úgy elindulva válaszolni, hogy felsoroljuk a legnépszerűbb bűnbakjait a XX. századi magyar történelemnek. Természetesen a holokausztba átcsapó zsidósággyűlölet az, ami itt a legfontosabb helyet foglalja el, de az én gondolatmenetem szempontjából az látszik lényegesnek, hogy ugyanez a típusú gondolati sztereotípia más csoportokkal szemben is ugyanígy érvényesülhet.

– Például a romák.

– Ez szituációfüggően… ha mondjuk most a romákat emlegeted, azért elgondolkoztató, hogy noha a két háború közötti magyar társadalomban, kisebb számban, de jelen volt a roma társadalom, de mégis csak azért azt nem mondhatjuk, hogy mondjuk tipikus bűnbakja lett volna a két háború közötti időszaknak a cigányság. Annyira szegregálódott volt, annyira külön életet élt, hogy tulajdonképpen még arra sem volt érdemes, hogy igazából bűnbak szerepet kapjon. Paradox módon talán meg lehet fogalmazni azt a hipotézist, hogy az újabb időkben a cigányság bűnbak szerepbe kerülése a szegregáció lassú feloldásának a következménye, mert a bűnbakbak valamilyen módon mindig integrálódnia kell a társadalomba. Az idegennek egy sajátos formájáról van szó. Az az idegen, amelyik teljesen ismeretlen, és semmi közünk hozzá, az nem ideális bűnbak, mert nem látunk benne semmit. Az ideális az, amelyik valamilyen módon jelen van, helyet keres magának, megpróbál beépülni, de éppen evvel irritálja a többségi társadalomnak a képviselőit. Hadd utaljak az összehasonlítás céljából két olyan bűnbakkeresési kísérletre, ami nem volt sikeres. Az egyik ilyen a mondjuk „48-49 után kibontakozó kommunista retorikában és gyakorlatban a kizsákmányoló osztályok, az feudál kapitalista elnyomók stb. retorikája, mert ez nem látta el azokat az alapfunkciókat, amit egy jó bűnbaknak el kellett volna látnia. Nem oldotta a társadalomban lévő feszültségeket, hanem éppen ellenkezőleg, erősítette. Nem járult hozzá a társadalmi kohéziónak a javításához, éppen ellenkezőleg. És egy másik akkoriban tipikusan emlegetett bűnbak volt az áruló, a mindenkori áruló. Ugye gondoljunk a Rajk-perre és annak további vonulataira. Ez sem tudott beépülni a társadalomba. Tehát ez az az eset, amikor mondjuk a politikai elit megpróbál valamilyen módon bűnbakokat kiváltani, de ez nem mindig működik.

Győri László