Forrás: Magyar Rádió

A mai fiataloknak is tudni kell, mi történt a Hortobágyon – az összeállítás teljes szövege

2004. december 6., hétfő 15:14

123 olvasás

Bánhidi Attila:- Ötvenben kezdődött el az első táboralapítás itt Hortobágyon, aztán ötvenegyben folytatták. Általában a táborokat június vége körül kezdték létesíteni, talán az is közrejátszhatott, hogy családokat hoztak el, tehát júniusban véget ért az iskola, tehát eltűntek a gyerekek, akkor az nem föltűnő, ha ősszel nem jön. A másik pedig: a gazdasági év itt elkezdődött tavasszal, nyár elején, tehát ahhoz kellett igazán munkaerő, mert Hortobágyra kényszermunkára hoztak embereket, és így több legyet ütöttek egy csapásra, ezeket az embereket kivonták a forgalomból, dolgoztatták, akiket nem hoztak, azokat meg megfélemlítették. Gyakorlatilag a nemzeti középosztálynak a felszámolása történt meg módszeresen, hogy a nemzetnek a gerincét megroppantsák úgy, hogy a nemzet többet ne tudjon talpra állni. Szegedről, Miskolcról, Várpalotáról, Nagykanizsáról megtörtént a városnak a lefejezése, és mi a miskolciba estünk bele. Meghalt Sztálin, Nagy Imre kijelentette, hogy október végéig minden tábort fölszámolnak, és ekkor szüntették meg a hortobágyi tizenkét tábort. Akik még tudtak dolgozni, vagy egyéb büntetésből, mint a volt katonatiszteket, a végére hagyták, de október végére megszűntek valóban ezek a táborok.

– Mi volt ezeknek az embereknek a bűne?

– Hát, elsősorban, hogy magyar emberek voltak, akik nemzetben gondolkoztak, ezek voltak a veszélyesek. Nem kellett semmi ürügy, mindenki kapott egy határozatot, ahol oda volt írva a név, a háború előtti foglalkozás. Hivatkoztak egy törvényre. Gyakorlatilag az volt a lényege az írásnak, hogy a közbiztonság szempontjából kívánatos, hogy ezeket az embereket kivonják abból a városból, és kényszerlakhelyre vigyék el.

– Én úgy hallottam, hogy volt olyan eset is, hogy valaki teljesen véletlenül került ide.

Morvai Béla:- Több ilyen volt. Családunkat úgy hozták el, hogy anyámnak egy távoli unokatestvérét telepítették ki, és a kilenctagú családot vele hozták el. De volt itt olyan sorstársunk, aki a Vörös Hadsereggel vonult be Magyarországra, mint Illés Béla szárnysegédje, és kitelepítették a Hortobágyra. Valló Bélának hívták. De volt egyébként egy Berger nevű öreg zsidó, kilenc gyerekét és a feleségét Auschwitzban elégették, és utána őt lehozták a Hortobágyra. Több ilyen volt. Jogorvoslat soha nem volt, legfeljebb olyan volt, hogy a gyerekeket egy idő után kiengedték, akinek volt hova mennie.

Kovács Ádámné Szász Enikő:- Amikor megérkeztünk Hortobágyra és a hodály előtti udvaron ilyen csatasorba állítva fel kellett szedjünk minden szemetet, akkor úgy a mellettünk levőknek bemutatkoztunk, és mellettem egy tőlem egy évvel idősebb, tizenhét éves lány mondta, hogy “Bárdos Sári vagyok, szervusz! Minket véletlenül hoztak ide tévedésből, biztos, hogy egy-két napon belül elkerülünk innen.” Na most, ennek az volt a története, hogy Miskolcon egy bérházban laktak, ahol a felettük levő lakó Vitéz Bárdossy volt, ők viszont, Bárdos Béláék, alatta laktak. Véletlenül hozzájuk csengettek be, hiába mondták, hogy egy emelettel feljebb van az illető, akinek szól a papír: “Ne beszéljenek, csomagoljanak, jöjjenek!” Így kerültek ide; természetesen az utolsó napokig itt voltak velünk.

Bánhidi Attila:- Hortobágyra családokat hoztak el, csecsemőtől kezdve aggastyánig. Kunmadarasiakat hozták ide utoljára, legalábbis ide Borsósra. Ötvenhárom január hatodikán hozták el őket, a tél kellős közepén teherautókkal Kunmadarasról, és többek között elhoztak egy haldokló nénit is. Ágyastól föltették, akik itt leraktak, hát szegény, úgy fölébredt egy picit, meg valahogy kicsit magához tért, látta, hogy valami nem stimmel, és haza szeretett volna mindenképpen menni. Próbálták megnyugtatni, de hát nem sikerült, és hát itt haldoklott. És akkor valakinek az az ötlete támadt, hogy vigyük haza. Hát, ez ugye, ez csak képletes volt, megfogták az ágyát, és elkezdték vinni egy darabig, aztán letették. És akkor kérdezte, hogy na, otthon vagyok már? Mondták, hogy igen. Akkor megnyugodott és meghalt.

– Milyen volt az élet itt a táborokban? Egyáltalán életnek nevezhető volt az?

Kovács Ádámné Szász Enikő: – Kényszermunkára voltunk tulajdonképpen ítélve. Hajnalban verték a vasat, perceken belül sorakoznunk kellett a hodály udvarán. Részben voltak fix munkahelyek, részben mindennap jöttek a munkavezetők és kijelölték, hogy hova hány ember kell. Ahova több ember ment, ott rendőri kísérettel, merthogy nem hagyhattuk el a tábort, harminc lépésre körbe voltunk árkolva, és géppisztolyos rendőrök őriztek bennünket. És volt olyan, aki messzebb járt dolgozni, mint például a Balassa Zsuzsa meg én árasztók voltunk, nyolc kilométerre jártunk, velünk azért nem jött egy rendőr. És addig kellett kinn maradjunk, ameddig a nap le nem nyugodott, akkor szürkület körül jöhettünk be a táborba. Mindenféle mosakodási lehetőség nélkül, hát az udvaron meg a konyha mellett volt egy közös, ahol főzték nekünk az ételt, ha fizettünk érte, kaptunk is belőle. Hét forint ötvenet kellett fizetni az ellátásért, ami reggel-este egy-egy merőkanál kávé, illetve tea, délben egy leves és valami.

– És mennyit kerestek?

– Ehhez a hét forint ötvenhez viszonyítva – a mai napig megvan egy fizetési cédulám -, egy vagon ömlesztett zabot öten bezsákoltunk egy éjszaka, a fiúk kihordták az állomás elé, és gúlába rakták, és fejenként egy forint húsz fillért kaptunk érte. Na most mi hárman tudtunk egy adag kosztot fizetni. Édesapám harminchat kilót fogyott, hiszen elképzelhető, hogy azt a kis ennivalót is belém tömték, a tizenhat éves lánygyerekbe, és ők szinte éhezve, evvel együtt még én is, mert hát, ilyen munkát végezni, ilyen minimális evés mellett hát, ez emberfeletti volt.

– Milyen volt az elhelyezésük?

– Az első borsósi tábor egy nagy gépszín volt, ahol közel háromszáz embert tettek be, emeletes ágyak voltak, mindenki, ami holmija volt, az emeletes ágy alatt amit el tudott helyezni, annyit helyezhetett el. Két embernek egy ágy, három embernek két ágy, és hihetetlen tömegszállás, ahol éjszaka zseblámpás rendőrök jártak körbe, és világítottak az arcunkba. Természetesen itt se fűtés. Egy olyan gépszín volt, aminek nem volt padlástere és nem volt födéme.

Balassa Zsuzsa:- Szerintem ez volt a tábori életünknek egyik lelkileg legsúlyosabb pontja, hogy gyakorlatilag életfogytiglan rabságra voltunk ítélve. A kitelepítési végzés az nem mondott semmilyen határidőt, és itt a rabtartóink is inkább csak azt mondogatták, hogy itt fognak megdögleni. Valóban, mindig attól féltünk, hogy Szibériába visznek minket tovább, és hogy nem kell velünk elszámolni, tehát bármi más is megtörténhetett volna velünk, mivel érkezéskor elvették a személyi iratainkat. Tulajdonképpen ezzel az elnevezéssel, hogy kitelepítés, ez egy összemosás. Tudniillik, jogilag is egy teljesen más kategória voltunk, ugyanakkor, hogy együttérzünk valóban a pesti kitelepített barátainkkal, de ők rendőri felügyeletesek voltak, jogilag más büntetőjogi kategória, mi rendőri őrizetesek voltunk.

– Egyáltalán milyen jogaik voltak önöknek?

Morvai Béla:- Csak kötelezettségek voltak. Ez annyi volt, hogy dolgozni kellett.

– Hogy lehetne megfogalmazni azt, hogy mit üzen ez a múlt a jövőnek?

Kovács Ádámné Szász Enikő:- Hát, elsősorban azt üzeni, hogy ezt mindenki tudja meg, és ez soha elő ne fordulhasson. Az elmúlt negyven-ötven évben ez teljesen el volt hallgatva, és amikor fiatalokkal beszélek, fogalmuk sincs arról, hogy emberek tízezrei milyen körülmények között voltak az ötvenes évek elején.

Bordás Ákos

Comments are closed.