Forrás: Magyar Rádió

Karácsonyi könyvvásár -Závada Pál: A fényképész utókora

dec. 6. K. 11.35-11.56

2004. december 5., vasárnap 17:41

103 olvasás

Závada Pál

Felolvassa: Rajhona Ádám

Szerkesztő-rendező: Markovits Ferenc

Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog – hívjuk nemzeti múltnak -, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük.

Részlet a műsorból:

“Negyed kilenckor, rögtön azután, hogy Nyemcsokné fölszólította felelni Móczot, aki morogva kászálódott ki az utolsó padból, előrevánszorgott a vesztőhelyre, majd ott halálraszántan megállt- tehát épp ebben a pár pillanatnyi csendben Bada Laci, az Indiánőrs mókamestere figyelmeztetésül fölemelte a bal mutatóujját,míg a jobbikkal rettenetesen megnyiszogtatta a szemét. E hátborzongató hangra még a magyartanárnő is felkapta fejét, páran fölkuncogtunk, Bada pedig – a karórájáról számlálva az utolsó másodperceket – lecsapott versenybírói ujjával a padra, és hátrasúgta: Most! Az intésre Koren Ádám és Matajsz Imre egy-egy kinyitott könyvet rántottak az ölükbe – előbbi a Nyomkeresőt,utóbbi a Vadölőt -, és megkezdődött a pad és óra alatti versenyolvasás.Ez a fajta néma párviadal mindig az ötödik órai kicsengetésig tartott, a szabályok a szünetekben való olvasást tiltották, az pedig, hogy oldalakat ugorjunk át a könyvben, éppoly képtelenség lett volna,mint egy karéj baracklekváros kenyérbó1 kiköpni, mondjuk, minden harmadik falatot. A rend kedvéért ugyan ellenőrző kikérdezésre is sort kerítettünk olykor – amit Bada Laci és párbajsegéd-társa, Maliga Bandi szokott levezényelni -, de értelme nemigen volt, hisz a gyorsolvasók mindig tudták a választ, így a versenyt egyszerűen az döntötte el, ki hányadik oldalnál hagyta könyvjelzőjét.

Kurai Csaba, aki az ablak mellől nem vette észre az imént, mire készül a két könyvmoly a negyedik padban, csupán akkor

kezdte gyanítani, hogy már megint lemarad valamiró1, amikor a katedránál az áldozatot sikerült végre szóra bírni. Mert addig csak arra tudta Nyemcsokné rávenni, vegye ki a kezét a zsebéből. Mócz Vilmos – aki második osztályismétléseként bukott le hozzánk a VII. C-be – sóhajtott egy szomorút, és ezt nyögte ki: Hát a… hogyhívjáknak a fiai. Mert Jókai volt a kérdés, egalább egy regényt mondjon tőle, mindegy, melyiket – a lányok pedig pukkadozhattak. Közben Bada ceremónia- és mókamester már a biciklis ajvenhózás szabályain dolgozott padszomszédjával, Maliga Bandival, a Gagarin őrs sportfele-lősével. Ugyan az Ivanhoe-sorozat jó pár évvel korábban futott a tévében, mi ezen a hatvannyolcas tavaszon is felidéztük még a lovagi tornákat, Bada és Maliga pedig elhatározták, hogy napjaink gyakorlatába ültetik át a párbajt,mégpedig “a nyeregből kopjával való kiütés” formájában.A párviadal nemes eszméjének egyformán hívei voltak, ám – úgyis mint ellenfél-őrsökbe tartozó, kibékíthetetlen vetélytársak ádáz vitákat folytattak a bajvívás játékszabályairól. Most éppen sémarajzok segítségével próbáltak megegyezni az összecsapások típushelyzeteiben, amikor a fölháborodó Bada fogta magát, és golyóstollal össze-karistolta Maliga vázlatát. A nézeteltérés suttogó ordibálásból dulakodássá fajult, mire Nyemcsokné anélkül, hogy meghall-gatta volna őket, kikergette az osztályból a haragosokat. A felelő, a szegény Mócz ki akarta használni a rendbontás perceit, és Koren felé sziszegett, könyörüljön meg rajta. De Ádám épp csak odapillantott, és súgás helyett inkább arra nézett, amerre a kajánul elvigyorodó Matajsz Imre intett az állával: Kurai felé, aki lelkesen böködött magára, hogy ő is versenyezni akar, és mutogatta, mi van nála, a Vuk című kis állatregény. Ezek ketten összenéztek, némán vinnyogva röhögtek föl.”

Comments are closed.