Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Világméretű erőszak és politikai tudatlanság

2004. november 25. (4. oldal)

Szentesi Zöldi László

Ne becsüljük le az iszlám mozgósító erejét, és lássuk világosan a terrorizmus mozgatórugóit! – szólította fel hallgatóságát a Terror Háza Múzeumban tartott nagy sikerű előadásában Michael Wolfssohn német történész. A tel-avivi születésű müncheni professzort az intézmény igazgatója, Schmidt Mária mutatta be az egybegyűlteknek.

Már az előadás címéből is kiderült, hogy az előadó valamiképpen párhuzamot szeretne vonni a huszadik század egyik sorsfordító esztendejében, 1944-ben és a mai időkben eluralkodó terrorizmus fogalma és célrendszere között. Mint mondta, rendkívül érdekes megvizsgálni, hogy az erőszak milyen módon válik öncélúvá és kikényszerítetté. Véleménye szerint az erőszak tobzódása, az események racionális láncolatát felváltó, teljesen logikátlan gyilkolási ösztön – akár saját közösségének, népének megsemmisítése árán is – jól jellemzi például Adolf Hitlert berlini bunkerében, a végórákban. Ezzel azonban koránt sincs egyedül a világtörténelemben.

Michael Wolfssohn szerint az irracionális pusztítási vágy motívuma tetten érhető a mozlim terroristák indítékaiban is. A féktelen gyűlölet célpontja lehet történetesen a nyugati világ egy-egy szimbolikus épülete, városa, ismert személyisége, de legalább ugyanennyire fontos a terrorista hátországának, szülőföldjének szóló üzenet is. A történész emlékeztetett arra, hogy az al-Kaida tagsága és legkészségesebb támogatói Algériából, Marokkóból, Tunéziából, Szaúd-Arábiából, Jemenből származnak, olyan államokból, ahol a hozzájuk hasonlóan gondolkodókat kiszorították a politikai hatalomból. Erős Amerika- és Izrael-ellenes motivációjuk mellett merényleteikkel üzenni szeretnének az uralkodó dinasztiának vagy rezsimnek is.

Lapunk két kérdést tett fel a müncheni professzornak. Mindenekelőtt azt tudakoltuk, létezik-e világterrorizmus, van-e bármiféle politikai, katonai kapcsolat az egyes csoportok között. A kérdésfeltevést az indokolja, hogy a 2001. szeptember 11-i merénylet után a világ különböző kormányai – például Spanyolországban, Észak-Írországban – mintha arra használták volna fel a kínálkozó alkalmat, hogy a világterrorizmus elleni fellépés ürügyén leszámoljanak az országaikban több évtizede tevékenykedő fegyveres csoportokkal. Másfelől arra voltunk kíváncsiak, hogyan lehetséges, hogy a tegnapi terrorista mára köztiszteletben álló politikus, béketeremtő személyiség lehet.

Wolfssohn leszögezte, hogy a terroristák valóban megváltozhatnak, jó példa erre a volt kenyai államfő, Jomo Kenyatta életútja. Az Afrikai Nemzeti Kongreszszus sem mindig vetette el az erőszakot, amikor azonban a fekete polgárjogi mozgalom vezetőjeként Nelson Mandela megkapta az esélyt, élt is vele. Éppen ez a különbség a nevezettek és például Jasszer Arafat között – tette hozzá az előadó. Ma már kevesen emlékeznek arra – és a minapi nekrológokban sem találni nyomát -, hogy a palesztin politikus valóságos nemzeti tragédiát jelentett a mozgalmát befogadó országok, Jordánia és Libanon számára. A Palesztin Hatóság tízéves története, a gazdasági kilátástalanság, a fokozódó munkanélküliség is azt bizonyítja, Arafat nem értette meg az idők szavát. Wolfssohn mindazonáltal úgy véli: a palesztinai brit uralom ellen lázadó és a második világháború után terrorcselekményeket elkövető cionisták nem sorolhatók ebbe a sorba, hiszen például a Stern-csoport legradikálisabb, a politikai perifériára szorult aktivistáit társaik kiszolgáltatták a brit hatóságoknak. A müncheni katonai egyetemen tanító professzor kedvenc szerzőjét, a porosz Clausewitzet idézve egyúttal arra emlékeztetett, hogy a klasszikus recept szerint a fegyveres ellenállás a politikai megoldás felé halad.

A világterrorizmusról szólva leszögezte: túlzás lenne minden csoportot egy kalap alá venni, de kétségkívül vannak átfedések, hasonlóságok, összefüggések. Az Ír Köztársasági Hadseregnek például aligha volt bármi köze is 2001. szeptember 11-hez, az öngyilkos merényletek után az amerikai írek mégis másképp tekintenek a köztársasági fegyveres szervezetre, és kevesebb pénzt, fegyvert, adományt juttatnak el hozzájuk. Wolfssohn egyúttal óvatosságra intett az északír konfliktus megítélését illetően, és emlékeztetett a harmincéves polgárháború történelmi eredőire is. Miközben sokan katolikus-protestáns-viszálynak láttatják az eseményeket, ne feledkezzünk el arról, hogy ez egy hovatovább nyolcszáz éve húzódó háborúskodás. Merőben másképp áll a helyzet a spanyolországi szállal, a baszk ETA világterrorizmusban játszott szerepével kapcsolatosan. A madridi robbantásnak talán az a legnagyobb tanulsága, hogy józan paraszti ésszel néha pontosabban leírhatunk egy jelenséget, mint körmönfont szakértői okoskodással. – Mit mondhatott volna Aznar volt spanyol miniszterelnök, ha szakértői az ETA művének tartják a madridi vonatrobbantást? Ugyanakkor például a Spanyolországban tanuló fiam, teljesen kívülállóként, már a merénylet napján arról beszélt nekem a telefonban, hogy az elkövetés módszere egyáltalán nem jellemző a baszk szeparatistákra, hiszen ők mindig is szimbolikus, célzott csapásokban gondolkodtak – tette hozzá Wolfssohn. Kezdettől fogva nyilvánvaló lehetett tehát bárki számára, hogy a madridi merénylet mögött komolyabb, professzionálisabb erők álltak. Ehhez kapcsolódóan a német professzor szót ejtett arról is, hogy a mai politikai elit köreiben sajnálatosan nagy mértékű a tudatlanság. – Mi tagadás, mi, értelmiségiek egy kicsit elhasználódtunk és unalmassá váltunk. Alighanem Immanuel Kantnak lehet igaza, aki arra int bennünket: ha gondolkodunk, mindenekelőtt támaszkodjunk a saját értelmünkre – zárta előadását Michael Wolfssohn.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001