Böjtidő

sofar, 2004. november 19. 23:00  JNA24 médiafigyelő, MNO Add comments

Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Böjtidő

Ki bírja tovább Irakban és Palesztinában?

2004. november 20. (26. oldal)

Lukács Csaba

A palesztin menekülttáborokban egyelőre csend van, Irakban viszont erősödik az ellenállás és a gyűlölet a szövetséges csapatokkal szemben. Az emberek jelentős része összetépi a januári választásokra kapott szavazólapját. Tudósítónk azért járt a térségben a Baptista Szeretetszolgálat munkatársával, hogy egy, a háborúban sérült iraki kisfiút gyógykezelésre Magyarországra hozzanak.

Szíria fővárosának repülőterén éjjel negyed kettőkor hatalmas sor áll az egyetlen váltóhely előtt. A kasszásnak láthatóan nem sürgős, az árfolyam nincs kiírva, így aztán félórányi sorban állás után az ötven dolláromat bedobja a fiókba, hosszasan kotorász, majd ad annyit, amennyit gondol. Az útlevélkezelőknél még többen várakoznak: van ugyan vagy nyolc ablak, de hatnál nem dolgoznak, inkább egymással beszélgetnek a határőrök. Aki sorra kerül, annak is van félnivalója, mert időnként katonák jönnek elő valahonnan, és elvezetik azt, aki épp az ablaknál van. Egy helyi házaspár is így jár, a nő hangosan méltatlankodik, a férj megpróbálja csillapítani. A szóváltásra bedühödnek az útlevélkezelők, az előttem álló ír házaspárt hátrazavarják a sor végére, mert most épp nincs kedvük a vízumukkal bíbelődni.

Olyan érzésem támad, mintha a Bukarest melletti otopeni-i repülőtérre érkeztem volna meg nyolcvanötben – akkoriban ott is pont ilyen lelkesen fogadták az oda tévedő idegeneket.

A kedvezőtlen előjelek ellenére simán beengednek, mindössze másfél órát kellett sorban állni. A taxis hajnali híreket hallgat arab nyelven, de amikor a bemondó George Bushról mond valamit, a sofőr – aki egy szót sem beszél angolul – heves gesztikulálásba kezd, és inkább bekapcsolja a magnót.

Arafat temetésének másnapján, szombaton csend van a szíriai palesztin menekülttáborokban, és hasonló hírt hoz a szeretetszolgálat Libanonból érkező munkatársa is. El-Charbaji Erzsébet vasárnapra várja az iraki kisfiú családját Damaszkuszba, így van időnk ellátogatni a legnagyobb táborba, a Damaszkusz központjától alig tíz kilométerre levő Tadámba (Szolidaritás). Mivel több évtizede élnek itt emberek tízezrei, úgy-ahogy kiépült az infrastruktúra, és rendes házakat is emeltek, így a városrész nem sokban különbözik a főváros többi (szegény-) negyedétől. Az országban több mint háromszázezer palesztin menekült él, s az ő helyzetük lényegesen jobb a Libanonban menedéket talált társaikénál, hiszen a lassan félmilliónyira duzzadt palesztin közösség tagjai ott nem vállalhatnak legálisan munkát, sőt jogosítványt sem szerezhetnek hozzá.

A Tadám mostanában a leghíresebb tábor, hiszen néhány hete történelmet írt itt az izraeli titkosszolgálat: először végeztek palesztin vezetővel szír területen, és ez rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta a biztonság és a nyugalom szigetének tekintett Damaszkuszt az arab világban. Bár a Moszad hivatalosan valószínűleg soha nem fogja elismerni, hogy tagjai robbantották fel Ezzedin asz-Sejk Halil autóját, az elemzők úgy vélik, a Hamász egyik vezetőjének likvidálása Izrael válasza volt a beér-sevai kettős buszmerényletre (amely után Salom izraeli külügyminiszer azt nyilatkozta, hogy Szíriában kiképzőbázisaik vannak a palesztin terrorszervezeteknek, és egyes támadások végrehajtására Damaszkusz adja ki a parancsot).

Szíriára rájár a rúd: szeptember másodikán az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozott határozatot arról, hogy ki kell vonulnia Libanonból (amelyet közel harminc éve megszállva tart az odavezényelt húszezer katonával), és arra is rákényszerítették, hogy a hatszáz kilométeres iraki határon építsen homoksáncot, amely megnehezíti az iraki megszállás ellenzőinek átszivárgását Bagdad felé. A három méter magas homoksáncból már százharminc kilométernyi elkészült, és az ország abba is beleegyezett, hogy az amerikai erők is bekapcsolódjanak a határ ellenőrzésébe. A Hamász-vezető meggyilkolásának belpolitikai következményei is lehetnek, mert ha az ősellenség Izrael (amellyel hivatalosan még ma is hadban áll az ország) végre tud hajtani egy ilyen akciót a főváros közelében, akkor a lakosságnak jogos kételyei merülhetnek fel az eddig mindenre figyelő központi hatalom hatékonyságával szemben.

Ha már ennyire belebonyolódtunk a politikába, szánjunk pár mondatot az ország újkori történelmére is. Az iszlám világ egykori központja (Damaszkuszt már hétezer éve lakják!) 1946-ban nyerte vissza függetlenségét Franciaországtól. Az országot immár több mint negyven éve a Bász párt irányítja (ez a pánarab párt emelte hatalomba Szaddám Huszeint is Irakban), elég sok munkát adva a demokratikus világ emberjogi szervezeteinek. Bár Szíria elveszített egy-két háborút (rövid időre Egyiptomhoz is tartozott, és 1967 óta Izrael kezén van a Golán-fennsík), hadserege nagyon erős. George Bush a “gonosz tengelyéhez” sorolta Szíriát, mert támogatta Irakot, és állítólag rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel is. Ez utóbbiakon vegyi arzenál értendő, hiszen a Die Welt szeptember közepén bizonyítékokkal alátámasztva megírta: szíriai különleges egységek júniusban próbaképpen vegyi fegyvereket vetettek be a szudáni Darfúr tartomány fekete bőrű lakosai ellen, akiket az arab lovas milíciák próbálnak elüldözni.

A brit Times megírta, hogy “legalább egyszer” készültségbe helyezték az Irakban állomásozó amerikai csapatokat Szíria területén végrehajtandó akció céljából. Arról is szállongtak hírek, hogy Damaszkuszban bujkál a korábbi iraki titkosszolgálatnak az a tisztje, aki 1993-ban merényletet szervezett idősebb George Bush ellen Kuvaitban. A vádakra válaszul a szír elnök soha nem felejti el megemlíteni, hogy a nemzetközi jog a mai napig nem legalizálta Irak amerikai megszállását.

A menekülttáborban végrehajtott merénylet után a palesztinok biztonságérzete is megrendült. Libanonnal ellentétben itt nem tarthatnak fegyvert, és most attól tartanak, nem tudják megvédeni magukat az esetleges újabb támadásoktól. Ezt az elkeseredést tetézte az Arafat halála miatti döbbenet. Egyes vélekedések szerint ilyen meggondolásból érthető, ha azért tartották életben napokig Arafatot, hogy a népe hozzászokjon elvesztésének gondolatához.

A taktika itt bevált, hiszen a menekültek csak egy szolidaritási tüntetésre gyűltek össze Arafat temetése napján, de incidensekre nem került sor. Nyugalmat és kivárást tapasztaltunk magunk is másnap: az igaz, hogy minden gyerek játék fegyverrel járt az utcán, és az emberek percekre megálltak az Arafatot ábrázoló plakátok előtt, de arcvonásaikon inkább gyász, mint indulat látszott.

Délutánra jár, amikor visszaérünk az Al-Hamadijja bazárba. A zsúfolt utcákon ugyan milliónyi üzlet van, de egyikben sem árulnak élelmet. A vendéglők is üresek, a sarkokon sem látni felafel- vagy svarmaárusokat. A böjti hónap, vagyis a ramadán utolsó napja ez, s alig várom a naplementét, hogy ehessünk valamit. Alkonyatkor aztán hirtelen kiürülnek az utcák, mi is beülünk egy zsúfolásig telt étterembe, ahol előre terített, ételekkel alaposan megrakott asztalok várnak. Erzsébet figyelmeztet, hogy ne essem neki az ételnek, és csak akkor veszem észre, hogy valami hiányzik: nem hallani evőeszköz-csörömpölést, étkezés zaját. Látszólag nyugodtan ülnek az emberek az érintetlen tálak mellett, mobiltelefonálnak vagy újságot olvasnak, a türelmetlenebbje rápillant néha az órára is, de ha elkezdenék enni, könnyen lehet, hogy meglincselnének. Szürrealista filmjelenetekben látni ilyet: a pincérek hordják a vadítóbbnál vadítóbb illatú ételeket, de még a kitöltött narancsléhez sem szabad hozzányúlni. Aztán egyszer csak felharsan a müezzin imája, vége a böjtnek, de a vendégek nem a tálaknak esnek neki, hanem mindenki nyugodtan elrágcsál egy datolyát – ez a legutolsó próbája az önuralomnak.

Másnap reggel – a tervek szerint – tíz órakor találkozunk az iraki gyermekkel és családjával a magyar követségen. Leintünk egy Dacia Super Novát (a sárga taxik jelentős része a pitesti-i gyár terméke). A kocsi hátulján jókora betűkkel ez áll: “Allah, segíts! A kezedbe teszem életem.” A hitvallást elolvasva némi iróniát és jó adag tapasztalatot vélek felfedezni a román autókkal kapcsolatban, de a sofőr megnyugtat, hogy a jelmondatot akkor is kiírná, ha éppen Rolls-Royce-ot vezetne. Aztán kiderül, hogy jogos volt a rosszmájú gyanú, mert négyszer is lefullad az autó. “Rossz a benzin” – morogja a sofőr, de Allah velünk van, a masina mindannyiszor újraindul.

A követségen kiderül, hogy a tizenhárom éves fiú gond nélkül megérkezett az apukájával. Kétszáz dollárt fizettek Bagdadban a taxisnak, aki Fallúdzsát és egy másik tűzfészket elkerülve hozta át őket a határon. Az iraki családnak különleges engedélye volt a kilépésre a helyi egészségügyi minisztériumtól és az amerikaiaktól is, mégis fennakadtak a kilométerenként felállított ellenőrző pontok egyikénél. A nemrég felállított helyi rendőrség akadékoskodott, belekötött a taxisba. Az iraki egyenruhásnak ötven dollárt kellett adni baksisként, hogy az autó folytathassa útját. Az apa úgy számolt, hogy ha mégsem engedik tovább őket, azonnal megpróbálkoznak az Abu Kamal nevű csempészhatáron, ahol még Szaddám idején is folyt az irakiak ellátása nyugati árukkal.

A gyerek, Ali Jobori júliusban sérült meg, amikor a barátaival Bagdad egyik parkjában focizott. A fölöttük járőröző amerikai katonai helikopter pilótája úgy ítélte meg, hogy a grundon kiskamasznak öltözött fegyveres terroristák fociznak, ezért repeszbombát dobott rájuk. Ketten azonnal meghaltak, többen súlyosan megsérültek, Ali a bal kezén elvesztette négy ujját, a jobb karját majdnem levágta egy repesz, és a fején, testén is megsebesült. Irakban csak az életmentő műtétet tudták elvégezni rajta, aztán felkerült a Nemzetközi Migrációs Szervezet listájára.

– Amikor augusztusban Bagdadba érkeztem, háromszáznyolcvan gyerek volt ezen a listán, akiken ott nem tudtak segíteni, és minden nagyobb városban készült hasonló lista. Közülük sokan a bombák okozta légnyomástól levált retinával vártak a csodára. Ez jól műthető Európában, amennyiben a beteg hetvenkét óra alatt bekerül a műtőbe, de sokuk esetében már régen lejárt az idő, így megvakultak – mondja El-Charbaji Erzsébet. – Szörnyű érzés volt közülük választani, de mivel csak egy emberen tudtunk segíteni, dönteni kellett. A listán csak a beteg neve, életkora és sérülései szerepeltek. Végül néhány álmatlan éjszaka után azért esett a választás Alira, mert ő tudott járni, és valószínűsíthető volt, hogy kibírja a Budapestig tartó kétnapos utat. A jó hírt csak egy nappal az utazás előtt mondták meg a családnak, miután bizonyossá vált, hogy ki tudják vinni a beteget az országból. Az engedélyek megszerzése nem volt egyszerű, és a repülő indulása előtt még egyszer bekeményített az amerikai hadsereg, így tényleg csak kisebb csoda árán jutott ki Ali Bagdadból.

A fiú szeptember tizenegyedikén érkezett Magyarországra, nyolc órán át műtötték az Országos Baleseti Intézetben, és utána hetekig feküdt kórházban. A beavatkozás sikerült, fokozatosan kezdte tudni mozgatni jobb kezének ujjait. Miután valamennyire megerősödött, a honvédség szállítógépével tért haza, és magával vitte a rehabilitációt segítő stimulálógépeket is. Ám újabb műtétekre van szüksége, hogy a csuklóját forgatni és az ujjait összeszorítani is tudja, ezért jön ismét Budapestre.

Ali édesapja elmondja, hogy Bagdadban nincs gyógyszer, és élelemből is a Szaddám idején bevezetett jegyrendszer adagjának a felét kapják. Bár a diktátor visszatértének nem örülne, a megszállást katasztrofálisnak, a mostani iraki vezetőket amerikai szolgáknak tartja.

– A napokban adták ide a januári szavazólapomat, de azonnal összetéptem, mint az ismerőseim – mondja, mert biztos benne, bárkire szavazna, úgyis az amerikaiak által favorizált jelölt győz. – Meglátja, nagyon kevesen mennek el szavazni – mondja, és elmeséli, hogy az országban egyre nő az ellenállók tábora. – A muníciót Iránból kapják – állítja -, de katona és pénz érkezik a többi arab államból is. Több tízezren vannak, ezért biztos, hogy idővel a megszállók is belátják, jobb, ha elmennek az országból. Az éjszakai kijárási tilalom ellenére egyre több amerikai katonát ölnek meg éjjel – meséli, s percekig sorolja az olyan eseteket, amikor a megszálló katonák házkutatás alkalmából ellopták szomszédai spórolt pénzét vagy ékszereit.

Másnap délután ellátogatunk a damaszkuszi síita negyedbe, ahol az emberek feszülten hallgatják a rádió Fallúdzsa ostromáról szóló híreit. Az egyik téren Bagdadba induló taxisok várakoznak, s mivel nem akad utas, van idő beszédbe elegyedni velük. Háromszáz dollárért vállalják a fuvart, és állításuk szerint a fehér bőrű utast könnyebben beengedik az amerikaiak, akik minden arabban potenciális terroristát látnak. Különben a libanoniakat kivéve mindenkinek vízumot kell kérnie. A bejrútiakkal azért a kivételezés, mert a szír megszállás alatt lévő nép szimpatizál a megszállókkal, és szívesen dolgozik nekik, az amerikaiaknak pedig úgy kell az arabul beszélő és helyismerettel bíró ember, mint egy falat kenyér.

Méregerős teát kapunk ajándékba, s kérdéseim hallatán az iraki sofőrökből álló csoport jókat mosolyog azon, mit láttam hazájukról a nemzetközi tévétársaságok jóvoltából. “Elképzelni sem tudom, hol veszik fel ezeket a képeket” – mondja egyikük, aki szerint még az Al-Dzsazírát is manipulálják. “Mindig az ellenkezőjét látjuk a tévében annak, mint ami éppen történik” – mesélik, mert a megszállók a napi (katonai) érdekeiknek megfelelően manipulálják a híreket. A sofőrök tapasztalatai szerint az angol katonák sokkal emberségesebben bánnak a helyi civilekkel, mint amerikai társaik: ők nem lopnak, és nem nyúlnak az emberekhez sem. A bagdadi taxisok sem készülnek a választásra, mert szerintük is előre tudni lehet a győztest, és ők is megjegyzik, hogy sok külföldi arab harcol az “igaz ügy” mellett.

Késő este van, amikor Ali apja hazaindul Bagdadba. Több száz kilométer a határ, s szeretne hajnalra odaérni. Az iraki oldalon csak nappal lehet közlekedni, s Bagdadban Ali négy testvére várja, hogy a családfő hazaérjen.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.