Forrás: Magyar Rádió

A becsületesség és a kollaboráció határán – az interjú teljes szövege

2004. november 17., szerda 15:12

– Matthew Boyden könyvében Richard Straussról számos olyan életrajzi adalék derül ki, amely az érdeklődő laikus számára újdonság. A legproblematikusabb időszak az 1933. és ’45 közötti; Richard Strauss egyfelől egészen 1945-ig kezdvezményezettje volt a hitleri érának, ugyanakkor szorongatott, aggódó ember: szerettei egy része Theresianstadtban raboskodott. Lehet tudni, hogy a maga módján lázadt is rendszer ellen, de ugyanakkor elfogadta. Nem nagyon tudták mire vélni a kortársak, hogy miért marad Németországban. Számos olyan kérdést vet fel, ami bonyolult magyarázatra szorul. Kezdjük az 1933-45 közötti dologgal, hiszen nagyon sok hasonlót látunk: német, orosz, és többek között magyar példákat is&

Batta András:- Évtizedekkel korábban is ezekbe a kérdésekbe botlottam magam is, bár sokkal kevésbé széles körben tudtam tájékozódni annak idején is, és megmondom őszintén, hogy ez a fajta filológusi, politikai érzékenység, ami Bolden könyvét, és nyilván az írónak a személyiségét jellemzi, belőlem hiányzott. Mert én annyira le voltam nyűgözve a Richard Strauss-zenétől, és amikor a könyvet írtam, akkor fedeztem fel magamnak egyre-másra a műveit, hogy teljesen beleszerettem – és ilyenkor az ember óhatatlanul jobb fényben látja magát a szerzőt is, ha szerelmes a műveibe. Tulajdonképpen engem, a diktatúra gyermekét egy sor dolog nem irritált annyira, mint esetleg egy angol vagy amerikai szerzőt, aki demokráciában nőtt fel, és miért nem protestál, miért nem megy el, miért nem fejti ki& Én akkor a szüleim és a családom, családjaim történetén keresztül sok mindent megértettem és máshogy gondoltam. Hogy mennyire lehet elmenni egy diktatúrában, és ezért nem zavart annyira. Az akkori Strauss-irodalom nagyon hangsúlyozta a Zweiggel kapcsolatos történetet, ami hála istennek itt sem mocskolódott be, hiszen Strauss Zweiget nagyon kedvelte, persze azért kedvelte, mert zseniális librettistát látott meg benne, és ameddig ő – mármint Strauss – elmehetett. A saját személyisége, egyénisége határáig ment el a Zweig melletti kiállásban – más kérdés, hogy ezt ha az ember évtizedekkel később nézi, akkor azt mondja, hogy sokkal erősebben is lehetett volna protestálni, miért volt ennyire naiv, miért nem hagyta el akkor az országot.

– Elvállalta a Birodalmi Zenei Kamara elnökségét, tehát azért nagy trófeája volt Hitleréknek; 1934-ig viselte ezt a tisztséget – amikor éppen a Stefan Zweighez fűződő viszonya miatt kényszerült rá, hogy lemondjon róla. Ha nem is szimpatizált a rendszerrel, de a maga kis kompromisszumait megkötötte.

– Megkötötte; és érzésem az is a könyvből is kiviláglik, hogy sok olyan eszme, amit a nácizmus a kezdeti időszakában amíg nem derültek ki a nagyon nagy disznóságok propagált, az Straussnak valahol találkozott a neveltetésével, németségéről való elképzeléssel, a Nagy-Németország ideáljával amivel párhuzamosan nőtt fel, és aminek a reprezentánsa lett a görögség mámorával. Bizonyos felületi szinten sok minden találkozott ott. Hogy Strauss, aki a világ egyik legintelligensebb, legkulturáltabb zeneszerzője volt, ezt mennyire látta át, hogy egy illúziónak a rabja, amikor a korai Hitler-érának a gondolataival azonosítani tudja magát – ezt az ember nem tudja, hogy mennyi volt ebben az önzés. A saját műveinek az előadása, hogy őt a nemzeti zeneszerzőnek kiáltották ki& biztos nagyon sok. Ezzel kapcsolatban persze nem csak Straussról kell így elmarasztalólag, vagy legalábbis tényszerűen, realistán gondolkoznunk, hanem valamennyi zeneszerzőről; hiszen egy zeneszerző élete a műveiben van, és ha ezek a művek nem hangzanak el, akkor ő boldogtalan. Ott van a szegény Schubert, akinek alig adták elő a műveit, és életében egyetlen nyilvános szerzői estje volt, de hát tizenöt, vagy még több színpadi műve bizonyítja, hogy az operaszínpadot szerette volna meghódítani. Nem igaz hogy Schubertben nem volt karriervágy, és nem akart kitűnni – csak nem sikerült neki. Nagyon kevés az olyan komponista – Liszt egy nagyon nagy kivétel ilyen szempontból, persze ő is szerette volna, ha minél többet játsszák a műveit, de ő ezt olyan etikával és olyan királyi magasságból tudta intézni, egy olyan eleganciával, ami nem jellemző. Nézzük meg Wagnert, hogy mire volt képes az az ember, hogy a mű megszólaljon& és a többieket. Ilyen szempontból Strauss sem volt se jobb, se rosszabb a Deákné vásznánál. Természetes, hogy ez a viselkedése, ez valóban hát nem őróla fogja megmintázni a kemény morális mérce után élő embernek a szobrát.

– Számomra új adaléka a könyvnek, hogy Straussról lehet tudni: annak idején, amikor Bruno Waltert elűzték, elvállalta a koncertjét, tett olyan dolgokat, amiket utólag nyilván megbánt. De az a legenda élt bennünk, hogy mindinkább garmischi magányába húzódott vissza, és egyre inkább elmagányosodott a rendszerben, hogy egyre kevesebb köze volt hozzá& és ebből a könyvből kiderül, hogy ez nem teljesen igaz; hogy ő 1940. után is nagyon erőteljesen benne volt a birodalmi establishmentben azzal együtt, hogy másfelől fenyegetett volt, vagy zsarolható volt.

– Igen, hát hagyta magát ünnepelni, valóban zsarolható volt a menyén keresztül, aki zsidó származású, és akit én még személyesen ismertem, hiszen a nyolcvanas évek elején Garmischban jártam, és az Alise nénivel hosszan beszélgettem aki a legnagyobb szeretettel beszélt az apósáról; igaz, hogy a család feladata a Strauss-kultusz fenntartása volt. Nagyon érdekes az idős Strauss, annak idején nem tudtam eleget foglalkozni a könyvecskémben vele, és nagyon örülök, hogy itt ennyi adat van és legalább ennyire érdekes az idős Strauss zeneművészete, mert ez a bizonyos vidám tudomány, vagy vidám műhely, ahogy nevezte az életének az utolsó éveit – ami egyébként az ő zeneszerzési művészetének csúcskompozíciójához vezetett, például a Metamorfózisokhoz, ami a zenetörténet egyik legérdekesebb, legmagasabb rendű kompozíciója. Na, ott az ember mindig érzi a rezignáltságot, mindig érzi, hogy tulajdonképpen nemcsak hogy ő élte túl, nemcsak hogy önmagát& hanem azt a kort, amiből ő származott, hanem az egész európai kultúra süllyed, lesüllyed, az egész háború, beleértve a hitlerizmust, amiről neki szerintem titkon meg volt nyilvánvalóan a maga véleménye. A bombázások, az operaházak eltűnése – materiálisan is széthullott az a világ, amiben élt, és ami éltette a művészetét. Depresszió, rezignáció jellemzi az egyik oldalon, a másik oldalon pedig hagyja magát ünnepelni, és továbbra is vállalja a nagy német szerepet. Azt is el tudom képzelni – nem azért, hogy kimagyarázzam és mentsem -, hogy utolsó mohikánként, utolsó világítótoronyként azt mondja, hogy igen, én most még itt vagyok abban a Németországban, ami most már egy rom, de még világítok, amíg tudok, és nem Amerikából világítok, vagy Svájcból, hanem Németországból. Lehet, hogy volt benne ilyen, de lehet hogy ez már az én Strauss-szerelmemnek a motivációja csak, és egész egyszerűen ünneplést akart és elismerést akart.

Győri László