Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Kijárási tilalom

Stabil kormányzásért harcolnak a palesztinok

2004. november 13. (28. oldal)

Sitkei Levente

Jasszer Arafatot halála előtt legalább tucatszor eltemette már a nemzetközi sajtó. Bár jó ízléssel nem fogadható el a nagybeteg elnök halálának előrejelzése, a helyzet mutatja, milyen feszültség munkál a palesztin csoportokban és az izraeli kormányban most, mikor eltávozott a stabil szereplő a közel-keleti viszályból.

Biztosan nem lesz többé ugyanolyan a konfliktus, mint azt eddig megszokhattuk. Arafat halálával új időszámítás kezdődik a térségben, és ezt még Tel-Avivban is elismerik. Új politikusok kerülnek reflektorfénybe, más módon keresik az érvényesülést, a békét vagy az intifáda folytatását. Azt azonban nagyon nehéz megmondani, kik lehetnek ezek a jövőbeni vezetők, mivel még az sem teljesen világos, hogy marad-e a korábban megszokott rendszer. Valójában az lenne a csoda, ha változatlanul hagynák az Arafat által kialakított, neki alárendelt munkarendet, amelyben a palesztin elnök ura tudott lenni az eseményeknek. A Fatah, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a Palesztin Hatóság vezetőjeként Arafat szinte minden lényeges hatalmi tényezőt átlátott, s egyedül a Hamász volt az a szervezet, amely kívül esett hatáskörén. Mivel Arafat dolgozta ki a rendszert, távozásával hatalmas gond szakadt követői nyakába. Ők ugyanis nem értenek annyira a vezetéshez, mint Nobel-békedíjas elnökük, és ráadásul mostantól meg kell küzdeni minden egyes hatalommorzsáért is. A jelentkezők pedig nagyon sokan vannak.

Mint minden interregnum idején, a palesztin vezetésben is egy jól sikerült mondat, egy megfelelő helyen hozott döntés, egy félmosoly is határozhat Arafat utódjáról. Nehezíti a dolgot, hogy a nép háborúban áll, ráadásul folyik a második intifáda, így pedig akaratlanul is gyanúsak lehetnek néhányan a politikai garnitúrában. Sokan rebesgetik, hogy több tízezer palesztin dolgozik az izraeli titkosszolgálatoknak, s még Arafat közvetlen környezetében is van ügynöke Tel-Avivnak. Senki sem tudja, ki lehet ez a személy, ám a gyanú él. A nagy elnök örökségét pedig mindenki tovább akarja vinni, s az érintettek azt is feladatuknak érzik, hogy a rájuk hagyományozott értékrendet mindenkitől megvédjék, legfőképp az Izraelnek dolgozó titkos szolgáktól. Nagy a csábítás azért is, mert felröppentek pletykák Arafat óriási vagyonáról, amelyre sokan szeretnék rátenni a kezüket. Bár minden homályos ebben az ügyben, senki sem tud biztosat, ám az elnök állítólag egymilliárd dollárt halmozott fel titkos bankszámlákon. Később ez az összeg egyesek szerint kétmilliárdra duzzadt, sőt már hárommilliárdról is beszélnek. Ilyen meseszerű légkörben pedig igen kétséges, tud-e valaki a pénz hollétéről, vagy egyáltalán létezik-e a legendás kincs.

Mikor a palesztin elnök utáni időkről beszélünk, emlékeztetni kell arra is: a megszállt területeken kínosan ügyelnek rá, hogy rendszerük demokratikus legyen, vagy legalábbis annak látsszék. Ám nehéz demokráciát felépíteni az ellenséges tankok árnyékában, miközben a “választópolgárok” menekülttáborokban laknak, és a voksolás napján bizonyos helyeken kijárási tilalmat rendelnek el. A palesztinok azonban erre adták a fejüket, és egy hónap múlva, december 9-én – ha minden jól megy – helyhatósági választásokat tartanak. Az alaptörvény értelmében pedig hatvan napon belül a Palesztin Hatóság elnökének utódját is meg kell találni, így ismét az urnákhoz járulhatnak a szavazók. A mozgolódás pedig már most megkezdődött a helyekért. Ideiglenes szövetségek alakulnak ismert politikusok között, hogy testületileg irányítsák a Palesztin Hatóságot, s egyúttal kiszorítsák a vetélkedésből a többi pályázót. Ahmed Korei miniszterelnök és Mahmúd Abbász, a PFSZ korábbi második embere, az elnök utódja együtt látogatták meg Arafatot párizsi betegágyánál. Velük tartott a parlament elnöke, Rauhi Fattúh, aki ideiglenesen átvette az elnök szerepét, és a választásokig teljes jogú vezetőként irányítja a Palesztin Hatóságot, valamint Nabíl Saat külügyminiszter is. A négy politikus minden bizonnyal közösen képzeli el a vezetést, amelyben talán Mahmúd Abbász tölti be az elnöki pozíciót – ha a választók is így döntenek. A kampány pedig egy megszállt országban nem hasonlítható a nálunk megszokotthoz, így valószínűleg a helyi lakosság is átlátja, nem érdemes kalandor politikusokra bízni a kormányrudat. Az említett négyes minden bizonnyal kész helyzet elé kívánja állítani a népet a választások előtt, zökkenőmentes hatalomváltást ígérve, egyúttal biztosítva az arafati örökség továbbvitelét. A Fatah, Arafat pártja pedig így megmenekülhetne az összeomlástól, mivel a legtöbb ember valójában csak azért támogatta ezt a szervezetet, mert Arafat volt a vezetője. Az elnök távozásával viszont kiürült a Fatah, második vonalbeli politikusok alkotta csoporttá vált, akikben nem bíznak a palesztinok, az utca népe körében nem népszerűek. Itt léphet be a képbe a Hamász.

Ez a csoport egyértelműen izraeli támogatással jött létre, a Fatahot ellensúlyozó tényezőként. A nemrég Izrael által meggyilkolt Ahmed Jaszin sejk irányításával működő szervezet az egyiptomi Muzulmán Testvériség elvei alapján politizált. Radikális változtatásokat tart szükségesnek az Izraellel vívott harc során, egyértelműen elveti az 1993-as oslói megállapodást, és semmilyen megalkuvást sem tart elfogadhatónak. Izrael azonban sikeresen terrorcsoportként ismertette el a Hamászt külföldön, amely szélsőséges gondolkodása miatt gátja a megegyezésnek, így ujjal lehet rájuk mutogatni, ha a palesztinok viselt dolgai kerülnek szóba. A Hamász vált az évek során a terroristák gyűjtőhelyévé, pedig ismert tény, hogy Izrael súlyos összegeket áldozott a szervezet megerősítésére. Úgy tűnik, nem vált be Tel-Aviv számítása: a Hamász kinőtte a neki szánt szerepet, és mára valós fenyegetést jelent Izraelre nézve. Persze az is elképzelhető, hogy Izrael úgy taktikázott, a szalonképtelen Hamász felváltja az önmagát az évek során elfogadtató Fatahot, s ezzel a nemzetközi színtéren hatalmas előnyhöz jut a megszálló hatalom – lényegében Tel-Aviv így terroristák ellen harcol. A Hamász mindenesetre olyan politikai szervezet, amellyel számolni kell. Izraelnek és a Palesztin Hatóságnak is meg kell találnia a megegyezést a radikálisokkal, főképp azért, mert a kimutatások szerint a palesztinok többsége rokonszenvezik céljaikkal, ha módszereikkel nem is feltétlenül. Sokan úgy vélik, hogy az Arafat-féle egyeztető, kiútkereső politika nem vezet eredményre, Izrael egyetlen célja a megszállt területek kiürítése és a telepesek földhöz juttatása. A tárgyalások pedig értelmetlenek, az álláspontok olyan messze vannak egymástól, hogy a felek soha nem találhatnak kompromisszumot. Ám ha a Hamász megalkuvást nem tűrő, visszaütni hajlandó “érvelését” támogatják, Izrael talán hajlandó lesz lejjebb adni követeléseiből, és előbb-utóbb emberszámba veszi a palesztinokat – okoskodnak sokan a megszállt nemzet tagjai közül. A Hamász több tagja – akik még élnek a vezetők közül – nagy népszerűségnek örvend, és ha valóban demokratikus választást tartanak, a radikális csoport valószínűleg meg tudja szorongatni a vezetőjét veszített Fatahot. A Hamász viszont nem kíván hatalmi harcot folytatni a rámalláhi csoporttal, és marad saját területén, a Gázai övezetben. A jövőben így nem lenne meglepetés, ha egyszerre két palesztin vezetés jönne létre: a Hamász az esetleg jövőre kiürített Gázában, a Palesztin Hatóság pedig Ciszjordániában irányítana.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.