Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Át kell úsznom a Dunát&

Bereczki Csaba egy csángó dalról, a sok apró szerencséről és a nehéz moziról

2004. november 13. (23. oldal)

Száraz Miklós György

Tudtad, hogy a Bolondok éneke olyan film lesz, amelyért sokan dicsérni fognak, de legalább annyian megmossák a fejedet?

– Sejtettem, hogy ha olyan témához nyúlok – bolondokhoz, bolondsághoz, bolondokházához -, amelyet filmben, irodalomban, tudományban is igazi remekművek sokaságában dolgoztak fel, amely egy nagy, nemzetek fölötti toposz, egy ősszimbólum, akkor könnyen elverhetik rajtam a port. Mégsem volt választásom, mert ez a film a személyes élményeimből táplálkozik, régóta tudtam, hogy ez lesz az első nagyjátékfilmem.

– Miért tudtad? Mi az az élmény, ami ezt egyértelművé tette?

– Romániában születtem. Ti, kevés kivételtől eltekintve, úgy mondjátok, Erdélyben. Pedig nem Erdélyben, hanem a Partiumban, a Szilágyságban. Aztán meg Nagyváradon éltem, amely ugyan Románia, de nem Erdély, és még nem az Alföld. De mindegy, a lényeg, hogy Románia. Ceausescu diktatúrája. A nyolcvanas évek közepén hivatalosan emigrálni szerettem volna, útlevéllel elhagyni az országot. Ezt akkoriban nem nézték jó szemmel. A hozzám hasonló srácokat elvitték kényszermunkára, s ha lehúztak pár évet – mondjuk a Duna-csatorna építkezésén -, akkor esetleg mehettek. Hát én inkább elmegyógyintézetbe utaltattam magam egy orvos barátom segítségével. Nem volt hosszú idő, amit ott töltöttem, de mint tudjuk, az idő viszonylagos, a hossza ugyan mérhető, de a tartama nem: az a negyven-ötven nap meghatározta az életemet. Egy idő után én, az “alibi bolond” elkezdtem jól érezni magam a bolondok között. Elmebetegség, mondjuk, holott gyakran inkább a lélek s nem az elme betegségéről kéne beszélnünk. Akkoriban szinte gyerek voltam, mindenen innen, ami fontos, érzelmeken, fájdalmakon, igazi szerelmen, hiten. Semmit nem tudtam a világról. Éretlen voltam. A bolondok közt nyílt ki a szemem. Köztük lettem felnőtté. Mániás depresszió. Ez volt a szerepem, mert ezen nehéz lebukni. Bámultam őket. Azt láttam, hogy mesterkéletlenek, hogy kivételesen erős kapcsolatuk van Istennel, a természettel. Úgy éreztem, az ő kapcsolatuk a transzcendenssel, a magasabb rendűvel sokkal erősebb, mint az egészséges lelkűeké. Nem voltak szűrőik. A bolondoknak más a kapcsolatuk a zenével is. Sokkal erősebb, elementárisabb. Magával sodorja, elsöpri, elragadja őket a muzsika.

– Neked is fontos a zene. A filmednek valójában nincs is zenéje, a zene szinte párhuzamosan fut a képekkel, már-már önálló életet él.

– Amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet – a munkacíme akkor még egyszerűen Bolondok volt -, nem tudtam, hogy ilyen sok zene lesz benne. De én a filmet előbb hallom, csak azután látom. Nem képeket látok, hanem hallok valamit. És az a valami nem zene. Valami ritmusféle. Alapzaj. Zörejek, amelyekben a leendő film világa, hangulata fogan. Aztán mindez elkezd öszszeállni. Előbb zenévé, majd képekké, végül történetté. A történet, a sztori az utolsó. Ráadásul a Bolondok éneke az első nagyjátékfilmem. Ilyenkor a kezdőnek fogalma sincs, mit csináljon. Törvények vannak, de tudjuk, csak azért, hogy áthágjuk őket. Írja az ember a könyvet, megmutatja valakinek, aki mond valamit, aztán átírja, megmutatja másnak, az is mond valamit, megint átírja& Aztán egyszer csak rálel valamire. Én például egy csángó magyar dalra. Ez a dal lett nekem az alaphang. Innen már egy kicsit könynyebb volt, mert ahol van egy hang, ott lélek is van, ahol lélek van, ott ember is van, s ahol ember van, ott történet is van, és ebből akár film is lehet. Ez a nagy és friss lélek, ez a fiatal csángó lány Ónódi Marika. Valahol a Székelyföldön, egy búcsúban akadtam rá. Inkább úgy mondom, hozzá vezérelt a sors. Úgy énekel, olyan szépen, mintha képzett énekes volna. Sosem tanulta. Mint általában a csángók, beszédben erősen töri a magyart, de az éneke nyelvileg is tiszta, mint a forrásvíz, ragyogó, mint a napfény. Képzeld el, mióta hozzák már ezt az éneket! Képzeld el, hány és hány asszony adta tovább! Az élő, a beszélt nyelv már félig elkopott, leromlott, tele román szavakkal, rút átvételekkel, bicsaklásokkal. A dal pedig, amelyet megőrzött a szakralitás, amelyet őrizve, óvón vigyázva, változatlanul adtak tovább, hoztak el nekünk az időben, az most is hibátlanul, fényesen cseng-bong, ragyog. Ez a csoda, igaz? A zene, úgy érzem, a legnagyobb, legerősebb művészet. Durrant egy közhely, de így van. Mi, filmesek, ti, írók labdába sem rúghatunk, igaz? Mi sem vagyunk rendben, de a zene és a bolondok közt közvetlen kapcsolat, összefüggés van. Megtaláltam a csángó dalt, aztán jött a paraszt banda, a bihari román zenészek, a hangszerkészítők, a Rupi cigány, és kezdett összeállni a film önálló zenei világa.

– Erdélyi magyar származású francia fiú segítőszolgálattal Erdélyben, Romániában bolondokházába kerül. A filmismertetőknek vagy a saját beidegződéseimnek köszönhető, nem tudom az okát, de amikor beültem a moziba, azt gondoltam, politikai tartalmú filmet látok majd. Aztán kiderült, hogy politikát alig lelek ebben a moziban. De azért mégis& Mintha& Éppen csak&

– A forgatókönyv 1996-os első változata kőkeményen a politikáról szólt. Diktatúráról, kiszolgáltatottságról. Akkor még azt hittem, az a legfontosabb. Aztán teltek az évek, Franciaországban dolgoztam, Itáliában, Spanyolországban, s egyre kevésbé éreztem fontosnak a politikát. 1999-ben már azzal a szándékkal írtam át a forgatókönyvet, hogy teljesen kiirtom belőle a politikát. Hitekről szóljon. Érzelmekről, fájdalomról, örömről, érthetetlen szerelemről, megfoghatatlan hidegségről. Úgy, hogy a Fekete-tengertől a La Manche csatornáig egyformán megérthessék. Hogy a nézőnek ne kelljen tapasztaltnak lennie a zsarnokság ügyeiben – hiszen az, ha van, mindenütt ott van, a mamád mosolyában, a pap zsoltáros szavában, ugye? -, hanem csak legyen otthon az emberi élet bonyodalmaiban, zűrzavarában. Karaktereket, színeket, az élet zsongását, zenét és táncot, haláltáncot és boldog lebegést, drámát, ilyesmit akartam megmutatni.

– Sikerült elérned ezt? Sikerült kiűznöd az ördögöt, száműznöd a politikát?

– Nem tudom, talán, a visszajelzések biztatóak. A kanadai, mexikói, olasz, francia, izraeli nézők úgy nézték a filmet, hogy nem kerestek, így állítólag nem is találtak benne politikát. Kelet-Európában nem lehet csőbe húzni a rafinált, edzett, jó szimatú és éles hallású, gyanakvó embert. Kelet-Európában, így itthon is felfedezni vélik a nézők a politikát. Ha nem is direkt módon, de úgy, mint ami a háttérből sugárzik. Könnyen lehet, hogy igazuk van, hiszen én is csak közülük való vagyok. De az is lehet, hogy mi már csak ilyen görcsösek vagyunk, ott is megtaláljuk, ahol nincs.

– Miért volt szükséged Erdélyre, romániai helyszínekre? Miért a különben igen-igen rangos, sokszínű szereplőgárdára? Csángó magyar énekes lány, román paraszt banda, francia színészek, köztük a főszereplőt alakító, kitűnő Stéphane Höhn vagy Gerard Depardieu lánya, Julie Depardieu. Románok, akik közül leginkább Maia Morgensternt ismerhetjük, akit Mel Gibson Passiójának Máriájaként láthattunk nemrégiben. És persze a magyarok, Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Andorai Péter. A nagyon erős Kovács Lajos. Miért kellett ez a sokszínűség?

– A kérdésedben benne a válasz. Ez a történet – bármennyire átalakult is a forgatókönyv – mégis erdélyi, romániai történet. Erdély pedig sokszínű világ. Ha nem berzenkednék a divatos szó ellen, azt mondanám, multikulturális társadalom. Régen még inkább az volt, de még ma is az. Színes, változatos, izgalmas, sokszor érthetetlen, de soha nem érdektelen, soha nem unalmas világ. A szülőföldem. Magyarország mellett a másik hazám. Ha én kölyökkoromban a grundon fociztam, ott magyarul és románul is értettük egymást, de Romániában a francia olyan volt, mint ideát az orosz. Nekem háromnyelvű gyermekkorom volt. Azt gondoltam, ha ez működhetett a gyerekeknél, miért ne működne a forgatáson. Átverekedtem, hogy nem lesz utószinkron, hogy mindenki úgy beszéljen, ahogyan az életben is. A román románul, a cigány cigányul, a francia franciául, a magyar magyarul. Azt vártam, hogy erősebb, elementárisabb, igazabb lesz a hatás.

– Igazabb lett?

– Láttad a filmet, döntsd el magad. De ha már itt tartunk, hadd ejtsek néhány szót valami másról, ami politika, pedig csakis emberinek szabadna lennie. A választásról, hogy megadjuk-e a magyar állampolgárságot a határon túl élő magyaroknak. A hatalmon lévők mai retorikája semmiben sem különbözik attól, amilyen a baráti szocialista országok politikusainak retorikája volt. A legnagyobb hazafiatlanságnak tartom, árulásnak, arcátlan és arcpirító alattomosságnak, ha valaki ilyen helyzetben a saját népe ellen szavaz. Tulajdonképpen nem is értem, hogy lehet ezen vitatkozni. Ez evidencia kéne hogy legyen. Ahogyan az a szlovákoknak, románoknak, németeknek, izraelieknek. Csakis a magától értetődő “igen” a normális. Aztán persze lehet huzakodni a megvalósulás részletein. Mintha ezt Biharkeresztestől errefelé nem akarnák érteni. Aggódnak, hogy jaj, vigyázni kell szegényekre, nehogy kiürüljön Erdély& Ezt a képmutatást! Annak idején is aggódtak, külön felhívták a figyelmemet a kolozsvári konzulátuson, hogy rosszul teszem, hogy elhagyom a szülőföldemet. Románia baráti ország, biztattak, maradjak csak& Az erdélyi magyarok közül, ha állampolgárságot kapnának, nem települnének át többen. Megkockáztatom, kevesebben jönnének. Mert oda születni azért mégsem dráma. Nehezebb, más a küzdelem, az igaz! Azt hiszem, én sem jöttem volna el, ha nem lett volna kilátástalan minden. Vagy másképp jöttem volna. Mert jönni-menni kell, jönni-menni szabadjon. De az akkor más volt, Ceausescu Romániájából menekült, ki merre látott. És mert a szocialista Magyarország ugyanilyen alattomos és képmutató volt, mint a ma hatalmon lévők, hát sokan, nagyon sokan Svédországig, Franciaországig, Amerikáig futottak.

– Te nem futottál egyből Franciaországig. Előbb Magyarországon elvégezted a főiskolát. Hogyan lesz egy építészhallgatóból filmrendező?

– Ki tudja! Apró kis szerencsékkel. Például úgy, hogy Váradon volt egy zseniális fickó, egy remek román ember. A franciatanárom. Úgy belém verte a nyelvet, hogy már tizennyolc évesen kitűnően beszéltem. A gyerekkorom. Egy erdélyi város, Ady városa. Forgatást sosem láttam, se filmgyárat. Gőzöm sem volt arról, hogy mi is a film. Aztán jött az ökölcsapás. Megint négy véletlen? Visconti Roccója, Szabó Szerelmesfilmje, De Sica Biciklitolvajok-ja és Fellini 8 és félje. Négy letaglózó film. Addig csakis az irodalom érdekelt. Meg Zorro és a western. Azt sem tudtam, hogy ki a rendező. Attól kezdve már nagyon is figyeltem a filmekre. Amikor áttelepültem, még beiratkoztam a Műegyetemre, éppenséggel úgy is alakulhatott volna, hogy nem vesznek fel a filmművészetire, s akkor elvégeztem volna az építészkart. Szabó István, aki végül is felvett, nem is akarta engedélyezni, hogy leadjam az építészetet. “Ebben a szakmában, a filmiparban nagy a bizonytalanság, sokuknak nem lesz munkájuk – mondta. – Ha otthagyod az építészetet, másnap kirúglak a főiskoláról.” Szigorú volt, tántoríthatatlan.

– Simán fölvettek? Hiszen akkoriban hat-nyolc fordulós filmrendező szakos felvételik voltak, négy-ötszáz jelentkezővel a hat helyre.

– Fölvettek. Én csak hányódtam itt Budapesten. Jöttek a fordulók egymás után. Tesztek, filmriport stb. Amikor filmnovellát kellett írni, annyi volt a megkötés, hogy egy fiú és egy lány legyen a presszóban, semmi több. Én egyszerűen leírtam egy néhány hónappal korábbi esetet, amely velem történt még odahaza, Nagyváradon. Semmit nem tettem hozzá. Amikor a sötét presszóban kigyúl a pisla fény, a lány azt mondja: “Megint elvették az áramszünetet.” Mert Ceausescu Romániájában a sötétség volt a természetes állapot. Én csak leírtam a valóságot. Nem értettem, hogy miért gurul a röhögéstől a felvételi bizottság, amikor a fiú megkérdezi a pincértől: van-e kávé? – Nincs. – Tea? – Nincs. – Süti? – Nincs. – Kóla? – Nincs. – Mi van? – Csészénk az van& – Ilyenekkel volt tele a filmnovellám, amely szándékom szerint dráma volt, hiszen a fiú épp emigrálni készült, a lány maradt. A zsűritagok azt hitték, szürrealizmus. Azt hitték, zseniális vagyok, pedig csak akkor jöttem Romániából. A szerencse később sem pártolt el tőlem, nemzetközi produkciókban is részt vehettem. Magyarországon akkoriban rajtam kívül körülbelül még százan beszéltek jól franciául, így hát a francia vonalon úgy haladtam, mint kés a vajban. Jack Lang kultuszminiszter és Gerard Depardieu létrehozták – a Redford-féle amerikai mintát követve – a francia Sundance alapítványt, s kétszázötven forgatókönyvből az enyémet is beválogatták abba a nyolcba, amelyet felkaroltak. Egy pazar Loire-völgyi kastélyban dolgoztunk hetekig, több próbajelenetet is elkészíthettem a későbbi filmből. Megismertem Depardieu-t, Fanny Ardant-t, később Suzanne Schifmannt, aki Francois Truffaut-val dolgozott együtt. Sokfelé forgattam, már eddig is számos fontos film producere lehettem, 1998 és 2002 között a Mokép filmforgalmazó cég vezérigazgatójaként működtem. Magyarországon talán Tolvaly Ferenc hitt először abban, hogy a Bolondok éneke ér valamit: a Tv 2 a film első finanszírozói között volt.

– Tervek? További filmek?

– Egy kelta ballada megfilmesítésének ötlete mocorog már jó ideje a fejemben. Talán Bretagne-ban vagy Írországban kellene forgatni. Egy angol nyelvű, hatalmas filmet is álmodom mostanában. Valamelyik nagy keleti sivatag lenne a helyszín. Forró homok, perzselő nap és sok-sok súlyos acél meg vas. És még egy erdélyi film, amelynek már a forgatókönyve is majdnem kész. Közben írok egy könyvet is. A Nehéz mozi. Ez lesz a címe.

– Miről szól?

– A nehéz moziról. Nehéz mozi, ezt mondogattuk a színészekkel, amikor Romániában, Várad környékén mínusz tizenöt fokban, borzasztó körülmények közt forgattunk. Átvették a franciák is. Cinema difficile, mondták, és összemosolyogtunk. Vicces könyvnek szántam, talán mélyebb lesz, mint gondoltam& Emlékszem, amikor a filmfőiskolai felvételim utolsó fordulója után nem tudtam mit kezdeni magammal, fölmentem az Endrődi utcába, a Latinovits-házhoz, és ott üldögéltem hajnalig. Aztán fölvettek. Akkor is segített a szerencse, amikor Szabó István rám parancsolt, hogy el kell végeznem a Műegyetemet. Aztán egyszer eszembe jutott az ő egyik híres régi filmje, az Apa. Hogy mit mond a főhős az akkor már halott apjának. Emlékszel a film záró képsorára? Ahogy a fiú tempózik a vízben? Másnap lehívtam a tanár urat a büfébe. Ahogy leült, rögtön rám támadt, hogy ugye, nem arról akarok beszélni, mert arról egy szót sem. Felálltam, és mielőtt magára hagytam volna, elmondtam a filmje utolsó mondatait: Tanár úr, “át kell úsznom a Dunát! Egyedül, most át kell úsznom a Dunát&” És most, a Bolondok éneke után, már nem ér le a lábam, most már tényleg úsznom kell. Át, a másik partra&

Bereczki Csaba Romániában, a partiumbeli Margittán született 1966-ban. Később Nagyváradon élt, ott járt általános iskolába és gimnáziumba, 1984-től építészetet hallgatott Temesváron. 1987-ben települt át Magyarországra, ahol 1989 és 1993 közt a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma Egyetem) filmrendező szakos diákja volt. 1994 óta rendszeresen dolgozik Franciaországban. Rendezőasszisztense volt az 1989-ben Gerard Depardieu főszereplésével készített Cyranónak, Tony Gatlif Gadjo Dilójának, Ferreri filmtörténeti filmjének, az Ezüstnitrátnak s még számos francia, magyar, kanadai filmnek. Forgatott Itáliában, Romániában, Andalúziában. Saját rendezései az 1993-ban készített Körtemuzsika s az 1994-ben forgatott Tűzhányóra című dokumentumfilmek. Producere volt egyebek közt Mészáros Márta Napló sorozata utolsó darabjának, a Kisvilmának (1999), Pálfi György nemzetközi sikereket arató Hukkléjának (2002) vagy Tóth Tamás Anarchisták című munkájának. A Bolondok éneke, amelynek október végén volt a magyarországi bemutatója, rendezőként az első nagyjátékfilmje. A film már a 2003-as filmszemlén vitát gerjesztett, sokan szerették, mások kevésbé. A mostani bemutató után is sokféleképpen értékelik.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.