Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A legnagyobb közös osztók

Bob Shrum és Karl Rove Amerikája

2004. november 13. (26. oldal)

Tóth Szabolcs (Washington)

A demokraták, éppúgy, ahogy a republikánusok, a félelemre építették kampányukat. A félelemfaktor azonban Amerikában ezúttal a republikánusoknak dolgozott.

Talál közeli élmény – ezzel a kifejezéssel írta le az amerikai MSNBC televízió tudósítója azt a hangulatot, amely a Fehér Házban uralkodott november 2-án a kora esti órákban. George W. Bush elnök és csapata a kora délutántól kiszivárogtatott és az interneten is megjelenő exit poll adatok fölött ekkor még azon gondolkozott, vajon hol hibázhattak a választási kampány során, hogy most John Kerry demokrata elnökjelölt minden jel szerint fényes győzelmet arat majd felettük.

Az exit poll adatok – vagyis a szavazóurnáktól távozó választópolgárok kikérdezése alapján még a szavazóhelyiségek bezárása előtt összeállított és nyilvánosságra hozott különféle közvélemény-kutatások – Kerry győzelmét jósolták a három kulcsfontosságú „csatatér” államban, Floridában, Ohióban és Pennsylvaniában is. Ez pedig azt jelentette, hogy Bush elnök elveszíti a választást.

Este hét órakor John Zogby, a közvélemény-kutatók fenegyereke, a Reuters/Zogby-poll készítője a washingtoni Foreign Press Centerben magabiztosan magyarázta a külföldi újságíróknak elemzését (aznap este Zogbyhoz hasonlóan más elemzők is már szinte biztosra vették a demokrata diadalt). A délután két óráig beérkezett adatok alapján Zogby azt jósolta, hogy John Kerry 311 elektori szavazatot szerez majd, míg George W. Bush csupán 213-at. Mikor a sajtótájékoztatón azt kérdeztem tőle, nem lehetséges-e, hogy a republikánusokra szavazók nagyobb tömegei bukkanhatnak fel késő délután, amivel megfordíthatják majd a szavazás menetét, nemmel válaszolt.

– Azok az államok, ahol ez bekövetkezhet, egyébként is „piros” (vagyis republikánus többségű) államok – mondta kérdésemre Zogby.

Azóta tudjuk, Bush a november 2-i választáson 286 elektori szavazatot biztosított magának, míg Kerry csupán 252-t. A republikánusok 100 szenátusi helyből a választás után immár ötvenötöt birtokolnak, a képviselőház 435 helyéből pedig 231 lett az övék. (Két nappal később a The Wall Street Journalban megkérdezték Zogbyt is, hogyan lehetséges, hogy ennyire mellélőtt az előrejelzéssel. Meglepetésemre ezt egyebek mellett azzal indokolta: ő az előzetes felmérések és kora délutáni adatok alapján dolgozott, sokan azonban csak késő délután mentek el szavazni.)

„Ezt a választást George W. Bush nem nyerheti meg, legfeljebb John Kerry veszítheti el” – mondogatta Zogby hónapokon keresztül, rámutatva, hogy Irak és a gazdasági gondok, a növekvő létbizonytalanság és a fenyegető munkanélküliség Bush számára rendkívül nehézzé teszi az újraválasztásért folytatott küzdelmet. Ezt a választást mégsem Irak és nem is a gazdaságról alkotott vélemény döntötte el. Hanem az a fokozódó félelem és aggodalom, amelyre a republikánus kampány ráérzett, és amelynek mozgósító erejét a demokrata csapat nem vette észre idejekorán. Annak ellenére nem, hogy a demokraták, éppúgy, ahogy a republikánusok, a félelemre építették kampányukat.

Annyi bizonyos volt, hogy a két elnökjelölt a választást megelőző hetekben minden közvélemény-kutatás szerint azonos támogatottságot élvezett a biztos szavazók között. A kampánystratégák számára már régtől egyértelművé vált: ilyen kiélezett küzdelemben nem az nyeri a választást, aki több új szavazót nyer meg ügyének, hanem aki sikeresebb abban, hogy saját szavazóbázisát a választások napján mozgósítsa. Vagyis az igazi háború nem a bizonytalan szavazókért folyt, hanem azokért, akik elkötelezettek voltak bizonyos értékek iránt, ám ezt eddig még nem nyilvánították ki politikai állásfoglalás formájában.

E stratégia alkalmazásához mindkét félnek kitűnő terepet jelentett az a kultúrháború, amely a liberális és konzervatív „tábor” között immár három évtizede dúl az Egyesült Államokban. A most zajlott amerikai választással kapcsolatban két olyan szürke eminenciás nevét érdemes megemlíteni, akik hosszú idő óta kulcsszerepet játszanak abban, hogy ebből a harcból a politika is profitáljon. Egyikük George W. Bush politikai főtanácsadója, Karl Rove, aki a republikánus kampánygépezet vezére volt, és sikerrel alkalmazta a társadalmat végzetesen megosztó, de a szavazatokat maximalizáló technikát. A másik név Bob Shrum, aki a demokraták korteshadjáratának vezető stratégája.

Egyik szakember sem az idén kezdte pályafutását. Az ötvennégy esztendős Karl Rove a nyolcvanas évek közepétől aktív a fontosabb állami szintű republikánus kampányokban, míg a most 61 éves Shrum első komolyabb megbízatását igen fiatalon, 1972-ben beszédíróként, Goerge McGovern elnöki kampányában kapta (amely jelölt aztán csúfos kudarcot vallott Nixonnal szemben).

Shrum találati aránya nem éppen hízelgő: hét demokrata elnökjelölt kampányát is irányította, de egy sem lett ezek közül befutó (az elmúlt 40 év két győztes demokrata jelöltjének, Bill Clintonnak és Jimmy Carternek a kampányában Shrum nem játszott meghatározó szerepet). Mégis Shrum az elmúlt két évtizedben számos állami szintű kampányban segítette hozzá ügyfeleit a győzelemhez, megbízói között a nemzetközi porondon pedig olyan neveket találunk, mint Tony Blair brit és Ehud Barak izraeli miniszterelnök.

Kétségtelen, hogy az ifjú Bob Shrum számára, aki maga is katolikus és jezsuita gimnáziumban folytatta tanulmányait, a szintén katolikus John F. Kennedy meghatározó személyiség. Ezzel együtt azonban éppilyen meghatározó a liberális kaliforniai családi neveltetés is, és bár – ahogy a New Yorker című lapnak néhány hete elismerte – tisztában van vele, hogy kritikusai „régimódi”, Kennedy-McGovern-féle liberálisnak tartják, Shrum számára mindig is fontos volt például a homoszexuálisok ügye. Hogy Hollywood és a média eléggé „megdolgozta”-e az amerikai közvéleményt ahhoz, hogy a kérdés a politikában is meghatározóvá válhasson, nos, Shrum ebben valószínűleg elszámította magát.

A New Yorker riportjában bemutatja Shrum feleségét, Marylouise Oatest is, aki a lap szerint a hivatalos kapcsolattartó volt a meleg szervezetek és Kerry, illetve az elnökjelölt kampánykasszája között. Beszédes, hogy „Shrummy és Oatsie” a Boston melletti Cape Cod félszigeten vásárolt házat magának – amely talán a liberális Massachusettsen belül is a lehető legsötétkékebb és egyben legfényűzőbb vidék. A ház néhány mérföldre van Provincetowntól, mely tengerparti település a melegek fővárosa az Egyesült Államokban (egyes becslések szerint az itt élő lakosság több mint ötven százaléka homoszexuális). Ugyanakkor épp Massachusetts állam legfelsőbb bíróságának tavalyi döntése, amellyel legalizálták az államban az azonos neműek házasságát, érezhetően olyan mértékű ellenérzést váltott ki országszerte, hogy ez a határozat a Rubicon átlépését jelentette a családi értékeket fenyegetve érző amerikai többség számára. Az a tény, hogy Kerry ennek az államnak szenátora, legalábbis nem javította esélyeit a konzervatívabb érzelmű demokrata választók körében sem.

A terror elleni háború és az azt övező fenyegetettség érzete mellett legfőképp erre a „morális pánikra” épült Karl Rove kampánya. A republikánusok úgy próbáltak meg hát új szavazókra szert tenni, hogy bebizonyították: akik támogatják az adócsökkentéseket, mert nem szeretik a túlméretezett államot, és akik legalábbis fenntartással fogadják a melegek házasságát, ezenkívül ellenérzéseik vannak a liberális abortuszszabályozással szemben is, azok voltaképpen a párt értékeit vallják.

Az iraki háború mindennapossá váló amerikai veszteségei mellett és a nehéz gazdasági helyzet közepette talán nem is volt más esélye a republikánus kampánynak, mint hogy e félelem ellen kínáljon gyógyszert a választók számára (bármennyire is tüneti kezelésről van szó).

Ennek megfelelően a határozott vezető, az eltökélt főparancsnok képe végig uralta a Bush-kampányt. Eközben a republikánus csapat sikerrel sulykolta a választókba: Kerry – Bushsal ellentétben – nem morális értékek alapján, hanem pillanatnyi politikai érdekei szerint hozza meg döntéseit.

Karl Rove kétségtelenül azt is felismerte: az elmúlt húsz év során a hagyományos keresztény és családi értékeket érő támadások nyomán kialakuló fenyegetettségérzet miatt a vallás minden eddiginél nagyobb szerepet fog játszani az amerikai elnökválasztáson.

A The Washington Post hétfői számában megjelent írás szerint a Bush-kampánynak olyannyira jól sikerült a keresztény szervezetek mozgósítása, hogy sokszor ezek a közösségek helyi szinten agresszívabban és szervezettebben kampányoltak a republikánusoknál. A melegek házassága elleni népszavazás (amely végül 13 államban került a szavazólapokra) például egyértelműen alulról jövő kezdeményezés volt, amelyet kezdetben a Bush-csapat ellenzett. Ám végül is ez az ügy vált a fő mozgósító erővé azoknál a szavazóknál, akik az alkotmánybíróság szerepét betöltő legfelsőbb bíróság, az iskolai imádság elleni támadások és a pornográfia terjedése miatt kívántak megálljt parancsolni a liberális „inváziónak”.

Az evangéliumi keresztények és a számtalan kisebb keresztény közösség mellett az amerikai katolikusok konzervatív része is derekasan kivette a részét a küzdelemből: az abortusz kérdésében elfoglalt liberális álláspontja miatt számos államban még a püspökök is nyíltan a katolikus Kerry elleni voksra buzdították híveiket, ami nem kis belső feszültséget okozott az amerikai katolikus egyházban. Végül az amerikai katolikus szavazatok 52 százalékát sikerült Bushnak megszereznie, amely nem csekélység abban az országban, ahol a katolikusok hagyományosan demokrata szavazók.

Persze Shrum és segítőinek (legfőképpen James Carville és a Magyarországon a szocialistáknak besegítő Stanley Greenberg) kampánya éppilyen mértékben a félelemre és szorongásra épített. A demokrata kampány elsősorban a munkahelyek elvesztése, a gazdaság pangása és általában véve a középosztály gyengülése miatt érzett bizonytalanságot igyekezett voksokra váltani. (Bruce Springsteen, a kék galléros Amerika idolja egyértelműen ezt az üzenetet volt hivatott erősíteni Kerry melletti kampányával.)

Shrum idejekorán felismerte azt is, hogy a kampány egyik fő témája lesz a „főparancsnok” alkalmassága. Mintegy megelőző csapásként lett hát bedobva a köztudatba Kerry vietnami múltja, ami azonban, most már tisztán látható, visszafelé sült el. Miközben ugyanis azon folyt a két párt jelöltje között a polémia, hogy ki mit csinált vagy nem csinált Vietnamban, Karl Rove elégedetten dőlhetett hátra karosszékében, mivel ez a vita hosszú hetekig teljesen elterelte a figyelmet a főparancsnokkal kapcsolatos legfontosabb kérdésről: Irakról.

A különös az egészben az, hogy mindezt a demokrata kampánystratégák sem annyira bánták. Az iraki háború már csak azért sem válhatott ebben a kampányban politikailag olyan mozgósító erejűvé, mint annak idején Vietnam, mivel Kerry demokratáinak álláspontja ez ügyben gyakorlatilag nemigen különbözött Bushétól, még ha ez innen Európából sokaknak nem is volt nyilvánvaló. A republikánusok és a demokraták döntéshozóinak Izrael iránti feltétlen elkötelezettsége ugyanis eleve lehetetlenné teszi, hogy a közel-keleti kérdésben érdemi vita folyjék Washingtonban. A választás szempontjából ez csak annyiban volt érdekes, hogy mindez Kerryt megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a háborúellenes szavazatok számát maximalizálja – ami történetesen most valószínűleg megfosztotta őt a győzelemtől is.

A másik, demokraták által hangsúlyozott félelem a szabadságjogok elleni támadás kérdésköre volt: a demokraták igyekeztek kihasználni az evangéliumi keresztény mozgalmak megerősödése, az egyházak politikai szerepvállalása miatt érzett nyugtalanságot, és egyszerűen vallási fanatikusként beállítani a mélyen hívő George W. Busht. A liberális felfogás szerint ide tartozott volna a terror elleni háború okán megkurtított szabadságjogok kérdése is, ám itt a Kerry-stáb igen nehéz helyzetben volt, hiszen három évvel 2001. szeptember 11-e után az Amerika elleni terrortámadás még mindig elevenen élt a választók emlékezetében. Ezt az emlékezetet aztán Oszama bin Laden videoüzenettel próbálta meg felfrissíteni a választások előtti pénteken. (A terroristavezér felbukkanása szintén Bush malmára hajtotta a vizet.)

Ha a Bush-csapat számára kulcsfontosságú volt a szociális és kulturális értelemben véve konzervatív, de eddig politikailag inaktív szavazók megnyerése, éppilyen fontos volt Kerry számára, hogy a fiatal és a fekete választók részvételi arányát növelje a választáson. A fiatalokra főként a munkanélküliség miatti félelmek és a tömegkultúra által terjesztett szabadosság okán számíthattak a demokraták. E választói réteg részvétele azonban elmaradt a várakozásoktól, és nem kompenzálta a republikánusokra adott „vallásos” szavazatokat.

A fekete szavazatok – amelyeknek többségét természetesen most is a demokraták söpörték be – biztosításánál szintén a félelemre épült a demokrata kampány. Azzal próbálták nagyobb aktivitásra buzdítani a fekete közösségeket, hogy azt sulykolták: a republikánusok különféle trükkökkel próbálják majd megfosztani őket szavazati joguktól. A demokrata stábnak azonban nem sikerült a 2000. évi választások miatt érzett dühöt szavazatokra váltania: a felmérések szerint Bush Floridában hét, Ohióban pedig kilenc százalékkal nagyobb részét kapta meg az afroamerikaiak szavazatának, mint négy évvel korábban.

Az exit pollok tehát november 2-án a kora esti órákban rémülettel töltötték el az elnököt és főtanácsadóját. A bennfentesek szerint Karl Rove félelme azonban csakhamar haraggá változott, amikor az adatok elemzése után arra a következtetésre jutottak: hibásak a kiszivárogtatott százalékpontok. Néhány órával később, amikor az éjszaka folyamán Ohio és Florida is piros, azaz republikánus lett a tévétársaságok választási térképein, bebizonyosodott, hogy nem az exit pollok elemzőinek és nem is a Kerry győzelmét hónapok óta vizionáló liberális véleményformálóknak lett igazuk. Inkább azoknak, akik jól mérték fel, miképpen váltható szavazatokra az a „morális pánik”, amelyet az utóbbi két évtized liberális térnyerése – a médiában és a szórakoztatóiparban – váltott ki a keleti és nyugati part kék államai közé szorult „igazi” Amerikában.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001