Forrás: Magyar Rádió

Vasárnapi magazin. 2004. november 14.

2004. november 11., csütörtök 14:17

138 olvasás

A következő félórában Pozsonyba látogatunk. A hangulatot teremtse meg Juhász Gyula Pozsony c. versének részlete.

Egykori koronázó városunkat, a reformkori diéták színhelyét jóllehet ma már kizárólag Bratislava néven ismeri a világ, de a szlovák főváros magyar, német és zsidó múltját azért őrzik a történelem és az irodalom lapjai, őrzik a falaik között élő polgárok: a hajdani pozsonyiak, pressburgerek utódai. Van mit őrizniük. Szalatnai Rezső így ír erről:

„A nemzet története a városokban tükröződik, mint a csillagok a folyó tükrében. Ez a város, kincses Pozsony, ilyen tükrünk. Mindent látott és mindenre emlékszik. Látta Balassi Bálintot, Pázmány Pétert, Csokonait és Petőfit, Kisfaludyt és Jókait, Tompát és Madáchot. 1825-ben Széchenyi István itt állott fel a Magyar Tudományos Akadémia tervével az országgyűlésen. Kossuthot hallották e falak és Kölcseyt és Wesselényit és Deákot. Királyok magyar esküjét, Liszt muzsikáját hallották és Zichy Gézáét. Fadrusz itt emelte föl a vésőt szikrázó szemekkel, itt dolgozott titokzatos műhelyében Kempelen Farkas. Itt tanított és írt Bél Mátyás.”

És a felsorolást folytassuk Ébert Tibor soraival:

„Mátyás király egyetemet alapított a városban, a híres Academia Istropolitanat, melynek építésére – húszezer körmöci arany fejében – 1464-ben engedélyt kapott II. Pál pápától. A vár tróntermében 1741. Szeptember 11-én kiáltották ki a rendek: ‘Vitam et sanguinem!’ A Prímás palota tükörtermében 1805.októberében írt alá békeszerződést Napóleon és I. Ferenc császár. És ugyanitt volt Görgey főhadiszállása Világos előtt, és itt írta alá a halálos ítéleteket Haynau. A hajdani katolikus főgimnázium mellett a Klarisszák temploma. A diákmiséken itt orgonált Dohnányi Ernő, Bartók Béla meg Albrecht Sándor& Paloták, házak, kövek, emberek& maga a történelem.”

Zene

A pozsonyi Klarissza utca 7-ben egy magyar kaszinó működik immár öt éve. Ne mai játékbarlangra gondoljanak, hanem a művelődésnek és a társasági életnek olyan otthonára, amilyeneket a reformkorban Széchenyi kezdett meghonosítani. A régi példa ösztönözte a Münchenben élő Frideczky Jánost, hogy nagyszülei, dédszülei pozsonyi házában egy kis magyar kulturális szigetet teremtsen. Szándékát és a sikeres megvalósítást a Rákóczi Szövetség Esterházy emlékéremmel ismerte el.

Néhány hete egy estét tölthettem a Pozsonyi Kaszinóban, amely kívülről egyike a szépen karbantartott, régi, többnyire kétemeletes óvárosi polgárházaknak. A belső udvart körülvevő épületszárnyakban számos cég bérel irodákat, lakásokat. Maga a kaszinó egy több helyiségből álló étterem a földszinten és egy emeleti előadóterem. Szinte minden napra jut előadás, zeneest, vetítés. Van, aki a könyvtárba jön, van aki találkozni, beszélgetni az ismerősökkel. Én is találkozom egy kolleganővel: Hritz Júlia, a szlovák rádió magyar adásának riportere, ő mutat be néhány vendégnek, hogy megkérdezhessem, mit jelent számukra a kaszinó. Az elsőként válaszoló Szabó Zsuzsanna, lányával együtt rendszeresen jár ide.

Rip.

A kaszinónak évkönyve is van, szerkesztője: Aich Péter.

Rip.

Az ismerkedés, beszélgetés egy emelettel lejjebb, a kaszinó éttermében fehér asztalnál, pohár bor mellett folytatódott. Percek alatt kiderült, hogy mindenki rendszeresen hallgatja a Kossuth Rádiót, így aztán egy ideig a magyarországi eseményekről folyt a diskurzus. De aztán csak sikerült a kaszinóra terelnem a szót és Frideczky Jánostól megtudnom vállalkozásának történetét dióhéjban.

Rip.

Frideczky János két nagy fényképalbumot tett elém, az újraindítás óta eltelt öt éve emlékezetes pillanataival. Rengeteg ismert arc: művészek, tudósok, közéleti szereplők, főként itthonról, akik előadást tartottak a kaszinóban és persze kirándulások, ünnepi vacsorák, farsangi mulatságok fotói. Közben persze beszélgettünk: asztaltársaságom – a házigazdán kívül – Hritz István és Júlia, Szabó Zsuzsanna és Kinga, valamint Kamenov Margit.

Rip.

Megemlítem, hogy – korábbi rossz tapasztalataimon okulva – magammal hoztam egy 1905-ben megjelent, s nemrég újra kiadott könyvet: Ortvay Tivadar: „Pozsony város utcái és terei” c. munkáját, amely igen hasznos volt rövid délutáni sétám alatt, ugyanis egy-két halvány latin feliraton kívül semmi sincs a városban, ami a magyar múltra utalna.

Rip.

A változások – a magyar feliratok hiányától eltekintve – szembeszökők. Gyönyörű lett az Óváros: felújított palotáival, templomaival, polgárházaival. A barátságos és tiszta udvarokon díszkutak, dézsákban leander, felfutó borostyán, a körfolyosókon mindenütt muskátlis ládák, a falakat nem csúfítja firka, s az utcákon sem hord szemetet a Dévény felől fújó nyugati szél. Frideczky János azonban – lévén építészmérnök és régi pozsonyi – csak részben osztotta lelkesedésemet.

Rip.

Hazafelé a vonaton az évkönyvek ajándékba kapott példányait olvasgatom. Mennyi fontos és érdekes tanulmány, a város múltjáról elhangzott előadások maradandó formában: az első magyar nyelvű hírlapról, amely Pozsonyban jelent meg 1780-banés Ráth Mátyás szerkesztette. A 13 pozsonyi vértanúról, mert az 1848-49-es szabadságharcnak nemcsak Aradon, Pozsonyban is 13 vértanúja volt. A város zsidóságának története, amely az Árpádházi királyokig megy vissza. A pozsonyi magyar tanügy, a Tornaegylet, a bécsi villamos, amely 1914-ben indult és kötötte össze a két várost – és még sok-sok érdekes írás, aztán részletek a vendégkönyvi beírásokból. Az egyik különösen tanulságos: ” A Pozsonyi Kaszinó egy sziget, ahol senki sem figyelmeztet arra, hogy ne beszéljek az anyanyelvemen.”

Befejezésül és tanulságként hadd idézzem Peéry Rezsőnek, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom kiválóságának gondolatát:

„A régi ország nem volt többé életkeretünk, de körülöttünk és bennünk tovább élt a mi világunk: szokásaink, nyelvünk, szellemünk, otthonunk, emlékeink. Márpedig az embernek nem az állam a hazája, hanem az emberi környezet: a nép, a táj, az emlék, az anyanyelv és a műveltség.”

Cservenka Judit