Forrás: MCSZ

2004. november 7.

Arafat: szabadságharcos vagy terrorista?

Történeti elemzés

Bányai László – A Liberation napilap és egy közszolgálati rádióállomás hétfőn közzé tett közvélemény- kutatása alapján a franciák 43%-a Jasszer Arafatot a „nemzeti ellenállás hősének”, 27%-a terroristának, 10% mindkettőnek és 9% egyiknek sem tekinti. Arafat meghalt, de ki is volt valójában? A nemzeti ellenállás hőse vagy tömeggyilkos terrorista?

A jeruzsálemi főmufti, el-Szabri jelentette be Arafat szóbeli végakaratát, hogy az Al-Aksza-mecsetben, a jeruzsálemi Templom-hegyen helyezzék nyugalomra. Izraelben emiatt attól tartanak, hogy arabok milliói vezérük tetemével Jeruzsálem felé menetelnek, hogy erőszakkal a mecsetben hantolhassák el. A mecset helyén állt a jeruzsálemi zsidó Nagy-Templom és benne a Szentek Szentélye. Nem csoda, hogy Saron határozottan kizárta ezt a lehetőséget. A szókimondásáról híres Tommi Lapid igazságügyminiszter még hozzá is tette: „Jeruzsálemben zsidó királyok szoktak temetkezni, nem arab terroristák.”

Arafat halálhírére a nyomtatott és elektrónikus sajtót a nekrológok, életrajzok és megemlékezések lepték el. A szerzők Arafatot „forradalmárnak, gerillának, ellenállónak, szabadságharcosnak, a palesztin nacionalizmus és függetlenség atyjának” és egyben mindezek jelképének tekintik. Bár az írásokban fel-fel merül a terrorizmus problémája, ennek ellenére a szerzők különböző módszerekkel igyekeznek tisztára mosni a vezért a terrorizmus vádja alól. „Elhatárolódott tőle, elítélte, próbálta megakadályozni, de nem tudta, a Begin és a Samír is terrorista volt, erőszakra erőszak a válasz stb…” Egyesek Arafatot „tragikus hősnek állítja be, aki nem tudta feldolgozni magában a gerillából a bölcs államférfivá válás átmenetét.” Mások hamgsúlyozzák: nehéz eldönteni: szabadságharcos volt-e vagy terrorista? Bármilyen „nehéz is ennek eldöntése”, mi mégis kísérletet teszünk erre.

Abdel Rauf Arafat al-Kudva al-Huszeini 1929-ben az egyiptomi Kairóban és nem Jeruzsálemben született. Jon Pacepa, Ceausescu altábornagya szerint, a születési helyét a KGB hamisította, hogy Arafatot palesztin menekült család sarjaként mutathassa be. (A Palesztin Hatóság honlapján születési helyként a Gázai-övezet szerepel.) Kairóban a Fuad királyról elnevezett egyetemen szerez mérnöki oklevelet és a katonai akadémiát is elvégzi. 1956-ban az egyiptomi hadsereg tisztjeként vesz részt az Egyiptom katasztrófális vereségével végződő szuezi háborúban. Mérnökként Kuvaitban dolgozva teremti meg a későbbi Fatah, a Palesztínai Nemzeti Felszabadítási Szervezet pénzügyi alapjait. Kuvaitnak a palesztin ügyre áldozott önzetlen anyagi és politikai támogatását később azzal hálálja meg, hogy 1991-ben az országot lángba-vérbe borító Szaddám Husszein oldalára áll. 1965-ben, a PFSZ akkori ellenzékeként megalakított Fatah szervezet vezetését rövid idő alatt korrupcióval, fenyegetéssel és zsarolással szerzi meg. Izrael 1967 júniusában az arab hadseregekre megalázó vereséget mér. Arafat ekkor határozza el: önállósítja a palesztin ügyet. Jordániában telepszik le és fegyvereseivel izraeli polgári célpontok ellen terrorcselekmények sorozatát követi el. 1969-ben belép a PFSZ-be és a szervezet elnökévé választják. Arafat a terrorcselekményeit ekkor Európára is kiterjeszti. Repülőgépek, izraeli követségek és más zsidó polgári célpontok ellen hajtanak végre terrortámadást. 1972-ben szervezete mészárolja le az izraeli sportolókat a müncheni olimpián. 1973-ban az arab államok ismét vereséget szenvednek Izraeltől. Az olajbojkott hatására, de Arafat véres terrorja ellenére az ENSZ-ben a PFSZ, a palesztin nép kizárólagos képviselőjeként megfigyelői státuszt kap. Arafatot államfőként fogadja a világszervezet Közgyűlése.

Arafat „érdemeként” állítják be, hogy a palesztin-ügyet a nemzetközi közösség fokuszába emelte. Ám Pipesnak van igaza, amikor azt állítja: Ha Arafat Kelet-Timornak Indonéziától való függetlenségéért harcolt volna ma azt sem tudnánk, hogy kicsoda. Herzl nem mészároltatott le békés polgári arab lakosokat ahhoz, a zsidóság áldatlan helyzetére a nemzetközi közösség figyelmét felhívja.

Arafat a zsidók és Izrael elleni gyűlöletét az anyatejjel szívta magába. Gyermekéveit nagybátyja, Hitler harcostársa, a nácibarát Amin el-Husszeini mellett Jeruzsálemben töltötte. Az alma nem esett messze a fájától. Hitler óta nem akadt még egy ilyen ember, akinek ennyi ártatlan zsidó vére tapadt volna a kezéhez. Aki azt hiszi, hogy Arafat a palesztin állam élharcosa volt, téved. Arafatot egész életében egyetlen cél, Izrael és zsidó lakosságának elűzése-elpusztítása vezérelte. Ennek rendelte alá féktelen hatalmi vágyát és a palesztin állam ügylt is. Ez magyarázza miért is utasította el Ehud Barak camp davidi ajánlatát 2000 szeptemberében. Krónikus hazudozó volt, aki a nemzetközi közösségnek és Izraelnek angolul a „bátrak békéjéről” szónokolt, miközben arabul „Szent Háborúra” uszított. Denis Ross Clinton közel-keleti tanácsadója sem véletlenül állapítja meg: Arafat sohasem törekedett Izraellel tartós békére. Ross hangsúlyozza, hogy az arab uralkodók és kormányfők is megbízhatatlannak, kétszínű árulónak tartották a palesztin vezetőt, aki minden nekik tett ígéretét megszegte. 1970 szeptemberében összesküvést szőtt Husszein király hatalmának megdöntésére Jordániában. A hasemiták kiűzték Arafatot és fegyvereseit az országból. Az 1970-es évek végén átvette a hatalmat Dél-Libanonban és polgárháború kirobbantásával megkísérelte onnan a keresztény maronnita lakosságot elűzni. 1982-ben felrobbantja Basír Dzsemajel libanoni elnököt és az egész kormányt, a falangista párt vezérkarával együtt. Az izraeli hadsereg nemzetközi nyomásra háromhónapos ostrom után futni engedi Bejrútból. Meg sem áll Tuniszig. Egész Európára kiterjedő terrortevékenységét onnan folytatja tovább. A palesztinok lakta területeken a Hamasz irányításával 1987-ben helyi lázadás tör ki. Arafat azzal ragadja magához ismét a kezdeményezést, hogy 1988-ban kikiáltja a Palesztin Államot. A 80-as évek végén a Szovjetunió felbomlásávál véget ér a nemzetközi kommunizmus pénzügyi és politikai atyáskodása a palesztin terror felett. Arafat a Kuvaitot megszálló és Szaúd-Arábiát fenyegető Szaddám Husszein mellé áll. A nemzetközi közösség a „palesztin ügy” érdekében még ezt is megbocsájtja neki. A területeken élő, de nem PFSZ-tagokból álló palesztin küldöttség meghívást kap a madridi békekonferenciára.

A háttérből azonban a palesztinokkal folytatott izraeli tárgyalásokat blokkolja. A Munkapárt titkos tárgyalásokba kezd Arafattal Oslóban. Ám ekkor a palesztin terror még „kisipari eszközökkel”folyik. 1993 szeptember 13.-án Jasszer Arafat, Jichak Rabin és Simon Peresz aláírja Washingtonban az „Elvi Nyilatkozat”-ot.Arafat Rabinnak küldött levelében elismerte Izrael létezéséhez való jogát, elvetette az erőszakos cselekményeket (terrort) és ígéretet tett, hogy minden vitás kérdést békés úton rendez. Cserébe Rabin a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjeként ismerte el. Arafat a PFSZ nevében így írhatta alá az oslói megállapodást és 1994-ben így térhetett vissza Gázába. Még abban az évben Arafat, Rabinnal és Peresszel megosztva a Nobel-békedíjat is átvehette az izraeliek és palesztinok közötti megbékéléséért. A vezér azonban mindenkit átvert. Rabinnak tett ígéretét sem teljesítette. Az izraeli polgári lakosság elleni gyilkosságok és erőszakos cselekmények a békefolyamat ellenére folytatódtak.

Egy johannesburgi mecsetben 1994-ben a megállapodást Mohammednek a medinai zsidókkal kötött alkujához hasonlította. A próféta tíz éves átmeneti időszak után kiírtotta a medinai zsidókat. Arafat még ezt a tízéves békeidőszakot sem tartotta be. A Fatah tagjaiból izraeli fegyverekkel és amerikai kiképzéssel verbuvált palesztin rendőrség tétlenül szemlélte a palesztin szervezetek (Hamasz, Iszlám Dzsihád és a Fatah Sólymai /Arafat ifjúsági szervezete/ stb…) gyilkos terrorját. Ha ekkor Rabinék az egyezményt felmondják, Izrael sok fájdalomtól és szenvedéstől szabadulhatott volna meg és Rabin talán ma is élne. Arafat sosem adta fel stratégiai célját, Izrael felszámolását. A tárgyalásokkal taktikai eszköztárát bővítette. A terrorra való hivatkozással Arafat a tárgyalóasztalnál igyekezett a lehető legtöbb területi engedményt kicsikarni. Angolul a nemzetközi közösségnek békevágyát hangsúlyozta, arabul a célja változatlan volt: egységes arab Palesztina a tengertől a folyóig. Megszerezte a Gázai-övezet és Judea, valamint Szamária jelentős részét, a nagy városok feletti ellenőrzést. A területeken a terrort nagyüzemi szintre emelte. 1995-ben a Hamasz és az Iszlám Dzsihád megkezdte a siíta Hezbollától tanult tömeggyilkosságok végrehajtását. „Öngyilkos” módszerrel az izraeli halálos áldozatok számát többszörösére növelték. A merénylők nőket, gyermekeket, öregeket és fegyvertelen férfiakat válogatás nélkül gyilkoltak. A palesztin „rendőrség” a terrorszervezeteknek védernyőt és büntetlenséget biztosított.

Arafat 1994-ben a vezérelv alapján felépített parancsuralmi rendszerében az „öngyilkos bombagyárak” kiépítéséhez látott hozzá. Szent háborút, dzsihádot hirdetett és hangsúlyozta: Izrael felszámolása az elsődleges cél. 2000 júliusában Ehud Barak kivonta az izraeli egységeket a dél-libanoni biztonsági övezetből. Arafat ekkor döntötte el. Nyíltan is szakít az oslói folyamattal és terrorháborút indít Izrael felszámolására.

Kellemetlenül érintette, hogy 2000 nyarán Clinton camp-davidi nyaralójába kérette, ahol Barak a palesztin állam megalakítására Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a Gázai-övezet, Judea és Szamária 97%-án végső ajánlatot tett számára azzal a feltétellel, hogy minden további követeléséről lemond. A tárgyalásokon jelen volt Ross beszámolójából tudjuk: Arafat visszautasította az ajánlatot, majd azt hazudta: Izrael „bantusztánokat” akart neki felajánlani. Az igazság az volt, hogy Arafat már akkor az „Al-Aksza-Intifáda” megindításával csak Saron templom-hegyi látogatására várt. A Molotov-koktélos és kődobálásos tiltakozási hullám közben Arafat megrendezte Mohammed As-Dura 11 éves palesztin kisfiút halálát is. Az öngyilkos terrorhullám egészen halálig tartott. Négy év alatt Arafat gyilkos terrorjának több mint hatezer izraeli és palesztin esett áldozatul, a tízezernyi nyomorékot és sebesültet nem is számítva.

A palesztin függetlenséghez és „szabadsághoz” elég lett volna, ha Arafat aláírja a camp-davidi megállapodást. Ő azonban elvetette a palesztin függetlenséget, mert ennél többet akart. Izrael Államot és lakosságát akarta elűzni-elpusztítani. E célból indítatta el az Al-Aksza-intifádát. Ő irányította és pénzelte a Fatah tömeggyilkos merényleteit, amelyekért az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai vállalták a felelősséget. Ő hozatta létre a „Népi ellenállási bizottságokat”, amelyekben a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah szervezetei koordináltan hajtották végre az öngyilkos merényleteket. Nem nehéz eldönteni, hogy szabadságharcos volt-e vagy terrorista. Hiszen a palesztin függetlenséget elutasította, népét ágyútölteléknek használta. A függetlenség, és a szabadságharc pedig csak ürügy volt számára, hogy a békét, függetlenséget és szabadságot ajánló Izraelt elpusztítsa. Nem kétséges, hogy céljában és módszerében terrorista volt. Ám azt is meg kell állapítani, hogy áldatlan tevékenységének több mint tízezer halálos áldozat volt a következménye. Az intifáda ezer izraeli áldozata és többezer sebesültje is a lelkén szárad. Az már korunkról mond ítéletet, hogy e tömeggyilkosságok ellenére soha senki nem vonta büntetőjogi felelősségre. Ágyban párnák közt, a Nobel békedíjjal a zsebében költözött át a másvilágra.

Linkek:

Bányai László írásai