Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Négy év a korrekcióra

Egyelőre bizonytalanok a régi-új elnök legfőbb politikai céljai

2004. november 5. (8. oldal)

Zord Gábor László

Miután meglehetősen magabiztosan győzött, a legfontosabb kérdés George W. Bushsal kapcsolatban, hogy milyen politikát folytat majd második mandátuma során. Európában és szerte a világon természetesen nem az érdekli az embereket, hogy áthajszolja-e a homoszexuálisok házasságát lehetetlenné tevő alkotmánymódosító javaslatát és más belpolitikai kezdeményezését, sokkal inkább az, hogy miként viszonyul majd a külvilághoz.

Ha szertenézünk a nemzetközi sajtóban és a szakértői vélemények tengerén, rengeteg, egymással gyakran ellentétes irányú jóslatot lelünk fel. A kiindulási alap sokszor az – sokkal inkább az amerikai elnöki pályafutások hagyományából, mintsem specifikusan Bushból kiindulva -, hogy második terminusa alatt nem kényszerül az újraválasztáshoz elengedhetetlen politikai szempontok figyelembevételére. Ez a tétel azonban több okból is felülvizsgálatra szorul. Egyrészt azért, mert a Bush-adminisztráció látszólag a választás előtt sem vette figyelembe a választói szimpátiát: a terror elleni harcnak betudott népszerűségi szárnyalás közepette fordult Irak felé, elhúzódó háborút indított, ahonnan másfél év alatt ezer fiatal amerikai holttestét hozta haza. Másrészt azért, mert az újjáválasztásért küzdő amerikai elnökök külpolitikájukkal elsősorban nem a szavazók kegyeiért küzdenek, hanem a diplomácia világához kötődő, amerikai bázisú nemzetközi lobbik támogatásáért. Az arab világban alighanem ezért is él például egy mítosz (vagy inkább remény), miszerint a második terminusukat töltő amerikai elnökök engedékenyebbek az arabokkal szemben, hiszen nem kell figyelembe venniük a washingtoni székhelyű, Izrael-párti lobbik befolyását.

Bár elődjével szemben Bush levette a kezét a közel-keleti békefolyamatról, és leplezetlenül Izrael mellé állt, távolról sem csak ebben a kérdésben helyezkedett öntörvényű álláspontra. Mi több, a Közel-Kelet kérdésének kezelése jelentőségében elenyészik ahhoz képest, amit Bush legfontosabb szövetségeseivel kapcsolatban „előadott”. Az európai országokkal, ezen belül a nyugat-európai „nagyokkal” fennálló viszony rendezését már csak azért is elvárják tőle, mert a szakadás egyesek szerint a történelmi Nyugat végét is előrevetítheti.

De milyen esély van a korrekcióra? – hangozhat a kérdés, amely kétségtelenül erőtlenül hangozhat azután, hogy Európa – igaz, bizonytalan – vágyálmai kútba estek John Kerry kudarcával. Egyelőre eldöntetlen kérdés, hogy Washingtonban az elnök sikerével párhuzamosan visszaszorulnak-e azok az erők, amelyek Busht az eltelt időszak rendkívül kockázatos pályájára állították. Ha figyelembe veszszük azokat a pletykákat, amelyek szerint Colin Powell, a kormányzat „galambja” távozik posztjáról, akkor nagy esélye van az agresszív neokonzervatív vonal további zavartalan működésének, amely leginkább az unilateralizmusban, a konfliktusok felvállalásában nyilvánul meg. Ha függetlenül a külügyminiszter sorsának alakulásától, mégis visszaszorulnak, úgy elképzelhető az enyhülés, bár annak tempójával tekintélyének megőrzése céljából csínyján kell bánnia Bushnak. A „régi Európáról” szónokló kormányzat nem ölelheti keblére csak úgy Franciaországot és Németországot, ahol az utóbbi években az amerikai elnököt eszelős bolondként kezelték még a legmagasabb szinten is.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001