Forrás: Magyar Rádió

Szembenézni apáink korlátoltságával – az interjú teljes szövege

2004. november 3., szerda 1:20

162 olvasás

– Buchbinder fényképésznél van egy fotó, 1942-ben készült, amelyen piaci népség látható mindenféle nemzetiségű, sorsú, tanultságú ember. Riadt arcokat is látunk, valami nagy sorsfordulót érzékelnek, de még nem tudják hogy mi fog történni velük. Ezeknek az embereknek a sorsát ismerjük meg ebben a könyvben, amelyet egészen másnak érzek, majdnem összehasonlíthatatlannak a Jadviga párnájával, és a Milotával; mintha új Závada Pál jönne elénk, kezében a fotográfus utókorával.

– Ezek vendégek; érkeztek mint falukutatók, érdeklődnek, de velük szemben gyanakvóak is a helybéliek; és amikor valaki olyan szerepből, kinézettel, rasszjegyeket is viselve magán, mint Buchbinder, elkezd fényképezni, akkor vannak olyan emberek, akik azt mondják, hogy mit akar ez a kis zsidó, és miért fényképez a szemembe? Ez meg is jelenik a narrációban később, a két fénykép, és mintegy ilyen fontos tárgyi rekvizítum vonul végig a regényen, hiszen a rajta szereplőknek a sorsát kutatjuk, keressük, mi így többes számú narrátorok, ezt a Buchbindert a Jadviga párnájából mint Ondris jó barátját lehet ismerni – más könyv, mégsem más: átsétálnak a szereplők egyik regényből a másikba.

– Próbálnám azt a három síkot megragadni, amelyek folyamatos fenntartásával jön létre, tulajdonképpen azt mondanám, hogy nagyregény. A fénykép és a fényképen lévő embereknek a sorsa. Nagyjából ötven év, amit átfog, a másik sík, amit emlegetett a narrátorok sorsa maga. Kik is vagyunk, mi honnan nézzük, milyen szemszögből, hányfelől, milyenféleképpen lehet látni ugyanazt a történetet – és a harmadik a történelem, ami körülveszi a fényképet.

– Kétségtelen. Ami a regény szerkezetét illeti három idősíkban kezdődő történetek fonódnak egybe, amelyek két generációról beszélnek, a történelmi regénytárban fényképezés jelenetét követő időszak halottai, majd pedig rabjai egészen a miniszterekig vonulnak fel, különféle történelmi fordulatok szerint változó helyzetben, mely helyzetek megváltoztatják, deformálják, átalakítják a gondolkodásukat, egymáshoz való viszonyukat, barátságok, szerelmek törnek meg. Rettenetes eszmék, gondolatok kavarognak a fejekben, háború alatt, végén, után& és aztán még inkább. A magyar történelem létező motívumaiból, forrásaiból, figuráiból az ember persze összegyúr a maga céljai számára hősöket is, jeleneteket is, történeteket is amelyekben persze hogy vannak felismerhetőek, különösen az ember minisztert léptet fel egy regénybe, valamiféle népi mozgalomból indult írók, szociográfusok, politikai vénával és társadalmi igazságtevés indulatával fellépő emberek jellemzően a parasztpártban politizálnak, azok akik politizálnak de hát sokan emigrálnak. Ebből választottam egy markáns típust, aki a parasztpárt balszárnyának színeiben kommunista politikussá válik és örökös miniszter lesz. De rajta kívül másokról is szó van.

– Tiltakozik az ellen, ahogy hallom hogy neveket megjelöljünk, mert ez egy regény, és a regényíró szeretné, ha a regény szereplői regényszereplők maradnának, és nem pedig egy-egy meglévő sorsnak a megjelenítései. Miért fontos, hogy a népi írók mozgalmát ennyire közelről nézze végig?

– Ebben a társaságban nekem tulajdonképpen elődeim vannak; a pályámat úgy is lehet nézni, hogy én egy népi író vagyok, faluról jöttem, paraszti származás vagyok, szociográfus is voltam,

– És foglakozott is falukutatással.

– A falukutatók megérkeznek; akkor az ember a saját élményeiből is dolgozik, és talán ezrét is érint engem a dolog érzékenyebben, mert hát, hogy mondjam, apáink, vagy lehetne ezt mondani, így is lehet apázni, hogy egyrészt a nagy formátumban a nagysággal, tiszteletet ébresztő elszánással, hogy felemelik a népüket és életüket szentelik annak, hogy ezek a e rettenetes, félfeudális viszonyok Magyarországon megváltozzanak. De ugyanakkor szembesülni a korlátoltságukkal. Rettenetes érvekkel, gondolatokkal, elgondolásokkal, amelyek a szörnyeteg bekezdésekbe torkollnak időnként. Amikor az ember lapozgat a forrásokban, és látom, hogy van ez elgondolva, hogy mintha nem lehetne, nem lehetett volna a korabeli magyar viszonyokra nézve bármilyen társadalomkritikát kifejteni anélkül, hogy mondjuk tizenkét mondatból háromban ne zsidózzanak például. Még akkor is, ha magyarországi birtokviszonyokról van szó. A legnagyobb ellenség mégiscsak a nagybirtok; földosztás kell, ahol kevésbé megmaradt bérlő, vagy mint bérlő merülhet fel. De ugyanígy a nagytőke, az ipar, de nem tudom a sajtó visszásságainak ostorozása sem képzelhető el – mintha nem volna elképzelhető anélkül, hogy ott ne volna, hogy ez azért zsidós, vagy jidliznek, vagy túlságosan kapzsiak, vagy mélyen tagozódnak be a, mondjuk így, zsidó öntudatnak a befülledt formáiba. Itt lehetnek zsigeri ellenérzésűek és lehetnek teoretikusan olyan okos érvekkel megalapozott fejtegetések; széles skálán.

– Megpróbálja a szinte helyretehetetlennek tűnő, vagy máig legalább is feldolgozatlan ellentmondásoknak a hátterét bemutatni.

– Az ember annak esik neki, ami a torkán akadt. Amit feldolgozatlannak talált és igyekszem a regényben megjelenő szólamok közül mindenkinek adni egy-egyet. Itt megszólalhatnak, érvelhetnek a saját nézetrendszerükben a legkülönfélébb rétegek is, akár olyanok is akiknek velünk szemben találgatókkal szemben rendkívül markáns elképzeléseik vannak arról hogy miért kell egy népcsoportot hibáztatni, bűnbakká tenni vagy miért kell a magyar földet tőlük megtisztítani. A narrátoraink különféle kórusok, olykor kétszemélyes, olykor több főből álló elbeszélői karok, akik&

– &a drámákéihoz hasonlóak?

– Hát lehet ezt is mondani; akik valamely történet perifériáján feltűnnek, nézők, mellékszereplők, vagy beavatkozók, és a következő bekezdésben átadják a szerepüket, mintegy stafétát a következő kórusnak és ezek folytonos váltakozásai, többes számú elbeszélők hosszú sorozata az, amely a regénynek az alaphangját megadja.

– Alaphangját, alapfilozófiáját is, mert nekem folyamatosan azt a kérdést sugallja, amit olyan sokan nem tesznek fel maguknak, de mit csináltam én akkor, hol álltam én akkor, mit gondoltam én akkor? Ezt a kérdéssort feltéteti az olvasóval is.

– Azt adni; az egyik bekezdésben nyilas ideológusok beszélnek kommentár nélkül, senki nem teszi őket utána helyre, mert ez a narrációnak a természete ebben a regényben, de nem szeretném azt gondolni, hogy a néhány bekezdés ugyanolyan igazságot hordoz, mint pár oldallal később egy másik.

– Az a magyar sors, ami ebben az országban jut, vagy jutott az ötven év hordalékaként mindazoknak, akikről ez a könyv szól, elsősorban a főszereplőkre, és arra az egy főszereplőre gondolok, Koren Ádámra, arra utal, hogy bizony nagyon nehéz ezzel a hátországgal, ezzel a történelemmel boldogulni.

– Mert hát nem csak az apák a bűnösök, de bűnösök a gyerekek is, akik más bűnök, de mégis, hogy oda néz-e, észreveszi, talán azt sem veszi észre, hogy milyen fénykép van a kezében, hogy aztán faggatózhasson, hogy feladatának érzi-e, hogy megértse, hogy mi történt, hogy honnan jön, vagy pedig nem. Márpedig ha nem, akkor semmit magából meg nem fog tudni érteni; akkor ott csak így fog lődörögni végig az életén, és eljut oda egy ilyen nagyon szomorú mondat – a Flauberttől loptam -, hogy renyhe szívvel és munkátlan elmével írja át azokat az időszakokat is, amikor igazán felpezsdülne& akár a saját élete felpezsdülhetne, akár a történelmi helyzet, mert ez 1989-90.

Váradi Júlia