Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Választás? Melyik Amerikában?

A republikánus és demokrata adminisztrációk kormányzati ciklusainak hosszú távú egyensúlya és a politikai stabilitás

2004. október 29. (6. oldal)

Székely Zoltán

Egyre inkább arra vagyunk kíváncsiak az egyesült államokbeli választások napjának közeledtével, ki is lesz az elnök. E sorok írásakor erre a kérdésre még lehetetlen válaszolni, az esélyek kiegyenlítettek. Bármelyik jelölt – akár a jelenlegi elnök, George W. Bush, akár kihívója, John F. Kerry szenátor – befuthat. A várakozás idejét kihasználva hadd töltsek kis időt annak vizsgálatával, hogy melyik Amerika is készül szavazni.

A hanyatló birodalom ideája

Az egyik prekoncepció a hanyatlással küszködő Egyesült Államok képe. Eszerint a tengerentúli országot szinte már csupán a liberális média cukormázzal bevont hazudozásai tartják életben. Van, aki párhuzamot von a szovjet típusú kommunista eszme 1956-os megtépázása és az amerikai mintájú liberális demokrácia 2001. szeptember 11-én bekövetkezett megrázkódtatása között. Ez azonban hamis összevetés. 1956-ban a magyar forradalmárok egy diktatórikus sztálinista rendszert ráztak meg alapjaiban. Az Egyesült Államokban ilyen diktatúrának, horribile dictu, sztálinizmusnak nyoma sincs. A repülőgépes támadást sem forradalmárok hajtották végre, hanem vallási fundamentalizmus alapjain álló terroristák, akiknek célja a sária, vagyis az iszlám törvénykezés bolsevik módozatú kiterjesztése az egész világra, amiben nagy tévedés az antiglobalizmus, vagy hasonló újbal ideológiák megnyilvánulását látni.

A gazdasági problémák orvoslására Bush továbbra is az adók csökkentését javasolja, amit Kerry – Bushsal ellentétben – a lakosság leggazdagabb 1,4 százalékára nem kíván kiterjeszteni. Kerry gátat akar vetni a Bush által támogatott munkakivitelnek (outsourcing) is, ugyanakkor emelni kívánja a minimálbér összegét. Ezen kérdések ilyen vagy olyan irányú eldöntése önmagában nem fogja az Egyesült Államokat sem felvirágoztatni, sem hanyatlásba dönteni.

Egy másik prekoncepció a birodalmiságot igyekszik a tengerentúli ország nyakába akasztani. Elhangzik, hogy hanyatló birodalmakon, mint amilyen az Egyesült Államok demokráciája, nem is lehet segíteni. Birodalom és demokrácia azonban egymásnak eleve ellentmondó fogalmak, hiszen egy birodalom kiépítéséhez és fenntartásához olyan fokú hatalmi centralizáció szükséges, amely nem fér össze a demokrácia alapelveivel. A demokráciák nehézkes parlamentáris működésük folytán képtelenek váratlan eseményekre gyorsan reagálni, ami egy birodalom működtetéséhez létszükséglet. Jellemző, hogy George W. Bush elnöknek az iraki háború kirobbantásához szokatlan trükkel kellett élnie: már 2002 őszén keresztülveretett a törvényhozáson egy felhatalmazást, ami alapján a következő tavaszon megindíthatta a háborút újabb kongresszusi jóváhagyás nélkül. Békeaktivisták számára nagy csalódást jelentett, hogy a demokrata párt prominensei, beleértve John Kerry szenátort, megszavazták a biankó csekk kiállítását az adminisztráció számára, amivel a republikánus párt és az elnök körül sereglő háborúpártiak, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld hadügyminiszter, Paul Wolfowitz hadügyminiszter-helyettes és a többi héja kezébe tették le a további események alakítását. A háborús gépezet innentől fogva megállíthatatlanul menetelt célja felé.

Megalapozottnak tűnik a feltevés, hogy – amennyiben továbbra is neokon tanácsadóira hallgat – Bush az iraki háború kiszélesítését, esetleg Irán megtámadását tervezi. Kerry ezzel szemben nem országok, hanem direkt módon a terroristák ellen lépne fel, s katonai akcióinak nemzetközi elfogadtatására mindenképpen nagy súlyt helyezne. A birodalmiság vádja azoktól a baloldali liberális értelmiségiektől fakad, akik – az Egyesült Államok 200 éves történelmi jelentőségű alkotmányát feledve – tagadják, hogy Amerikában egyáltalán demokrácia lenne. Ezzel szemben Bush jobboldali konzervatív kritikusai, mint például Patrick Buchanan, a neves publicista – és korábbi elnökjelölt – Bushnak címzett bírálataiban az iraki háborúnak a tényleges amerikai érdekekkel való ellentétére helyezi a hangsúlyt. Az amerikai érdek kérdése még kényesebb kontextusba kerül, amikor az iraki háborúnak Izrael biztonsági szempontjaival való lehetséges magyarázata merül fel.

Mindkét jelölt Izrael barátjának nevezi magát, de amíg Bush közel-keleti tárgyalófele elsősorban Saron izraeli elnök, addig Kerry a palesztinokkal is egyeztetne a békefolyamat felélesztése érdekében.

Egy újabb prekoncepció az amerikai demokráciában a liberalizmus dimenzióját felnagyítja, mintha az már rombolóvá, a kultúra pusztítójává vált volna. Ez nem új vélekedés. Az állandó teljesítménykényszer, ami a kapitalista versenyhelyzet következménye, minden téren felületességhez vezet. Ez az alapos, lelkiismeretes gondolkodást felőrli. Nem csak Amerikában. A mai magyar liberális újkapitalizmus korszakára a lélekölő mozgalmasság, a szemlélődő megértésre való törekvés hiánya legalább ennyire jellemző.

Azt, hogy az amerikai elnök a valóság dolgaiban mennyire felületes, az is jelzi, hogy – saját bevallása szerint – újságot nem olvas, csak a tanácsadói által készített összefoglalókat. Kihívója, a szenátor ezzel szemben roppant tájékozott, és a televíziós vitákban rendkívüli módon felkészült ember benyomását keltette.

Egy s más az amerikai liberalizmusról

Az amerikai demokrácia alappillére a liberalizmus. A liberális szabadságfogalom John Start Mill XIX. századi angol filozófus elképzeléseit követve a be nem avatkozás alapjain áll. A liberális állam a gazdaságba sem akar beleavatkozni, önmagát lezsugorítja, mind kevesebb adót szed, amiből egyre kevesebb funkciót lát el. A gazdaság terén ezt inkább a republikánusok képviselik az állam szerepének minimalizálására, az adók folyamatos csökkentésére törekedvén. Gazdasági liberalizmusukhoz társadalmi konzervativizmus, a család, a vallás, a hagyományos értékek tisztelete és ápolása társul. A demokrata pártban ez a reláció megfordul: míg a gazdasági prosperitást az adók nyelvére is lefordítják, hogy ezzel az állam jóléti és szociális funkcióit finanszírozzák, addig liberális társadalomszemléletüket polgárjogi vívmányokban fogalmazzák meg: a kisebbségek, a nők, a feketék, különböző alternatívok stb. személyiségi jogainak, társadalmi helyzetük egyenlősítésének érdekében. El lehet hát egyértelműen dönteni, hogy a liberális jelző a két párt közül melyikre illik jobban. Míg Bush elnök a liberális jelzőt leginkább szitokszóként használja, addig Kerry szenátor büszkén vallja nézeteit. Liberalizmusa azonban nem keverendő össze azzal, amit ez a szó ma Magyarországon jelent. Kerry tisztában van a társadalmi szolidaritás szükségességével, amit a magyar “liberálisok” elvetnek.

Meglepő, hogy az Egyesült Államok belső viszonyaiban szeptember 11. után beállt változásokat a túlzó liberalizmus vádját hangoztatók bírálják leghangosabban. Holott e változtatások motorja, John Ashcroft igazságügy-miniszter inkább a liberális szabadságjogok megnyirbálásával, semmint kiterjesztésével operál. Ashcroft tevékenysége a terrorizmus elleni háborúval összhangban, az individualista társadalmat a közösségi gondolkodás felé mozdítja el, amelyben a közérdek, a biztonság, az élet védelme kerül előtérbe. A terrorizmus félelmet szül, ami ellentétes a szabadságeszménynyel. Az individuális szabadság jelentőségének túlhangsúlyozása – de a közérdek abszolút dominanciájára való törekvés is – olyan életszemlélethez vezet, amely nem felel meg emberi létünk komplexitásának. E komplexitás kifejezésére azok a rendszerek alkalmasak, amelyekben az individualizmusra jellemző különbözőség és a közérdek hasonlósága egyensúlyba kerülnek. Az Egyesült Államok a támadás óta eltelt években ennek az egyensúlynak az irányába lépett.

George W. Bush mindazonáltal országát a szabadság olyan idealisztikus mintájának, egy eszme végső beteljesülésének láttatja, amelynek exportja katonailag is kívánatos. John Kerry azonban hiányosságokat is lát, azt, hogy a nők jövedelme még ma is alacsonyabb a férfiakénál. Az ő szemében Amerika nem ideális társadalom, csupán halad annak irányába, hogy az legyen.

Az is csupán prekoncepció, hogy az Egyesült Államok

gondolkodását a liberalizmus valamiféle diktatúrája jellemezné. Az amerikai politika folyamatai az utilitariánus szemléletnek megfelelően többnyire ideológiamentesen zajlanak, pragmatikus szempontok által vezetve. 2003 márciusában például Rumsfeld hadügyminiszter azzal érvelt a háború azonnali megindítása mellett – ne feledjük, hogy Hans Blix és fegyverzet-ellenőrző csapata ekkor még javában kereste a füstölgő pisztoly bizonyítékot Irak ellen, ami alapján a háborúnak egyáltalán indoka lett volna -, hogy ha később kezdik a katonai akciókat, akkor az iraki sivatagban már túl nagy lesz a hőség, ami feleslegesen viselné meg katonáit. Bush egész négyéves elnöksége alatt sakkbábuként kezelte az Amerikán kívüli politikusokat, akiket céljai szerint mozgathat, mint Tony Blair brit miniszterelnököt – vagy támadhat, mint a francia vagy a német politikai vezetőket. Utilitarianizmusa a nemzetközi normák felrúgását eredményezte, mivel azok megtartása nem mutatkozott számára célszerűnek. Kerry ezzel szemben gyakorlati hasznot is lát Amerika számára az általánosan elfogadott normák és egyezmények betartásában.

Az amerikai társadalmat nem izgatja túlságosan a jobb és bal Európában unos-untalan hangoztatott szemben állása. A republikánus és demokrata adminisztrációk egymást váltó kormányzati ciklusainak hosszú távú egyensúlya tartja fenn azt a viszonylagos politikai stabilitást, amelyre a társadalmi béke épül. Ez 2001. szeptember 11. óta sem változott.

A magukat patriótának valló republikánus átlagszavazók szerint Bush, a Ronald Reagan politikai csizmáját felöltő konzervatív keresztény elnök – meglehet, Irakban szükségtelen kalandba bonyolódott – őszinte szívvel védi hazáját a külvilág fenyegetéseitől. A demokrata ellenjelölttel a konzervatív amerikai patrióták sehogy sem tudnak azonosulni. Közkeletű vélekedés, hogy ha Kerry szenátor győz az elnökválasztási küzdelemben, folytatni, sőt szélesíteni fogja az eddigi iraki és közel-keleti politikát, azzal a különbséggel, hogy az ENSZ, a NATO és az Európai Unió fokozottabb bevonásával internacionalista alapokra helyezi.

Szintén prekoncepciónak minősíthető, hogy az amerikaiak tunyák fellépni a háború ellen, beletörődvén abba a világ csendőre szerepbe, amibe elnökük vitte őket. A valóságban a társadalom megosztott és a közvéleményben mindkét oldal álláspontja jelen van. Az iraki háború legfőbb támogatói abból a neokonzervatív tömbből kerültek ki, amely Netanjahu korábbi izraeli miniszterelnök személye körül szerveződött a demokrata Bill Clinton elnöksége idején. A neokon mozgalom nem baloldalról jött, mint egyesek állítják, noha némely reprezentánsának múltjában trockista kötődés mutatható ki. A neokonok William Kristol, Daniel Pipes és Norman Podhoretz elméleti írásainak szellemében, Richard Perle, Douglas Feith és Paul Wolfowitz direkt útmutatásával és aktív politikai szerepvállalásával a Bush-kabinetben, valamint az alelnök és a hadügyminiszter maguk oldalára való állításával, lényegében a Közel-Kelet teljes politikai átrendezését tűzték ki célul. A sajtó fővonala ebben pártállástól függetlenül – a magyar kádárizmust idéző hihetetlenül hatékony egyirányúsítottsággal – támogatta őket.

Hit, család, szeretet a politikusi víziókban

Az amerikaiak többsége jól rezonál az elnök keresztény retorikájával, mivel maga is felölti vasárnaponként ünneplőjét, és legyen katolikus vagy protestáns, karizmatikus vagy felekezeten kívüli, családjával együtt, temploma közösségében ünnepli hitét. Ki merné ezt megtagadni tőle? Bush elnök protestáns, míg Kerry katolikus. A nagy különbséget az jelenti, hogy az elnök az evangéliumi irányzat (egy felekezetek fölötti, de túlnyomóan protestáns mozgalom) követője, amely lényegében fundamentalista fegyelmet követel híveitől a keresztény hit minden vonatkozásában. Pat Robertson pünkösdista evengéliumi vezető konkrét feltételeket szabott Bushnak támogatásáért cserébe. Kerry ezzel szemben szabadelvű katolikus, aki – noha nem mindenben követi – tiszteli egyháza tanítását. Az egyik televíziós vitában alaposan meglepte az elnököt a Bibliából vett idézetekkel.

Egy szándékosan primitívre rajzolt kép Amerikáról sokat árthat a világ ama szegletéről való tudásunk elmélyülésének. A választás kimenetelének megértéséhez látnunk kell Amerikát a maga összetettségében. Amerika választ, s akárhogy választ, annak súlya rendkívüli.

A szerző PhD egyetemi oktató,

Gallaudet University, Washington

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.