Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Oly távol, messze van hazám&

November 4-én hagyták el legtöbben az országot, az emigrálók nagy része huszonöt éven aluli volt

2004. október 22. (10. oldal)

Nagy J. Lambert

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1957 elején részletes jelentést készített azokról a magyar állampolgárokról, akik a forradalom alatt és után elhagyták az országot. A felmérés azonban egészen a rendszerváltozásig, az 1989-es fordulatig szigorúan titkos dokumentum volt. Illetéktelenek nem láthatták, és ugyanez vonatkozott a kutatókra is. Talán ez a magyarázata annak, hogy a mai napig az emigráció a fehér foltok egyike maradt, és mélységében a kutatók érdeklődését sem vonzotta. Illetve túl nagy és szerteágazó munkát kívánt volna.

A KSH gazdag anyagából annak idején csak egy kisebb részletet közölt a hivatal szűk körben terjesztett kiadványa (Statisztikai Havi Közlemények, 1957, 4. szám). Az 1956-os magyar menekültek demográfiai, társadalmi adatainak egy részét elsősorban Szépfalusi István Lássátok és halljátok című, 1980-ban Bernben kiadott könyve nyomán ismerjük. Az általa közzétett adatok mellett rendelkezésünkre áll még néhány, az egyes befogadó országokban megjelent adatsor, továbbá az ’56-os Intézet kisebb felmérése, de az 1956-os kivándorlásokról – jóllehet az a nemzetközi emigráció történetének is egy kivételes jelensége – a kelleténél jóval kevesebbet tudunk.

Ami gyakran felmerül a hazai médiában, az így fogalmazható meg: 1956-ban kétszázezer ember hagyta el az országot, s ebből napjainkig ötvenezer tért vissza. A valóság ennél sokkal bonyolultabb.

A hivatalos osztrák és jugoszláv jelentések szerint 1957. április 30-ig 193 885 magyar állampolgár hagyta el hazáját. A 2/1957. BM-rendelet értelmében 1957. február 20-ig ki kellett jelenteni azokat a 15 éves és ennél idősebb személyeket, akik 1956. október 23. után „illegálisan” külföldre távoztak. A kijelentőlapokhoz statisztikai szelvényeket csatoltak, amelyek adatait a KSH feldolgozta, és a rendőrségnek továbbította. A statisztikai szelvényekből 1957. május 10-ig 130 535 érkezett be, a szelvényeken 21 196 tizenöt éven aluli gyermeket is kijelentettek, akik a szülőkkel együtt emigráltak. A kijelentkezések nem tartalmazták a szülők nélkül külföldre távozott mintegy tízezer 15 éven aluli gyermeket, továbbá a május 15-ig hazatért 11 447 magyar állampolgár nagyobb részét, valamint a büntetőintézetekből megszökött és disszidált három-négyezer személyt. Ebből eredően minden következtetés vagy összehasonlító adat csak tájékoztató jellegűnek tekinthető.

Összesen 151 731 hazánkfia emigrálásáról érkezett be rendőrségi kijelentőlap. Természetesen jócskán akadtak olyanok, akik különböző okokból nem jelentették ki hozzátartozóikat, vagy a menekülteknek nem is maradt itthon családtagjuk, rokonuk. A fenti szám az ország lakosságának 1,5 százalékát jelentette.

Az „illegálisan” külföldre távozott honfitársaink több mint fele, 53 százalékuk budapesti lakos volt (81 ezer), 19 százalékuk (28 500) egyéb városokban élt. Jelentős számmal disszidáltak még – érthetően – a Nyugat-Dunántúlról, az osztrák határhoz közel eső községekből, és viszonylag kevesen az Alföldről és a Tiszántúlról. A megyék közül Győr-Moson-Sopron vezette a sort, az egyes városok közül – Budapest után – Sopron (5000 lélek emigrált), utána Győr (3600), Miskolc (2000), Pápa (1500), Tatabánya (1400), Mosonmagyaróvár (1300), Pécs és Szombathely (1100-1100) és Debrecen (1000). A budapestiek több mint háromnegyede pesti, közel egynegyede budai lakos volt, a disszidálók 54 százaléka a belső kerületekben élt.

Ami az időpontokat illeti: a menekültek négyötöde 1956-ban hagyta el az ország területét, nagyjából a fele novemberben. Az emigrációs hullám október 23-án kezdődött, és ettől kezdve november 3-ig naponta 400-600 polgár intett búcsút a hazának. Főleg azok, akiknek a létét a hatalom veszélyeztette, illetve reménytelennek látták itthon a helyzetet. Persze akadtak olyanok, akik kalandvágyból indultak neki a világnak. Az emigrálók száma november 4-én közel 7000-re emelkedett. Ismeretes, hogy ennek a napnak a hajnalán indítottak támadást a szovjet csapatok a magyar főváros ellen „azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt&” November 5. és 9. között körülbelül napi ezer volt a határátlépők száma, majd a 9-i 2100-ról fokozatos emelkedéssel, november 21-re 4600-ra nőtt. Ezután kissé csökkent, azonban a hónap utolsó napjaiban is még 2000 disszidáltat jegyeztek fel.

December első tíz napjában 1500 menekült érkezett naponta Ausztriába, a hónap közepére ez 1000-re csökkent, a végén pedig 500-600-ra. Januárban ugyanennyi maradt. Február első napjaiban még 300, 6-tól a hónap közepéig 100, azután február végéig 50-60-an emigráltak naponta. Márciustól kezdődően már csak elenyésző számú magyar állampolgár hagyta el Magyarországot, mert a határőrizetet újra megszervezték. A nyugati határszélre való utazást már januártól megszigorították, és csak különleges engedéllyel lehetett megközelíteni ezeket a területeket. (Itt jegyezzük meg, hogy 1956 tavaszán a nyugati határszakaszra telepített aknák nagy részét felszedték.)

Az Ausztriába disszidálók 90 százaléka november és december folyamán lépte át a nyugati határt. Az év vége felé „fedezték fel” a déli határt, és indultak meg arrafelé is nagyobb számban. A legtöbben – 800-an – január 11-én menekültek Jugoszláviába.

Az összes emigráló nemek szerinti megoszlása a következőképpen alakult: kétharmad részük férfi volt (100 500), egyharmad részük nő (51 200). Érdekes, hogy Budapestről viszonylag sok nő döntött az emigráció mellett.

A disszidálók több mint a fele 25 éven aluli volt (83 ezer), közel egyharmada 25-39 éves (47 500), kevesebb mint 12 százalékuk 40-59 éves. A 60 évesek, valamint az ennél idősebbek aránya egy százalék alatti. A férfiak emigrálási aránya minden korcsoportban magasabb volt a nőkénél. Mind szám szerint, mind pedig arányában a katonaköteles kor előtt álló férfiak mentek el legtöbben.

A családi állapot vonatkozásában: a menekülők 59 százaléka volt nőtlen, illetve hajadon, 35 százalékuk házas, 3,5 elvált, 1,5 özvegy, egy százalékuk ismeretlen állapotú. A férfiak körében a nőtlenek aránya magasabb volt, mint a hajadonok aránya a nőknél. A disszidált házas férfiak száma közel 7700-zal volt magasabb, mint a házas nőké, ezzel is növelve az egyedül élő nők számát.

Az emigrációt választó magyar állampolgárok kétharmada (102 500) pénzkereső volt, egyharmada eltartott. A keresők közel kétharmada a fizikai dolgozók közül került ki, egynegyede szellemi foglalkozást űzött, és csak hét százalék volt mezőgazdasági dolgozó (7300).

A fizikai dolgozók fele ipari szakmunkásként kereste a kenyerét, ezen belül legnagyobb számmal lakatosok, esztergályosok, bányászok és villanyszerelők hagyták itt az országot, akik hittek abban, hogy egy ismeretlen világban is megállják majd a helyüket.

A szellemi dolgozók kétharmada értelmiségi volt (17 ezer). Többségükben műszakiak, közülük 2300 mérnök és 730 orvos választotta a szabadságot. 1108 művész is emigrált. Ebből 300 képző- és iparművész, 260 színművész és egyéb színházi dolgozó, közel 200 író és újságíró, 180 zenész, 100 ének- és táncművész. A tudományos dolgozók (egyetemi oktatók és kutatók) közül 261 diszszidált. Az eltartottak valamivel több mint a fele még tanult. Ezen belül 3200 egyetemi és főiskolai hallgató döntött úgy, hogy külföldön próbál diplomát szerezni. (Az összes magyar egyetemista és főiskolás 11,2 százaléka!)

Az emigrálók legnagyobb része mind Ausztriát, mind Jugoszláviát csak első állomásnak tekintette, és tovább szándékozott menni. 1957. április 1-jéig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 magyar állampolgár közül 135 417-et már végleges országba szállítottak. 29 különböző – 14 Európán kívüli – választott országba, éspedig 78 574-et (40,5 százalék) európai és 56 843-at (29,3 százalék) Európán kívüli államokba. Ezek szerint 1957. március 31-én Ausztriába még 35 250 menekültet tartottak nyilván (az osztrák belügyminisztérium április 6-i jelentése 37 779-ről ad számot), Jugoszláviában pedig 17 037-et (egyes források május 26-án 12 653 személyről beszéltek). Ausztriából decemberben vitték tovább a legtöbb magyar állampolgárt, Jugoszláviából februárban. Először az európai országokba szállították őket, később a tengerentúlra.

A legnagyobb nehézséget az okozta számukra, hogy nem beszéltek nyelveket, így aztán legtöbbjüket csak kisegítő munkára tudták felvenni. Ez alól az értelmiségiek és szabadfoglalkozásúak sem voltak kivételek. Mindenesetre a diákokat először nyelvtanfolyamokra irányították, és utána folytathatták csak különböző tanulmányaikat. Belgiumban mindenki kapott munkát, aki hajlandó volt bányában dolgozni. Viszont nagy gond volt az értelmiségiek elhelyezkedése. A Franciaországba érkezők 18 százaléka 1957 májusában még táborokban lakott, és itt várta, hogy beutazhasson Kanadába. Ugyanez volt a helyzet Hollandiában, ahol 1012-en választották végső állomáshelyül a juharlevelesek országát. Akik maradtak Hollandiában, a népgazdaság különböző ágazataiban próbáltak kenyérkeresethez jutni. 1957 májusában Svájcban és Angliában szintén a kanadai transzportra vártak, az utóbbi helyen 6500-an. Innen még 850-en az Egyesült Államok felé kacsingattak. A szigetországban letelepedni vágyók számára nagy nehézséget jelentett, hogy a különböző szakszervezetek – például a bányászszakszervezet – nem volt hajlandó magyar menekülteket alkalmazni.

Az 1956. október 23. után külföldre menekülő magyarok közül 1957. május végéig 11 447-en tértek haza (a 193 885 disszidált 5,9 százaléka). A szervezett hazatelepítés november végén indult meg, nagyobb számban azonban csak februártól érkeztek haza azok, akik a rövid idő alatt nem tudtak beilleszkedni, vagy honvágyuk volt, hiányoztak a családtagjaik. A legtöbben Belgiumból tértek vissza (15 százalék), illetve Hollandiából és Svájcból (7-8), viszonylag kevesen jöttek Nyugat-Németországból és az északi államokból (2-3). A hazatérők egy része azért döntött így, mert a magyar kormány amnesztiát ígért mindazoknak, akik részt vettek a forradalomban. A valóságban azonban börtönbe vetették őket és volt, akit ki is végeztek. Nem szorosan az emigráláshoz tartozik, de nagyon sokan, mintegy 8-10 ezren Ausztriába távoztak ugyan, de nem jelentkeztek az ottani hatóságoknál, éppen ezért nyilvántartásba sem vették őket. Később viszont visszatértek Magyarországra. Olyanok is akadtak, akik Csehszlovákiába (2-2,5 ezren) vagy a szovjet hadsereghez menekültek, például Tökölre (480-an), és azokkal együtt tértek vissza.

A menekülthullám volt az oka, hogy a magyar népesség száma 1957. február 1-jén volt a legalacsonyabb, 9,788 millió. 1957. január 1-jétől május 30-ig a Belügyminisztérium szervei 664 kivándorló-útlevelet adtak ki és ezzel 12 345 személy külföldre való kivándorlását engedélyezték.

Akik 1956-ban és 1957-ben a szabad világot választották, részben boldogultak, részben nem. Volt, akire rámosolygott a szerencse, volt, akire nem. De könnyű élet semmi esetre sem várt rájuk. Szabad akaratuk szerint döntöttek sorsuk felől. Joguk volt ehhez. Akadtak olyanok is, akik az életüket mentették meg azzal, hogy itt hagyták Magyarországot. Egy azonban tény: nagyon hiányoztak és hiányoznak. Ők maguk, a leszármazottaik, családtagjaik.

Aki szegénynek születik, még lehet gazdag, de aki magyarnak születik, az sohasem lehet más, mint magyar.

A menekültek országonkénti megoszlása 1957. március 31-ig

OrszágFő

Ausztria32 500

Jugoszlávia17 037

Összesen52 287

Európa

Anglia19 698

Belgium3139

Dánia1120

Franciaorsz.8346

Hollandia4535

Norvégia1429

Nyug.-Németo.14 485

Olaszország3806

Svájc11 200

Svédország4768

Egyéb1547

Összesen74 073

Európán kívül

Ausztrália5622

Dél-afrikai U.1163

Izrael1832

Kanada18 059

USA30 487

Egyéb1801

Összesen58 964

Hazatelepült8481

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001