Forrás: Magyar Rádió

CEU-konferencia a kettéosztott városokról – az interjú-összeállítás teljes szövege

2004. október 19., kedd 10:25

– Ezerféle, rosszabbnál rosszabb megoldás juthat eszünkbe, ha kettészakított városokról hallunk. Az okok, a következmények, és a módszerek szinte minden egyes esetben különbözőek. Ezer az eredménye a CEU szervezett tanácskozásnak. Miközben hallgatva a sok személyes tapasztalattal rendelkező városlakót, akik ráadásul mindannyian aktív előkészítői valamilyen jobbnak tűnő megoldásnak, elfogadhatónak látszó érvek támasztják alá az egymásnak gyökeresen ellentmondó nézeteket. Egy évvel ezelőtt fejeződött be az a nem hivatalos találkozósorozat, amelyet izraeli és palesztin civilek szerveztek és persze politikusok is részt vettek ezen, hogy közösen gondolják végi, Jeruzsálem sorsát, főleg a megoldási javaslatokat tekintve. Így született a Genfi Egyezmény, amely valójában egy közösen kidolgozott ajánlás a mindenkori kormányok számára, a város súlyos helyzetének enyhítésére. Dr. Menachem Klein a Genfi Egyezmény izraeli résztvevője így foglalja össze az egyezmény és egyúttal a saját, ahogy mondja: hosszú vajúdás után született véleményének lényegét.

Dr. Mehachem Klein:- Ez egy újfajta békeszerződés, alaposan kidolgozott modellje. Az első lökést ehhez a közös döntéshez az adta, hogy ugye 2001-ben megszakadtak a hivatalos béketárgyalások, amikor Saron győzedelmeskedett a munkáspárti kormány felett. Mi akkor úgy éreztük, hogy tennünk kell valamit, nekünk politikusoknak, hogy ez a békefolyamat ne szakadjon meg végleg. És mivel a palesztin oldalról is zöld utat kapott a kezdeményezésünk, így az izraeli ellenzék és jó néhány palesztin politikus részvételével elkezdtük kidolgozni ezt az együttélési modellt. A sok-sok tárgyalás és a civildiplomáciai eszközök végül is odasegítettek bennünket, hogy egy soha nem látott részletességgel kidolgozott tervezetet készíthettünk el, méghozzá pontos térképekkel. Ezek alapján a jövőbeli békés együttélés elképzelhetőnek látszik.

– Ennek az egyezménynek a legfontosabb fejezete tudomásom szerint a Jeruzsálemmel foglalkozó modell. Egyet ért-e azzal, hogy ennek a városnak a kérdése kulcskérdése a békés együttélésnek.

– Igen, ez pontosan így van, éppen ezért folytatja, nagyon fontos az számunkra, hogy ezen a mostani konferencián meghallgassuk más szétszakított városok tapasztalatait, amelyekből talán mi magunk is tanulhatunk. Belfast, Berlin, Nicosia mind egy-egy adalék, a mi áldatlan helyzetünkhöz.

– Összefoglalhatóak-e azok az okok, amelyek egy-egy város erőszakos szétválasztásához vezettek?

– Furcsa módon minden ok alapvetően másnak tűnik. Például Nicosiában eleve adott a helyzet, mert évtizedekre visszamenőleg a két nép, két különböző városban kívánt élni. A fal röviddel ezelőttig létező dolog volt. Jeruzsálemben ezzel szemben a szétszakítottság elvi, és nem fizikai. Fal ott is létezik, de ez a fal a palesztin lakosokat a városban élő és a városban kívül élő közösségeket választja el egymástól. Tehát a falak, legyenek azok elvi, vagy konkrét falak, hol kultúrákat, hol életmódokat, hol eszméket, hol etnikai hovatartozást, hol gondolkodásmódokat választanak el egymástól. Jeruzsálemben nagyon mély a szakadék a két oldal között. Hiszen fal nélkül is kétféle tömegközlekedés, kétféle közigazgatási rendszer, kétféle városközpont, kétféle oktatás, stb. határozza meg a város életét.

– Tehát valójában egyetlen városban két ország van jelen?

– Igen, és mindkettő szoros kapcsolatban áll az anyaországával, nem úgy mint Nicosiában, vagy Belfastban – így tehát ennek fényében a miáltalunk kidolgozott Jeruzsálem-megoldás modellje, az bizonyára megdöbbentőnek hangzik. Mi valódi fizikai határ létrehozását javasoljuk a két állam és ilyen módon Jeruzsálem városa számára.

– Egy falat?! – kérdezem csodálkozva.

– Igen, egy jól megszervezett határzónát, mert az Izraelben élő palesztinok számára nem létezik igazi legitimitás. Nincsenek palesztin közintézmények Kelet-Jeruzsálemben, ahol pedig palesztinok élnek, semmiféle helyi vezetés, városi hatóság, amely a palesztinok jogait és érdekeit védené.

– Nem vezethet ez oda, hogy még az esélyét is elvetik a megegyezésnek?

– Egy a mostaninál humánusabb kormány az arabok lakta területeken változást hozhat. Ha létre lehet hozni úgynevezett nyitott határokat, amelyek végre egyértelmű deklarációját adják annak, hogy ki hova tartozik, miközben persze lehetőséget biztosítanak a szabályozott, legális együttélésre. Hisz a határok átléphetőek, de ha nincsenek, akkor zűrzavar keletkezik, mert nem egyértelmű, hogy melyik kerület kihez tartozik. Ha vannak, az segít az eligazodásban és talán megakadályozza a véres tragédiákat. A modellünk arra is javaslatot tesz, hogy hogyan lehet a legbarátságosabb határelvet megteremteni, ahol sok a kapu, a kapukon való átjutás egyszerű és kívánatos, de mindenekelőtt nagyon fontos az, hogy a palesztinok megkapják a legális lehetőséget ahhoz, hogy megteremthessék a saját államukat, hogy felépíthessék a saját városukat Jeruzsálemen belül, saját városi közigazgatással, kultúrával, minden olyannal, ami a békés emberi élethez szükséges. Arra is kidolgoztunk egy részletes módszert, hogy a szent város ősi emlékeit, hogyan lehetne a leghatékonyabban őrizni. Szuverenitás és nyitottság jellemezné ezt a várost. Mindenki tudná, hogy miért kell felelősséget vállalnia, ez sokkal nagyobb biztonságot jelenthetne.

– De mennyire lehet bízni abban, hogy sikert könyvelhetnének el, hányan egyeznének bele ebbe?

– Hát a közép- és távlati tervezést illetően optimista vagyok, de rövid távon az első, hogy Saron rosszul értelmezett falépítési tervei ne érvényesülhessenek, hiszen ő a palesztinokat és a zsidókat egy természetellenes fallal akarja elválasztani egymástól és a hátországuktól. A mi határépítési elképzeléseink a kölcsönös megegyezésen alapulnak. Az övé az ellentétre épülne.

– Hurej Saman, a Genfi Egyezmény palesztin tárgyalódelegációjának vezetője Jeruzsálemet, szülővárosát az életét befolyásoló legfontosabb tényezőnek tekinti.

Hurej Saman:- Ott nevelkedtem, ott jártam iskolába, és anélkül, hogy elköltöztem volna abból a házból, ahol lakom, vagy megváltoztattam volna az identitásomat, mégis mindig máshova tartoztam, mert a városrész, hol a jordánok, hol a zsidók, hol a palesztinok kezébe került. Az elmúlt harminchét évben furcsa státusú emberként éltem. Állandó jeruzsálemi lakhellyel rendelkezők, ideiglenes izraeli lakosként. Hogy ez a furcsaság mit jelent? Azt a bizonytalanság érzést, hogy bármikor elkergethetnek a lakóhelyemről. Ezért aztán nem is mertem soha hosszabb időt távol tölteni Jeruzsálemtől, attól féltem, ha visszamegyek, talán már nem is lakom ott.

– Ezért döntött úgy, hogy részt akar venni egy olyan tárgyalássorozaton, amelyen a város sorsát érdemben meg tudják beszélni?

– Természetesen. Már régóta politikai funkcióval rendelkező, hajdani újságíróként nagyon sokat dolgoztam és dolgozom. A palesztin baloldalon belül a megegyezés előkészítésén. Szerencsére ebben a tanácskozó testületben szép számmal vettek és vesznek részt mind palesztin, mind zsidó szakemberek, akik együtt képesek bebizonyítani azt a régóta vitatott tényt, hogy a két fél szót tud érteni egymással a legfontosabb kérdésekben, amelyek a határokat, Jeruzsálem problémáját, vagy a menekülteket jelenti. A Genfi Egyezmény azt bizonyítja, hogy a békének van esélye, méghozzá egy állandó és végleges megoldás alapján.

– Vajon ez mindeddig miért nem sikerült? Mit gondol?

– Mert az emberek gondolkodását mindig megzavarták és megzavarják a napi politikai események, nem hagynak időt maguknak. Nincs tizenhat-tizenhét év óta folyamatosan keressük a megoldást, és úgy érzem, hogy talán így, ennyi energiabedobással és ennyi időráfordítással sikerült megtalálni. Még abban is lehet bízni, hogy Izraelben lesz olyan kormány, amely a mi ajánlásunk alapján hozza meg a döntéseit.

Lelosz Demetriakoszt, Nicosia volt polgármesterét a kettéosztott város fogalmáról kérdezem.

Lelosz Demetriakosz:- Egy kettészakított város értelmetlen dolog, olyan test, amelynek eltávolították egy részét, így hát nem tud megfelelően működni, összezavarodnak a funkciók. Gondolja el, hogyha itt Budapesten, mondjuk a Duna helyén egy fal húzódna a két város között. Ha mondjuk le akarna menni a Dunához, ott nem lenne híd, és minden utca zsákutcába torkollna. Szörnyű lenne, pláne, hogyha a családja, a munkahelye, a barátai éppen odaát lennének.

– Mégis vannak olyan helyzetek, amelyben egy városon belül a lakosság nem képes egymással békésen egymással élni, ilyenkor mi a megoldás, nem gondolja, hogy az lenne az egyetlen, ha egy falat építenének, egy elvi falat legalább?

– Nem, nem hiszem. Nincsen logikai magyarázat az ilyesmire. Nézze, én azok közé tartozom, akik egész életükben a Nicosiában húzódó fal lebontásáért harcoltak és végre sikerült, mert a berlini fal lebontásával ellentétben Nicosiában már jóval korábban elkezdődött a két városrész szerves összeépítése, így a fal két oldalán virágzó és használható városelemek jöttek létre. Ezért aztán nem volt olyan nehéz a változtatás, persze az elviről nem beszélik, de a gyakorlati az így nagyon jól tudott funkcionálni. A kétféle élet, hamar összekapcsolódott a két oldal között. Én nem értek egyet senkivel, aki a falak felhúzásában látja a megoldás egyetlen lehetősét.

– Még a Genfi Egyezménnyel sem ért egyet, amelyet itt oly sokan pozitívan fogadtak?

– Bizony; sajnálatos módon el kell mondanom magának, hogy egyáltalában nem gondolom, hogy a genfi egyezmény ajánlása elfogadható. Az öldöklést, az egymás elleni gyűlölködést egy fallal sajnos nem lehet megszüntetni. Ennek az elemi ellenségeskedésnek az okait kell feltárni és azokat kell megszűntetni. Nem hiszek abban, hogy ilyen módon fel lehet tartóztatni a terrort. De persze minden ország és minden helyzet más. Bízni lehet abban is, hogy a tárgyalópartnerek a legjobb megoldást keresik.

– A konferencia szervezője, Petőcz György újságíró.

Petőcz György:- A mostani konferencia célja az, hogy különböző városok tapasztalatait egybegyűjtsük. Igazából a konferencia ötlete az izraeli és palesztinai genfi delegációk vezetőitől származott – ők folytatják ezt a párbeszédet, munkát, nem is igazán párbeszédet, ez most már egy igazi munka, szeretnék folytatni, és érdekli őket az, hogyan lehet valóban élő városokat, amik ketté vannak szelve, ketté vannak vágva falakkal, de valamilyen szinten ezek a városok mégis egységes városok, hogyan lehet ezeket a városi realitásokat kezdeni és tanulhatnak egyéb tapasztalatokból, Belfast példája nagyon érdekes; Mitrovica, Nicosia& megdöbbentő, hogy körül vagyunk véve ilyen nagyon bonyolult politikai helyzetekkel és városi helyzetekkel, megosztott területekkel; nem tudunk róluk semmit. Itt valami hihetetlen felelőssége van szerintem az újságírásnak ebben, hogy nem érdekli a külföld igazából és hát azon belül aztán kicsit bonyolultabb helyzetek, és azt is mondhatnám, hogy nagyon érdekes helyzetekkel nem foglalkozik, nem tudunk belemenni, nincs újságírói kapacitás, nincs újság-kapacitás. Nagyon komoly emberi szenvedésekről, vágyakról, elképzelésekről szólhatnak és történelemről, politikáról, ezt ismernünk kellene, egy-egy ilyen konferencia keretében szerencsére egy kicsit ez a hiány enyhülhet talán.

– Lehet ennek az az oka, hogy úgy érezzük, hogy bennünket egy kicsit elkerül ez végzet?

Petőcz György:- Nekünk is megvannak a magunk megosztott realitásai, tehát egyrészt a határok által a magyarságon belül, másrészt valóban hát itt a roma kisebbség és nem romák között; tehát rengeteg ilyen helyzettel találkozunk és ezek a külföldi példák – azon túl, hogy valamilyen szempontból kötelességünk, hogy tudjunk a világról -, ezek a külföldi példák aztán erősen rávilágíthatnak, ha akarjuk a saját helyzeteinkre, szituációinkra, és bizonyos következtetéseket talán levonhatnak. Sőt talán a saját megosztott lokális realitásaink, ha ezek foglalkoztatnak minket, akkor talán külföldi példák megismerésén keresztül rájöhetünk arra, hogy hát nem állunk egyedül ezekkel a problémákkal, és aztán erőt is adhat számunkra, hogy jobban odafigyeljünk, és megoldásokat keressünk a saját problémáinkra.

Váradi Júlia