Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Politikai töltetű pennaháború folyik

Elfriede Jelinek szövegeiben minden elfér: a pornográfiára emlékeztető nyelvezet és Hölderlin, vagy Heinrich von Kleist és Jörg Haider

2004. október 15. (14. oldal)

Varga Klára

Ebben a hónapban az osztrák Elfriede Jelinek Nobel-díja kapcsán az írónő munkásságáról, közéleti szerepéről, politikai elkötelezettségéről s a díja körüli viharokról faggattuk Pataki Juditot, az Ab Ovo Könyvkiadó igazgatóját, Tóth Gy. László politológust, Bernád Ágoston Zénó összehasonlító irodalomtörténészt és Gyurkovics Tibor költőt, pszichológust.

Nagy formátumú szerző

– Elfriede Jelinek terjedelmes munkásságából magyarul mindössze két mű látott napvilágot. Az Ab Ovo 1997-ben jelentette meg A zongoratanárnő, 1998-ban pedig a Kis csukák című regényét. Mi az oka annak, hogy a magyar közönség – köztük a szakemberek nagy része – még ezeket sem igen olvasta?

Pataki Judit: – Az osztrák írónő nagy formátumú szerző. Arról, hogy Magyarországon kevéssé ismerik, nem ő tehet. Nagyon nehéz ma egy írót érdemben bevezetni a könyvpiacra. Rengeteg a könyv, rengeteg a kiváló világirodalmi szerző. Egyébként, amikor Magyarországon a mozikban bemutatták A zongoratanárnő című regényéből készült filmet, amely Cannes-ban nagydíjat nyert, némileg megélénkült az érdeklődés a regény iránt is. Elfriede Jelinek művei nem könnyűek, ahogyan témái sem. Az antiszemitizmus, a toleranciahiány, a nők helyzete, az elidegenedett vendégmunkások. Csupa olyan téma, ami mindnyájunk számára ugyanolyan fájdalmas.

– Miért illeti Jelinek ennyire éles, bántó, dühödt kritikával hazáját?

– Jelinek Thomas Bernhardot tekinti nagy elődjének, aki, ahogyan maga Jelinek is, sok tekintetben kritizálta Ausztriát. Bernhard többek között például azért, mert az ország világháborús szerepével a mai napig nem nézett szembe. Hogy mennyire igaza volt, arra az is példa, hogy amikor Thomas Bernhard ötkötetes önéletrajzi regényét az Ab Ovo megjelentette, azt a részt, amelyet Ausztriában egy bírósági per nyomán cenzúráztak a műből, még nekünk is ki kellett hagynunk. Jelinek mostanában egyébként egy iraki témájú művet ír, amely alkalom arra, hogy a hazájában jelenlévő idegengyűlöletet bemutassa. Témáira, regényei megformálására jellemző, hogy egyszerre jellegzetesen osztrákok, és ugyanakkor egyetemesek. Ahogyan Márquez is Kolumbiáról írta a Száz év magányt, a képzeletbeli Macondo falucska története mégis az egész világ élményévé vált. Addig csak a kávé és a kábítószer jutott eszébe jószerével mindenkinek arról az országról.

– Várható, hogy kiadják az új regényt is?

– Folynak ezzel kapcsolatos tárgyalások.

Jelinek sohasem válhat erkölcsi példaképpé

– Mi a különbség napjaink és az elmúlt ötven év keleti és nyugati balossága között társadalmi szerepvállalás és önazonosság tekintetében?

Tóth Gy. László: – A baloldaliság lényege az éppen fennálló rend radikális bírálata, elutasítása, roszszabb esetben az egész társadalmi-gazdasági struktúra megsemmisítése. A baloldal végső célja a forradalom, a forradalmaknak pedig szerves része egyének, csoportok vagy osztályok pszichikai megfélemlítése, fizikai megsemmisítése. A forradalmi szocialisták és a kommunisták bizonyos fokig természetesnek tartják, hogy céljaik megvalósítása érdekében elkerülhetetlen az ellenerők likvidálása, azaz meggyilkolása. Ettől eltérően, a polgári baloldalt alkotó szociáldemokraták tudomásul veszik a való világ tényeit: ők beérik a reformokkal, hajlandók kompromisszumok kötésére is, ám sokszor belőlük sem hiányzik a forradalmi hevület. A szociáldemokraták végső célja az úgynevezett demokratikus szocializmus megvalósítása, ami ugyancsak utópia, hiszen ez sem jelenthet mást, mint a polgári viszonyok megtagadását, meghaladását. Ez pedig ugyancsak kockázatos vállalkozás. De a kétféle baloldal csak célkitűzésében hasonlatos: a nyugati, polgári baloldali pártok társadalmi-gazdasági, valamint politikai tevékenységükből egyaránt száműzték a radikális, forradalmi gyakorlatot, hiszen a konszolidált, nyugati jóléti társadalmakban az effajta értelmetlen, öncélú rendszerellenes tevékenység semmiféle társadalmi támogatásra nem számíthat. Ez az egyik oka annak, hogy a politikában csalódott radikális, nyugati baloldali értelmiségiek az utóbbi évtizedekben már kizárólag a különböző kisebbségek és a deviánsok problémáira koncentráltak. Így vált kissé mondvacsinált központi problémává a nők egyenjogúsításának kérdése, munkahelyi zaklatásuk ügye, a családon belüli erőszak, az antiszemitizmus vagy a homoszexuálisok jogaiért folyó küzdelem. Törvényszerű folyamatnak mondható, hogy a beilleszkedésre képtelen, identitászavarban szenvedő személyek szélsőségesen reagálnak a legkisebb társadalmi anomáliára is, hiszen ezzel részben megfelelnek saját elvárásaiknak, ráadásul kitörhetnek az ismeretlenség homályából is. Extrémebb esetekben ez a fajta lázadás a polgári létformák és a keresztény-nemzeti értékek teljes tagadásában nyilvánul meg. A mindig több szabadságot, nagyobb egyenlőséget és szolidaritást követelő úgynevezett haladó erők egyik legfőbb jellegzetessége a kiválasztottság- és küldetéstudat. Általában megvetik és lenézik a tradicionális értékek szerint élő családcentrikus polgárokat, és magukra nézve nem tartják kötelezőnek az általános erkölcsi normák betartását.

– Melyik irányzathoz sorolható balossága szempontjából a friss Nobel-díjas osztrák írónő?

– Elfriede Jelinek tipikus radikális baloldali, aki mélységesen megveti az osztrák demokráciát, látványosan tiltakozik az ország nem baloldali, demokratikusan megválasztott és a jogállam keretei között működő kormánya ellen, miközben ő maga 1974 és 1991 között annak az osztrák kommunista pártnak volt aktív tagja, amelyik a Stasi- és a KGB-pénzek tisztára mosására specializálta magát. Ez utóbbi tény sokat elárul Jelinek világlátásáról és sajátos erkölcsiségéről. Jelinek vitatható magatartását részben magyarázza cseh-zsidó származása, valamint az a tény, hogy az írónő apja a második világháború alatt a németekkel kollaborált, később emiatt megőrült. Bár ezt sokan igyekeznek kétségbe vonni, a szocializáció jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Jelinek lehet kiváló művész, de elfogultsága, radikális balossága miatt sohasem válhat erkölcsi példaképpé.

Haider nem küld virágot

– Nem pofoncsapás-e Ausztriának, hogy mint közép-európainak, egy olyan írónőnek ítélték a díjat, aki műveiben durván szidja Ausztriát?

Bernád Ágoston Zénó: – Inkább arról volt szó, hogy ebben az évben feltehetőleg egy írónő kapja a Nobel-díjat. Ez így is történt, és most mondhatnánk, hogy nagy kitüntetés Ausztria, de a német nyelvű irodalom számára is, hogy Elfriede Jelinek részesült ebben a kitüntetésben. Másrészt viszont – és én személyesen így vélekedem – a díjat nem egy országnak és nem egy irodalomnak adják, hanem egy szerző munkásságát tünteti ki a bizottság. Tehát pofoncsapásról fölösleges beszélni, mert nem Ausztria kapta a díjat, vagy hogy másképp fogalmazzak: nem egy Ausztriát képviselő személyt tüntettek ki. De hogy ne kerüljem meg teljesen a kérdést: Ausztriában bizonyos körök – hangsúlyozom, körök, és nem olvasók! – finoman szólva nem örülnek a Svéd Akadémia döntésének, mivel Jelinek műveiben is, a közéletben is több alkalommal tematizálta, illetve kritizálta az Ausztriában uralkodó visszás állapotokat. A rasszizmustól az idegengyűlöleten keresztül a jelenlegi kormányig és így tovább. Egyesek most nyilván felhördültek, a legtöbben viszont hirtelen pálfordulást követően egyik gratulációból a másikba esnek, folyik a kisajátítás megszokott politikai folyamata.

– Van-e valamilyen párhuzamosság a fogadtatásban, a reakciókban Kertész Imre és Efriede Jelinek Nobel-díja között?

– Igen is, nem is. Ami az ismertséget és az irodalmi kanonizációt illeti, nincsenek párhuzamok. Jelinek provokatív művei, de közéleti szereplése folytán is, már a hetvenes években nagy ismertségre tett szert. Az 1995-ös bécsi helyhatósági választásokon a Szabadságpárt (FPÖ) óriásplakátokon tiltakozott néhány író és művész – többek között Elfriede Jelinek – közéleti szereplése ellen, akik – szerintük – állami támogatásban részesülnek, ám súlyosan károsítják az ország hírnevét. Tehát a Jelinek név Ausztriában korántsem volt ismeretlen. Jelinek-szövegeket még gimnáziumi tankönyvekben is olvashatunk, az írónő úgymond tananyag, ezzel szemben Kertész Imre nevét nem ismerte Magyarországon a szélesebb olvasóközönség. A magyar sajtóban több alkalommal Németországban élő szerzőként említették. A Péterek prózájának kanonizálásában főszerepet játszó Kulcsár Szabó Ernő 1992-es irodalomtörténetében (A magyar irodalom története 1945-1991) még egy lábjegyzet erejéig sem tűnik fel a neve. Ebben az esetben nem tájékozatlanságról, hanem olyan irodalomtörténet-konstrukcióról volt szó, amelyben Kertész életművét nem tudta, vagy akarta elhelyezni a szerző. Az ismertség azonban nem feltétlenül jelent olvasottságot. Ebben a tekintetben már kétségkívül fennállnak bizonyos párhuzamok. De leginkább a Nobel-díj odaítélését követő rendkívül ellentétes reakciók terén mutatkoznak hasonló jelenségek. Jelinek Nobel-díját sem fogadják osztatlan lelkesedéssel. A vita, akárcsak Kertész esetében, ha egyáltalán vitának lehet nevezni, viszont nem irodalmi: elkeserítő, de egy irodalmi életmű és egy irodalmi díj kapcsán határozottan politikai töltetű pennaháború folyik.

– Milyen jelentősége van annak, hogy az osztrák írónő a kommunista párt tagja volt?

– Ez legfeljebb Jörg Haidert zavarja, aki néhány nappal ezelőtt kijelentette, hogy ő egy kommunista írónőnek nem küld virágot, értsd nem gratulál. Máskülönben Jelinek párttagságának itt és most az égvilágon semmilyen jelentősége nincs. Fiatal volt és felületesen olvasta vagy nem olvasta Marxot. Később feltehetően alaposabban tájékozódott, mert kilépett.

– Politikailag elkötelezett irodalomról van szó?

– Ez olvasat kérdése. Vannak bizonyos témák, a nők társadalmi szerepe, a szexualitás, az erőszak vagy a hatalom, amelyek lépten-nyomon felbukkannak Jelinek regényeiben és színdarabjaiban, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem mondanám, hogy irodalmi munkásságát illetően politikailag elkötelezett írónő. Sokkal fontosabb itt a kortárs osztrák irodalom nyelvcentrikussága, a nyelvvel való kísérletezés, vagy a Wiener Gruppe szerzői által fémjelzett hagyomány, amely Jelinek munkásságát is jelentősen befolyásolta, aki egy olyan szövegközeget produkált, amelyben minden elfér: a pornográfiára emlékeztető nyelvezet és Hölderlin, vagy Heinrich von Kleist és Jörg Haider.

Égivé avatni a poklot

– A szakember szemével nézve mennyire jó pszichológusok a költők, írók?

Gyurkovics Tibor: – A pszichológiai és gyógypedagógiai tankönyvek sohasem lesznek képesek olyan hitelességgel megrajzolni az emberi alakokat, mint Dosztojevszkij, Faulkner, Csehov vagy Turgenyev. A pszichológia nagyjai, Szondi, Freud, Jung, Adler bevallottan vagy be nem vallottan mind szerettek volna írókká lenni, s bár munkásságuk meghatározta a XX. század kultúráját, ez az ambíciójuk igazándiból sohasem vált valóra.

– Milyen szerepük van a lelki betegségeknek az irodalomban?

– Mindenki sebzett, aki tehetséges. A tehetség maga a betegség, a tehetség maga az öngyógyítás. A művész Münchausen báróként tépi ki magát saját poklának mocsarából. Ez az egyik legősibb aktus. Jack London leírja Ádám előtt című művében, hogy míg a többi ősember hétköznapi tevékenységeit végzi, az első költő a Holdra mered. A normális ember meg tud lenni magában, tisztában van a saját identitásával, a tehetségnek azonban az identitása a legsebezhetőbb, a legbizonytalanabb pontja. Ezt a sajátos helyzetét igyekszik minden tehetséges ember a szeretet aprópénzére váltani. József Attila például sohasem tudott szeretni. Őt sem szerette senki. Kellemetlen, erőszakos, tragikus, csaknem szerethetetlen figura volt. A proletár anya, akit például a Mama című költeményében ábrázol, csak számunkra olyan, akinek „& szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében”, valójában gyűlölködő, nyomasztó, boldogtalan asszony volt, aki gyermekét lelencházba adta. József Attila sosem tudott meggyógyulni hozzá fűződő negatív kapcsolatából. Gyömrői Editre, Kozmutza Flórára, vagyis azokra is rátámadt, akik segíteni, gyógyítani próbálták. A művészetben a mérhetetlen fájdalom alakzatba rendeződik, s olyan gyönyörűségekként kerül elénk, mint például ezek a sorok: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / Köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” A tehetséges ember így próbálja gyógyítani sebzettségét, Freud szavával szublimálni, égivé avatni a poklot.

– Ma a művészet gyakran ábrázol apa- vagy anyakomplexussal reménytelenül küzdő figurákat. Miért nem tud felnőni korunk embere?

– Ide is egy József Attila-idézet illik: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”

– A felnőni, szeretni, a szülői uralomtól szabadulni képtelen embert ma gyakran ábrázolják a szépirodalomban is deviáns szexuális szokásain, obszcén viselkedésén keresztül. Mi erről az ön véleménye?

– Mint író, nem vagyok híve annak, hogy a fekáliát a fekáliával ábrázoljuk. Babits, Ady és például Radnóti találtak más utat. Ki lehet bűvölni a kénköves, büdös ördögöt a barlangjából, s ha szentelt vízzel meghinteni nem is, de fenéken lehet billenteni. S ezt a magam keserveiről is mondom.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001