Forrás: Magyar Rádió

Koncepciós perek, kivégzések a szabadásgharc után

Elhangzott 2004. október 6-án

2004. október 9., szombat 15:52

295 olvasás

Egy helyen, egy napon állt a kivégzőosztag fegyverei elé a dúsgazdag Vas megyei arisztokrata, Batthyány Lajos gróf és a kóspallagi parasztember, Fekete Imre. Közös sorsuk a nemzet egységét, tagjainak közös sorsát is szimbolizálja.

A magyar rebellis főnök Görgey augusztus 13-án Világosnál feltétel nélkül megadta magát az oroszoknak. Törvényes királyunknak nem adták meg magukat, mert a lázadó vezérek féltek, hogy felköttetem őket. A háborúnak vége. Az egész országban helyreállítom a rendet. Ha néhány száz lázadót felkötnek és agyonlőnek, nyugalom lesz. Haynau táborszernagy 1849. auguszus 15.

1849. október 6-án az aradi várban a magyar szabadságharc katonai vezetői közül egy altábornagyot, tizenegy tábornokot és egy ezredest végeztek ki az osztrák katonai hatóságok. Ugyanezen a napon a pesti új épület börtönében agyonlőtték Magyarország első miniszterelnökét, gróf Batthyányi Lajost. Ám október 6. mártírjai sem elsők, sem utolsók nem voltak, a Habsburg császári megtorlás sorában. Szabadságharcos tevékenységsége miatt 1849 tavaszától, 1850 tavaszáig Aradon, Pest-Budán és Magyarország szerte több mint száztíz ember lett a bosszú és önkény áldozata. A neves és névtelen mártírokra emlékezik a Magyarországról jövök& műsora. Történészek segítségével a múltról, 1848 és főleg ’49 és ’50 eseményeiről.

Hermann Róbert: – A kivégzettek között voltak elfogott gerillák, népfelkelők, falusi papok, jegyzők, nyugalmazott császári, királyi tisztek. Tehát olyanok, akik valamilyen oknál fogva a megtorló hatalom látkörébe kerültek. A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy ne csupán a kivégzésekről beszéljünk, mert a jelen tudomásuk szerint 120 kivégzett mellett voltak a megtorlásnak más, a társadalmat sok esetben jobban sújtó formái. Az egyik ilyen a börtönbüntetés. Ez még mindig egy viszonylag kis kört érintett. Maximum kétezer főre tehető azoknak a száma, akiket 1849-et követően bebörtönöztek. Voltak a megtorlásnak olyan formái, amelyek bizonyos közösségeket érintettek. Mind a császári-királyi hadsereg, mind az orosz hadsereg kíméletlenül lépett föl azokkal a községekkel szemben, amelyek fegyveres ellenállást tanúsítottak, illetve amelyeknél feltételezték,, hogy a helyben kifejtett ellenállásban a helyiek is részt vettek. Csak néhány példát szeretnék mondani. ’49 júniusában a császári csapatok földúlják és fölégetik Bősárkány községet. Állításaik szerint a helyi parasztok megtámadtak egy császári-királyi előörsöt. Ma már tudjuk, hogy nem így történt. A környékben működő magyar gerillák voltak azok, akik ezen a császári-királyi alakulaton rajtaütöttek. ’49 augusztusában az oroszok a földdel teszik egyenlővé, földúlják, fölégetik Losoncot. Rengeteg polgári halálos áldozata is van ennek az akciónak. Azért, mert a városban tanyázó gerillák valamikor ’49 július végén megtámadtak egy futárt, és folyamatosan lehetne ezt sorolni. Tokaj, Csongrád, Mezőcsát, Székesfehérvár is ebbe a kategóriába esik. Ilyen testületi megtorlásnak tekinthető az, amikor Haynau ’49 júliusában a pesti, illetve az óbudai zsidó községre óriási hadisarcot vet ki, és ezt a hadisarcot aztán, ahogy nyomul előre a Duna-Tisza közén, az ottani zsidó közösségekre is ugyanígy kiveti. Végül az osztrák abszolutisztikus állam egy kicsit okosabbnak bizonyult, mint a saját fővezére, és hát maximálták az összeget, amit aztán a zsidó közösségek be is fizettek.

A magyarországi osztrák hadsereg főparancsnoka, Haynau táborszernagy így nyilatkozik ’49 nyarán saját feladatairól: ” Én vagyok az az ember, aki rendet teremt Magyarországon. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, Gyökerestől irtom ki a gazt. Egész Európának példát mutatok, hogyan kell bánni a lázadókkal, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A vezéreket felköttetem, az ellenségnél szolgálatot vállalt osztrák tiszteket agyonlövetem. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz. A halálos ítélethez elegendő megállapítani az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadóknál. Ezzel a szörnyű példával tartozom a hadseregnek és a világnak. “

A megtorlás egy fontos előzménye. 1849. április 14., a debreceni Nagytemplom. Kossuth Lajos kihirdeti Magyarország elszakadását Ausztriától. Kihirdeti a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ferencz József azt még elviselte, hogyha valaki a Függetlenségi Nyilatkozatot megszavazta, vagy legalábbis ott volt a debreceni Nagytemplomban, de, hogyha valaki korábban a császári királyi hadsereg tagja volt, és kardot emelt a felkent uralkodó hadseregére, és ezzel megszegte a korábbi esküjét, mely szerint nem szolgál mást, ez számára olyan megbocsáthatatlan bűn volt, amely sokkal súlyosabban esett latba, mint akár a trónfosztás ténye.

– A megtorlásnak a jogi alapjai nagyon kétségesek voltak. Az osztrák hadbíróságok két határnapot vettek figyelembe. Az egyik ’48. október 3. volt, amikor az uralkodó, V. Ferdinánd feloszlatta a Magyar Országgyűlést, és Magyarországot a haditörvények hatálya alá helyezte, illetve kinevezte tejhatalmú katonai és politikai kormányzóvá Jellasicsot. Aki ettől kezdve harcolt, az fegyveres lázadás vétkében elmarasztalható volt. A következő ilyen dátum április 14., a függetlenség és trónfosztás kimondása volt. Aki ezután harcolt, vagy szolgálatot vállalt valamilyen módon, az pedig felségsértés, ezen belül a felségárulásnak megfelelő bűnben lehetett elmarasztalni. Az tette kétségessé az egészet, hogy az október 3-si manifesztum magyar közjogi szempontból nem volt érvényes. Hiszen nem a magyar miniszterelnök, illetve nem magyar miniszter ellenjegyzése szerepelt rajta, hanem egy olyan miniszteré, akit az uralkodó Bécsben nevezett ki, tehát semmilyen módon nem felelt meg a magyar törvényeknek. Illetve úgy oszlatta fel a parlamentet, hogy a parlament még nem szavazta meg a költségvetést és a zárszámadást. Ami a 48. évi törvények értelmében egyébként lehetetlen lett volna. Az április 14-ével meg hát az a baj, hogy Ferenc József, aki királyként viselkedik nem király. Hiszen ő nem koronáztatja meg magát királynak, nem hajlandó letenni a koronázási esküt, és nem hajlandó semmilyen módon érintkezésbe lépni a Magyar Országgyűléssel. Tehát osztrák jogi szempontból, logikai alapon persze azt mondhatjuk, hogy a megtorlás jogos volt, de hogyha a magyar közjogot tekintjük, akkor teljesen jogtalan volt, és ezt 1850-től kezdve az osztrák közjogászok, illetve a birodalmi kormányzatban dolgozók is lassan, lassan bevallják.

Október 6. egyik aradi mártírjának, Lázár Vilmos ezredesnek búcsúlevele feleségéhez.

” Arad 1849. október 5-én este. Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! Én keresztülvíttam az élet haláltusáját. Meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Add gyermekeink mindegyikének, aki lép a világba, egy emléket tőlem. Élő jeléül annak, hogy az, ki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is. Képzeletemben ölellek érted dobogó, szerelmes szívemhez. Tied örökké, még a síron túl is a te hű Vilmosod. “

Egy másik október 6-ai mártír, a világszabadságért és Németország szabadságáért is harcoló birodalmi német gróf, Leinigen Westeburg Károly búcsúlevele feleségének.

” Utolsó lehelletemig szeretett Lizám! A kocka eldőlt, csak kevés órám marad még e világon. A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állanék. De a rád és gyermekeinkre való gondolat súlyosan nehezedik a szívemre. Tudom, hogy vérzeni fog a szíved, de a gyerekek iránti kötelességeid enyhítik majd fájdalmadat. És nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, ki annyira hasonlít hozzám. A gyermekeknek nálad jobban senki sem mondhatja el, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Isten veled életem, mindenem! Holtig hű Károlyod. Aradon 1849. október 5-én. “

Október 6-ára mindenképpen le akarták zárni az eljárásokat, tehát, hogy addigra meg legyen az ítélet. Az osztrákok számára ugyanis ez szimbolikus nap: Latur osztrák hadügyminiszter felakasztásának évfordulója, a bécsi forradalom leverésének évfordulója. A legmagasabb rangú közjogi méltóság, akit ekkor végeznek ki, gróf Batthyányi Lajos, Magyarország első miniszterelnöke, akit 1848 márciusában neveznek ki. A hajdani mágnás ellenzéki az 1840-es évek politikai harcainak egyik bajnoka. Batthyányi Lajos gróf ítéletérőll Urbán Aladár történész beszélt..

– Gróf Batthyányi Lajos, Magyarország első miniszterelnöke 1848 szeptemberében lemond, 1849 januárjában az osztrák császári katonai hatóságok mégis letartóztatják, és több hónapos fogság után, ’49 nyarán halálra ítélik. Adalékok egy XIX. századi koncepciós perhez: nem volt könnyű összeeszkábálni tizenkét vádpontot, amiből kilencet aztán fönntartottak, augusztus 29-én elkészül a vádirat, és ezt 30-án a hadbíróság egyhangúlag jóváhagyja. Batthyányt felségárulás vádjával marasztalják el. Kötél általi halálra ítélik és teljes vagyonelkobzásra. A hadbíróságnak az eljárási módja az, hogy nincs védőügyvéd. Illetve a hadbírósági szabályzat értelmében a vádat képviselő auditor hadbíró kell, hogy egyben a védőügyvéd legyen. Mai szemmel hajmeresztő dolog! Ennek ellenére ez a hadbíró egyszer kihallgatáson volt Schwartzenbergnél, a korabeli miniszterelnöknél. Nagy valószínűséggel, hogy utasítást kapott, hogy szigorú büntetést kell hozni, és sejtették vele, hogy majd a császári kegy megkegyelmez. Az egésznek az a sajátsága, hogy a pör anyagát a pallosjoggal rendelkező Haynau elé kellett terjeszteni. Aki egyébként Komárom kapitulációjának másnapján, október 3-án írta alá a halálos ítéletet. Tulajdonképpen Batthyányi ellen a jóváhagyott kilenc vádpontból kettőt el kell ismernünk. Azt, hogy királyi szentesítés nélkül végrehajtotta a papírpénz kibocsátását és az újoncozást. De erre kötelezte miniszteri esküje. Őfelségét is kötelezte volna az ország védelme ezt aláírni, és ez a két ügy nem felségárulási tény. Batthyányi október 3-ától már nem vesz részt a politikában. Január 8-ától fogoly, nincs ott Debrecenben, nem vesz részt a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásában, tehát legfeljebb a lázadásban való részvétel vádja lehet az érvényes. Azért pedig nem jár halálos ítélet.

Batthyánynak egyszer a fogsága során lehetősége lett volna inasa ruhájában megszökni. Nem ment. Egyrészt gyávaságnak tartotta volna az álruhás menekülést, másrészt biztos volt az igazában.

Egy világosi földbirtokos Bohus Jánosné Szögyény Antónia visszaemlékezésének részlete 1849 augusztusára:”12-én délelőtt udvarunkba két kocsi hajtatott. Az elsőből magas, nyúlánk tiszt ugrott ki. A másodikból gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta. A tekintélyteljes tiszt Görgey Artúr tábornok, a magyar fővezér. Az általa támogatott ősz pedig Csányi, akkor közlekedésügyi miniszter volt. Ki pár héttel utóbb bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, hogy a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.”

A vértanúk legendáiról katona Tamástól hallottunk. Csányi Lászlónak, a második független felelős magyar kormány közlekedés- és közmunkaügyi miniszterének teljes egészében eltűnt a peranyaga. A korabeli legenda szerint hadbíróság előtt azzal védekezett, hogy ő csak a törvényeket képviselte, és ennek megfelelően igyekezett működni. Mire odavágták neki, hogy Batthyány is ez mondta, mégiscsak a szemétdombra került. Mire Csányi azt mondta volna, hogy az is magyar föld. Ez nagyon jól hangzik, lehet, hogy igaz volt. Csányi leveleiből, a búcsúleveleiből meg a börtönből írott egyéb leveleiből az látszik, hogy ő valóban leszámolt az életével, és kivégzése során őt is a pesti új épület mögött akasztották föl egy másik társával Jeszenák János báróval együtt. Először Jeszenákot vezetik a bitófa alá, és hát közben Csányi érdeklődve nézte, hogy mi történik. És odaszólt neki a pap, hogy ne nézze öregúr, mire mondta, hogy miért ne nézné, ezt is meg kell szokni. A másik legenda az utolsó aradi vértanú, az 1850. február 19-én kivégzett Ludwig Hauck alezredes története. Őt nagy valószínűséggel nem annyira a magyar szabadságharcban játszott szerepéért végzik ki, hanem azért, mert ’48 októberében részt vesz a bécsi forradalomban, és mert egy nagyon durva gúnyiratot ír a Habsburg-házról. Ez máig is megvan, máig sincs kiadva, Schwartzenberg miniszterelnök hagyatékában megtalálható. Ezt megtalálják, mert Hauck is, mint az írni szerető emberek, szerette elrakni a saját írásait. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy ő aztán tényleg beledugta a hurokba a saját fejét. Hauck ekkor már idős ember volt, és akkora volt a nemzetközi felháborodás a korábbi kivégzések miatt, hogy Schwartzenberg miniszterelnök azt tanácsolta Haynaunak, hogy Hauckot ítéljék súlyos börtönbüntetésre, úgyse fogja megérni a végét. Haynau ettől függetlenül halálra ítéltette, és a legenda szerint, amikor megérkezett a halálos ítélet, akkor Hauck éppen kártyázott a társaival, és az ítélet végrehajtására ugyan csak egy hét múlva került volna sor, de a hóhérnak közben el kellett volna utazni a családjához, és megkérdezte Hauckot, nem hozhatnák-e előre az ítéletet. Mire Hauck hát befejezte a játszmát, és utána odaszólt volna a hóhérnak, hogy mehetünk. Ez a legenda ez valószínűleg nem igaz, de képet ad arról, hogy milyenek lehettek a vértanúk valójában.

A nemzet többsége a tizennégy vértanúra emlékszik. Batthyányi Lajosra és a tizenhárom aradira. Már azt sem nagyon tudják az emberek, hogy október 6-án Pesten kivégezte még valakit, egy Fekete Imre nevű kóspallagi parasztembert akit gerilla századosként elfogott egy császári futárt, elvette a nála lévő küldeményt, aztán engedte továbbmenni Isten hírével. Ez az ember ez ugyanúgy 48 vértanúja, mint a többiek, és az hogy egy helyen, egy napon végzi ki a kivégzőosztag a kóspallagi parasztembert és a dúsgazdag Vas megyei arisztokratát az az egész magyar szabadságharcot szimbolizálja.

Kiss Péter Ernő

Comments are closed.