Forrás: Magyar RádióEgy napló és két sors 1945-ből – a beszélgetés teljes szövege
2004. október 5., kedd 19:14
108 olvasás
– Dr. Deák Pál 1945-ös naplója olyan, mint egy XX. századi Orfeusz-történet; alászáll az Alvilágba, és keresi elveszett, halott feleségét. Mennyire tipikus ez a magatartás, amit Deák Pál tanúsított ezekben az időkben? Azt hiszem, hogy az emberek nagy része itthon várta a hozzátartozóit és itthon reménykedett.
Karsai László:- Teljesen különleges napló. 1945 kora tavaszán Deák Pál elindul, hogy megkeresse feleségét. Ő túlélte a munkaszolgálatot, a deportálást, megjárta a kényszermunkatáborok, haláltáborok borzalmait, majd visszamegy: visszamegy Ausztriába, az akkor már Csehszlovákia néven létezett CSEMADOK prefekturátus területére, sőt, Németországig követi a nyomokat, az egyre halványodó nyomokat – és közben majdnem minden nap naplót ír. Ez teljesen különleges; az emberek nagy többsége, akiket vagy a szovjet, vagy az amerikai csapatok felszabadítottak, a különböző lágerekben, táborokban, haláltáborokban, és hazajöttek Magyarországra, Romániából, vagy bármelyik másik országból, eszük ágában nem volt újra útrakelni és visszamenni keresni valakit. Részint azért is, mert reménytelen megtalálni. Nyilvánvalóan több millió ember keresi önmagát, a múltját, a jelenét és a jövőjét az országutakon – akkor megtalálni valakit nehezebb, mint egy azonosítatlan porszemet a sivatagban. Nincs telefon, rádió, nincsenek igazán információi, amikor elindul, csak azt sejti, hogy hova deportálták a feleségét, ahonnan már hova vitték& és a végén megtudja, hogy körülbelül sejthető módon hol halt meg. Az emberek többsége, hogyha hazatér, akkor leül és vár, próbál a Jointhoz, a nemzetközi zsidó szervezethez fordulni információért, a Nemzetközi Vöröskereszt keresőszolgálatán keresztül, újsághirdetések útján, megpróbálják a reményt önmagukban ébren tartani. Nagyon jól megfigyelhető egyébként egy, a történészek által eddig kevéssé használt módszer – a Pávai utcai Holocaust Dokumentációs Központban nagy számban ebből is dolgozunk, a holttá nyilvánítási jegyzőkönyvekből. Az emberek, amikor túl élik a holokausztot, megpróbálnak új életet kezdeni, és körülbelül ’45 végén, de inkább ’46-ban és főleg ’47-48-ban ugrik meg nagyon nagy mértékben a holttá nyilvánításai eljárások száma. Körülbelül egy-másfél, maximum két év kell a, mondjam így, a holokauszt normális túlélőinek – bár a holokausztot normálisan igazán nem lehet túlélni az én véleményem szerint, aki csak történészként foglalkozom a témával, mert magam, ahogyan annak idején Aczél György mondta, a békeviselt nemzedék tagja vagyok. A háború után születtem. Akik túlélték a holokausztot és új életet akarnak kezdeni, ennek egyik módja az új házasságkötés. Deák Pál soha nem kötött új házasságot; én őt a holokauszt virtuális áldozatának tartom, mert lelkileg soha nem tudta kiheverni imádott felesége elvesztését. Az emberek ’46-47-ben viszont holttá nyilvánítják azt a házastársukat, aki nem tért haza, és nem is várják, hogy hazatérjen, és akkor megkötik az új házasságot.
– Azt lehet tudni, hogy 1945 tavaszától kezdve óriási nagy forgalom volt Európa országútjain és Deák Pál nagyon szemléletesen, olykor egy-egy megjegyzés erejéig leírja mindazt amit tapasztal. Nem tudom hogy vannak-e naplóink ebből az időből.
– Nem nagyon vannak, tehát a történész legjobban a levéltárakban található egykorú hivatalos és nem hivatalos okmányokból, dokumentumokból tud tájékozódni a múltról. Egykorú ilyen jellegű naplónk nincs, ez egy útinapló és egyben egy beszélgetős napló mert hát állandóan feleségét Évát, akit mindig Nikikémnek szólít, vele beszélget, neki mondja el, hogy aznap mi történt vele, milyen csalódások, örömök, kudarcok, sikerek érték. Több mint két évtizede foglalkozom ezzel a témával, és nem nagyon tudok arról, hogy akár Magyarországon, akár külföldön – az angolszász irodalmat jól ismerem – ilyen jellegű napló felbukkant volna. Hogy a háború idején gettóban, koncentrációs táborokban is előfordult, hogy emberek – főleg gettókban, mert lágerekben nem nagyon volt alkalmuk írni, nem is volt papírjuk, vagy ceruzájuk; de nagy gettókból tucatszám ismerünk egészen elsőrangú, történeti forrásként is használható nagyon megrázó naplókat. Ezeket a naplókat az elmúlt években héberül és angolul többször is kiadták, de ilyen jellegű, nagyon személyes& és Deák Pálról el kell mondani, hogy nemcsak kiváló orvos volt, a magyar röntgenszaktudomány egyik megteremtője, kint is tisztelik a ma még élő kollegái, de nagyon jól írt, nemcsak szemléletes képekben, hanem nagyon jó megfigyelő volt. Ez nyilván egy orvosnak elsőrangú kötelessége, nagyon jó, ha egy orvos jó megfigyelő, de ő azokról az emberekről, akikkel találkozott, azokat az eseményeket, utcaképeket egy amerikai katonával való beszélgetésétől a horogkeresztet a hátukon viselő német kényszermunkásokig nagyon jól le tudja írni, klasszikusan meg tudja ragadni. Az emberek általában nem törekednek arra, hogy irodalmi formában fejezzék ki magukat, amikor naplót írnak – ő viszont, én úgy érzem, személyesen nem ismerhettem -, úgy érzem, azért is írt ennyire szépen, bár a kézírása olykor rettentő nehezen olvasható, mert ezt valóban meg akarta mutatni a feleségének. Az utolsó utáni pillanatig reménykedett abban, hogy találkozni fognak, és meg akarta neki mutatni, hogyan küzdött azért, hogy az ő elvesztett, elvesztegetett kincsét megörvendeztesse a naplóval. Őt már nem tudta, mert Deák Éva nem élte túl a holokausztot, de remélem, hogy sokakhoz fog eljutni a napló szövege.
– Megnyílt a Holocaust Dokumentációs Központ, és gyűjtik az ilyen emlékeket, mint amilyen Dr. Deák Pál naplója is. Mik vannak, milyen típusú, korábban nem ismert dokumentumok jutottak el önökhöz?
– A Dokumentációs Központnak volt egy elődje, az Auschwitz Alapítvány Holocaust Dokumentációs Központ. Annak idején Verő Gábor és Szita Szabolcs alapította a nyolcvanas évek legvégén, és folyamatosan gyűjtötték a holokauszt túlélőitől származó dokumentumokat, levéltárakból, a holokauszttal kapcsolatos levéltári dokumentumok másolatait. Van egy nagyon érdekes és értékes anyaguk, amely egyébként a Zsidó Múzeumban is megvan, az úgynevezett Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak az 1945-ben felvett jegyzőkönyvei. Több mint háromezer-hétszáz túlélővel készítettek, ma talán úgy mondanánk, hogy mélyinterjúkat, előre kidolgozott kérdőív alapján, és végigfaggatták őket, hogy éltek a holokauszt előtt, hova kerültek ’44-ben. A döntő többséget Auschwitzon viszik aztán – munkaképesekről van szó, akik túlélik a holokausztot, mint Kertész Imre is, hogy néhány napos auschwitzi tartózkodás után tovább mennek, tovább kényszerítik őket németországi táborokba. De vannak eredeti visszaemlékezések, amit ’45 után készítettek; némelyik közülük fantasztikusan érdekes, több száz oldalt kitevő, jól dokumentáltan írják meg a visszaemlékezők a sorsukat, és kisebb részben vannak eredeti tárgyak, például Buchenwaldból hazahozott pokróc, sárga csillag, vagy Wallenbergtől származó védlevél, eredeti Wallenberg-aláírással. Sokféle tág körű volt a gyűjtés, és remélem, hogy ez folytatódik, én nagyon örülnénk, hogyha eredeti dokumentumok még előkerülnének. Nem bízom benne. Ha ezt a rádióműsort valaki olyan hallgatja, aki tud arról, hogy a családjában – és ez nem reklám, hanem kérés -, hogy a családjában, rokonai, ismerősei körében vannak holokauszt időszakából vagy az ezerkilencszázhúszas-harmincas évekből vagy régebbről családi fotók, fényképek, egyebek, annak nagyon örülnénk, és jól fel tudnám használni, a jövőre reményeink szerint megnyíló első magyar állandó holokausztkiállításon.
Győri László
