Forrás: Magyar Rádió

Jó reggelt, Európa!

2004. szeptember 30., csütörtök 12:59

982 olvasás

Minden vasárnap 6 órától 8.45-ig. Olvassa el a műsorainkhoz kapcsolódó jegyzeteket.

Adás: 2004. október 3.

Megszépíti-e az idő a múltat? Félt-e a meseautók és a csengfrák éveiben egy gyerek? Kik taxiztak Budapesten az ötvenes években? Hová került a sok kő-Lenin?

Az ötvenes években barangolunk a mai műsor keretében.

_____________________________________________________________

Műsorainkat fél évre visszamenőleg meghallgathatja a Magyar Rádió Hangtárában – ahol adóra, évre, hónapra, órára lebontva böngészhetnek hallgatóink.

Előző részek tartalmából:

Adás: 2004. szeptember 26.

Miért Pasarét a pasarét? Hány évmillió van a lábunk alatt, ha kiállunk az Apáthy-sziklára? Válaszokat koraőszi sétánkon kapunk, tartsanak velünk a debreceni Nagyerdőbe és Budapesten a Margit-szigetre.

______________________________________________________________

Adás: 2004. augusztus 8.

Mi mindent tesz meg egy nő, hogy gyereke legyen? Hogy érinti, ha egyet vár és hármat kap?

Hogyan vonulnak be a slágerdallamok a komolyzenébe?

Először kínszenvedés, aztán boldogságrepülés a hullámokon.

Az örömről szól mai adásunk.

JEGYZET

Öröm

Ma egy hete befejeződött az idei Tour de France, bizonyos tanulságokat szeretnék Önök elé tárni. Hatodszor nyert Lance Armstrong, végig szenvedtem az ehhez kötött bombasztikus puffogtatásokat, és az azoknál is hervasztóbb fanyalgásokat, hagytam őket leülepedni, próbálok most indulatok nélkül beszélni.

Tudom, egyre nehezebb elhinni, de becsületszavamat adom, hogy úgy van: ez, amit többek között én is művelek, sokak szerint hivatás, de az bizonyos, hogy szakma, olyan mesterség, amelynek vannak például szabályai. E szakmát alapfokon meg lehet tanulni, ha valaki nagyon akarja. Reménytelenül tehetségtelen sportriporternek is meg lehet magyarázni, hogy a közönséget (nézőt, hallgatót) nem kezeljük le, nem bánunk vele pökhendien, nem beszélünk hozzá ingerültségtől fáradt hangon, nem kioktatásra használjuk a saját, ványadt kis ismereteinket, hanem megtisztelve érezzük magunkat, amiért a közönség kérdéseivel hozzánk fordul. Reménytelenül tehetségtelen sportriporternek meg lehetne magyarázni, ha egy percig is úgy érezné, tanulnia kellene. Minthogy ezt soha egy percig sem érezte, az a szabály sem jutott el hozzá, hogy a sportriporternek nem lehet kedvence, akinek ő drukkol, de még kevésbé lehet általa gyűlölt sportoló, kiváltképpen nem, ha az illető ráadásul kiemelkedően a legjobb. De hát ezek csak alapszabályok, és már itt elakadunk, mihez kezdjünk akkor ennek a szakmának az általánosabb, paragrafusokba nem foglalható ismérveivel?

Történt, hogy az Alpe d”Huez-i emelkedő mellett álló nézők fujjoltak, amikor Armstrong elbiciklizett közöttük. Nem voltam ott, nem tudom, hányan adtak kifejezést ellenszenvüknek, a közvetítésből hallottam éppúgy, mint a magyarországi stúdióban ülő kommentátor. Nekem ebből az epizódból nem sikerült azt a következtetést levonnom, hogy Franciaországban utálják Armstrongot, mint ahogy azt sem, hogy ő sosem lesz “emberileg” olyan, mint a többi Tour győztes. Hallgattam ezen kívül sajtószemelvényeket, amelyek ugyancsak arról szóltak, hogy micsoda egy ócska alak ez az Armstrong. Gondoltam, utána nézek, mit ír a francia sajtó. Az úgynevezett mértékadó lapok nem ezt írták, hanem azt, milyen rokonszenves dolog, hogy Armstrong folyamatosan fejleszti francia nyelvtudását, és ezért őt mennyire kedvelik Franciaországban, különösen tekintetbe véve azt a tényt, mely szerint az angol anyanyelvűek abszolút fölöslegesnek tartják bármely más nyelv elsajátítását. Olvastam ezen kívül Armstrong alapítványáról, amelyet a rák gyógyításának elősegítésére hozott létre, valamint arról, hogy hozzá fogható zsenije a kerékpársportnak aligha volt, beleértve a Tour eddigi ötszörös győzteseit is.

Jogos a kérdésük, akkor mégis miért fujjoltak az Alpe d”Huez-i emelkedőn. Mert azokat a lapokat nem olvastam, amelyek a mi kommentátorunkhoz hasonló felkészültségű és lelkivilágú tömegtájékoztatókat alkalmaznak, és amelyek – attól tartok – nagyobb példányszámban jelennek meg talán még Franciaországban is, mint az emberi nyelven író és emberi módon gondolkodó újságok. És amelyek valószínűleg sokkal inkább rombolni szeretnek, mint építeni, lényegükből fakadóan természetesen.

Az a végtelenül szomorú helyzet állott elő, hogy a tömegtájékoztatás hihetetlen sebességgel kezdett alászállni a legalacsonyabb iskolázottságú néprétegek színvonalára, és csüggedten jelentem, megérkezett. Nem is olyan régen voltak kívánalmak, melyeknek meg kellett felelni, ha valaki háromnál több emberhez akart szólni. Esély volt rá, hogy a legalacsonyabb iskolázottságú néprétegek leszármazottai – kérték, nem kérték – a saját szellemi színvonaluknál magasabbról szereztek ismereteket, akár a rádiót kapcsolták be, akár a televíziót, vagy netán újságot vettek a kezükbe. Egy ideje garantált, hogy a felnövekvő nemzedék nem mozdul apái színvonaláról, vagy ha igen, akkor lefelé.

A leírt esetben csak az történt, hogy egy nagyszerű embert rángattak a sárba, egy olyan sportolót, akihez fogható kevés volt eddig, és kevés is lesz. Itt most csak az történt, hogy a közönség nagy részét megfosztották attól az örömtől, amelyet a jelenlét élménye okozhatott volna, hogy kortársa vagyok egy kiemelkedő egyéniségnek és tanúja a tevékenységének, az egyszeri és valószínűleg megismételhetetlen pillanatnak. Armstrong kicsit sem lesz szegényebb emiatt, legföljebb kicsit keserűbb, a közönség viszont szegényebb lesz egy érzéssel, amely érzés némi megelégedettséggel tölthetné el.

E jelenség tanulságát ígértem az előbb. Van sok, most csak egyet hadd mondjak. A tömegtájékoztatás már nem hazudik, mint például nálunk negyven éven át tette, csak máshová helyezi a hangsúlyokat. Mást tüntet fel fontosnak, és mást lényegtelennek. Arról beszél, ami nem fontos, az esetek többségében lehetőleg még kártékony is, és arról nem beszél, ami fontos volna. Tudatosan, ha maradt még valamennyi szakértelme, tudattalanul, ha már nem maradt. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Csak azt akarom mondani, hogy magukra maradtak, Önök ott kedves mindnyájan a rádiókészülékek mellett, mi már nem segítünk eldönteni, mi öröm és mi nem az. Próbálják saját maguk eldönteni, kiválasztani, kire hallgatnak még, kire nem. Tanácsaim nincsenek, attól tartok, a legtöbb, amit tehetek, hogy olykor szólok, legyenek óvatosak.

Benedikty Béla

_______________________________________________________________

2004. július 18.

Emlékszik-e az aranylakodalmukon az 50 évvel ezelőtti esküvői csokorra? Fáj-e a jégszobrász szíve, ha a mű gondosan kifaragott részleteit lecsorgó cseppekké olvasztja az enyészet? Hitték-e az egyiptomiak, hogy bebalzsamozott testtel szembeszállhatnak az elmúlással? A múlandóságról szól a Jó reggelt Európa.

A mikrofonnál a felelős szerkesztő: Benedikty Béla

Zenei szerkesztő: Ruff Béla

________________________________________________________________

2004. július 11.

Téma: a gyakorlatiasság

JEGYZET

Dai és a létra

A régi ház körül öregszik minden& Pünkösdkor otthon jártam, Debrecenben, láttam. A kert, a fák, a fal, a bútorok& A kapu ráakad a járdára, meg kellene emelni. Mi akasztotta össze őket: a fagyok, vagy valami keservében erre tekeredett gyökér? A diófa nagyot nőtt az udvaron, zsenge kamasz még, alig 25 esztendős. Dávid fiam ültette a nagyapjával. Az öreg barack kiment, száraz ágai vádlón merednek a Nap felé. Élt 25 évet. Egykorúak, mégis az egyiknek már lejárt az ideje, a másik meg még fölmenőben&

A régi ház körül öregszik minden& Pünkösdkor otthon jártam, láttam. Csak az emlékek örökifjak. Csak azokon nem ront az idő. A vágyak megfakulnak, a tervek is egyre súlytalanabbul lebbennek napról napra odébb. Még a legmerészebbek is.

A létrát Dávid fiam fedezte fel most is a garázs falán. Odahívta a nagyapját, mesélje el a létrás történetet, a leghitelesebb tanú a létra színe előtt.

Régen is így feküdt a falon a létra, teljes hosszúságában kinyúlva, öt méter magas, alumínium, szépen karbantartva, portalan, makulátlan, ezért jogában áll, hogy csúfondárosan nézzen le az alatta álló, festékpöttyökkel csúfított kis létrára. Dávid tekintete megakadt a létra talpán, aztán tovább siklott a fokokra, egészen az utolsóig. Rövid életében ilyet eddig még nem látott. Föl nem foghatta, hogy lehet ezzel elérni a fa tetejét, mikor itt a falon csak szürke négyszögek látszanak, azok is egyre halványabban, ahogy esteledett.

– Ez magasabb a diófánál, sőt, még a garázsnál is! – magyarázta édesapám. Dávid hitetlenkedő arccal nézte a garázs mennyezetét. Esőcsepp toccsant az ereszen, futottunk be a házba, az utolsó métereken már dobszólót vert a hátunkon a zápor. Ültünk a verandán, vártunk, sokáig, amíg a meghasadt felhőn át szembevilágított a Hold, csillogó sárgán, frissen mosdatva.

Dávid a veranda üvegére tapasztotta a kezét, aztán az orrát. – Meg akarom fogni! – jelentette ki.

-Mit? A Holdat? – hitetlenkedett apám – azt nem éred el!

-De elérem! – bizonygatta Dávid elszántan. – Hozzuk ki a létrát!

Nagyapa rövid, kilátástalan vita után megadta magát. A pocsolyákon át, a kövér cseppeket síró fák alatt kiment a garázsba és odavitte a kis létrát a veranda elé. Az unoka fellépett az első fokra, aztán a másodikra, kinyújtotta a kezét és már perlekedett is.

-Erről nem érem el, ez kicsi! Hozd ki a nagyot!

-Arról sem éred el!

-De! – szögezte le a gyerek.

-Apám belátta, vitának helye nincs, engedelmesen visszaballagott a garázsba. Dávid arcára kiült a diadal. – Majd feltesszük a Holdat a szekrény tetejére, ha már játszottam vele.

Édesapám friss vízkészletet kapott a nyakába, mire létrástul megérkezett. Dávid a felfedezők lendületével lépett fokról fokra, nyomában nagyapjával. Kezét időnként kinyújtotta, így szerzett bizonyságot: közeledik a célhoz. Gyorsított az iramon, Holdra szegzett tekintettel, aztán mintha megtorpant volna az utolsó fok előtt. Karját lejjebb eresztette, mint aki fél az igazságtól. De a létra legtetejére szinte felugrott, mindkét kezét az égnek lendítette, lábujjhegyre állt.

-Nem érem el! – visította. – Nem érem el!

-Aztán sírt, leeresztett karral, és még akkor sem emelte föl a kezét, amikor a könnyei befolytak a pólója nyakába. – Nem érem el! Nem érem el! – Ebből a mondatból egyszerre kopott ki a csoda, az eget ostromló akarat, a kisfiam sírós hangjában meghallottam a majdani felnőtt okos érveit, aki leteszi a fegyvert a lehetetlen előtt.

Dávid a létrához nyúl, megsimítja a legfelső fokot. Nagy férfikezében elférne annak a régi kisgyereknek az alkarja, az az égnek lendülő kar. – Nem érem el – mondja, de a kijelentő mondat vége mintha kérdéssé emelkedne. Kimegyünk a garázsból, sír a lakat, olajozni kellene.

A régi ház körül öregszik minden& láttam. A vágyak megfakulnak, a tervek is egyre súlytalanabbul lebbennek tovább, ahogy telnek a napok. Csak az emlékek örökifjak. Azokon nem ront az idő.

Bojtor Márta

***

2004. május 30.

Kincsem és Puskás – ezt a két magyar nevet ismeri a sportkedvelő külföldi. A lóversenypálya sztárjairól és munkásairól szól a Jó reggelt Európa. Mikor derül ki, hogy győztes lesz a lóból? Emlékezetes évek a pályán és békés esztendők a ménesben.

Puskás Ferenc 1927. április 2-án született Kispesten, csatárként meghatározó egyénisége volt a legendás magyar Aranycsapatnak. 1952-ben tagja volt Helsinkiben az olimpiai aranyérmes válogatottnak, 1953 novemberében Londonban két gólt lőtt a híres 6:3-as mérkőzésen, majd a csapattal ezüstérmet nyert az 1954-es svájci világbajnokságon. Nyolcvanötször játszott válogatottban, 84 gólt lőtt. 1956. október végén hivatalos BEK-mérkőzésre utazott külföldre a klubcsapatával, a Bp. Honvéd csapatával, majd – a hivatalos engedély lejártával – egy dél-amerikai túrán is részt vett. Ezután nem tért haza, hanem Spanyolországban telepedett le. A Real Madrid labdarúgó csapatában 1958 és 1967 között 372 mérkőzésen 324 gólt szerzett, és BEK-et, valamint Interkontinentális Kupát is nyert. Négyszer szerepelt a spanyol válogatottban, s egyszer az Európa-válogatottban is. 1969-től edzőként dolgozott. Legjobb eredményét a görög Panathinaikosszal az 1970-1971-es idényben érte el, amikor a BEK-ben másodikok lettek.

1993-ban négy hónapig a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt. 1997-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrenddel tüntette ki. 1997 elején Münchenben az “Évszázad Labdarúgó Gáláján” a labdarúgás történetével és statisztikájával foglalkozó német szervezet adatai alapján kitüntették, mert – a Kispest, a Bp. Honvéd és a Real Madrid színeiben – első osztályú bajnoki mérkőzéseken ő szerezte a legtöbb gólt a világon: 489-et.

1999-ben megkapta A magyar sport tiszteletbeli nagykövete címet. 2001-ben a Magyar Olimpiai Bizottság védnökségével a Nemzeti Sport által rendezett szavazáson a XX. század legjobb magyar férfi sportolójává választották.

A Kincsem legenda

Kincsem, a verhetetlen, a legyőzhetetlen “csodakanca” 1874-ben látta meg a napvilágot Tápiószentmártonban, gróf Blaskovich Ernő birtokán. Pályafutása során 54 versenyen indult és valamennyit megnyerte – Kincsem a telivér tenyésztés történetének legendás alakja. Teljesítménye, amit azóta sem ért el a világ egyetlen versenylova sem, nemcsak tulajdonosának, hanem az egész magyar állattenyésztésnek szerzett hírnevet, megbecsülést szerte a világon. Kincsem leszármazottai – bár ősanyjuk csodálatos eredményeit nem tudták elérni – hat ország 13 versenyterén, generációk során eljutottak a világ 12 telivér tenyésztő államába és mindenütt megbecsülést szereztek e kiváló vérvonalnak. Ennek köszönhetően számos, nagy versenymúlttal rendelkező országban neveztek el a csodakancáról versenyeket, olyan országban is, ahol pályafutása során meg sem fordult. Ez mindennél jobban bizonyítja világszerte meglévő népszerűségét.

A Kincsem parkban- a budapesti galopp pálya főbejáratánál – 1977-ben felállították életnagyságú bronzszobrát.

Tápiószelén, a Blaskovich család Kastélymúzeumában is megtalálhatóak a leghíresebb magyar versenyló – Kincsem – emlékei.

Tápiószentmártonban a lovasparknak lett névadója Kincsem. Itt 1999. március 20-án nyílt meg a Kincsem múzeum, melynek bejárata előtt egy bronzból készült Kincsem szobor fogadja az ide érkezőket, ezzel a felirattal:

“Vándor, aki itt jársz, állj meg egy percre és emlékezz, tisztelegj Kincsem emlékének, aki itt élt, ezen a területen, az egykori Blaskovich birtokon.”

__________________________________________________________________

2004. május 23.

JEGYZET

A szülőföldről

Van abban valami elgondolkoztató, hogy egy halk szavú történész egyszercsak felcsattan. Különösen, ha ez a történész kiváló tudós, és kínosan ügyel arra, hogy ne szóljon politikáról. Figyelmeztető jelnek kellene tekinteni, hogy egy rendkívülien értelmes ember megelégeli a nyüzsgöncök okoskodásait, és azt mondja, ha ez így folytatódik, nagyon nagy baj lesz.

Tanácskoztak a magyarországi antiszemitizmusról, és ezen a tanácskozáson két olyan előadó beszélt, akinek mindegy, miről van szó, ők ketten mindenhez értenek. Médiasztárok. Az egyetemet végzettek valóvilágosai. Egyik kicsit balos, másik kicsit jobbos, illedelmesen beszélnek kártékony marhaságokat. Összefoglalva kettejük nagyjából egybehangzó előadását, az a véleményük, hogy Magyarországon lényegében nincs antiszemitizmus, csak azok gerjesztik, akik beszélnek róla. És hogy a filoszemiták (vagyis akik szeretik a zsidókat) sokkal többen vannak, a számarányuk az antiszemitákéhoz képest 70-30, és őmiattuk van az egész zsidózás. Ezek az előadások tudományos előadások voltak, nagyon tárgyilagosan elhangzott bennük az egyfelől is, meg a másfelől is, és jogilag ugyebár meg intézményesen ki lehet mutatni, hogy Magyarországon igenis nincs antiszemitizmus, mert például még egyáltalán senki nem állította vissza a numerus clausust, és jogilag meg intézményesen tényleg nem lehet állítani, hogy a magyarországi antiszemitizmus olyan 90%-os lehet, úgyhogy csak a zsidóbérencek mondják, hogy Magyarországon van antiszemitizmus. Nagyjából ekkor mondta Romsics Ignác, hogy ezt a maszatos, mindig félrenéző mellébeszélést abba kellene hagyni végre, a politikának meg tudomásul kellene vennie, hogy baj lesz. (Nem szószerinti idézet, a saját szavaimmal mondtam el a lényeget.)

Baj lesz, ha a szőke hajú volt igazságügy miniszter sejtelmes mosollyal előadott szíves közlése, miszerint ő nem ért a focihoz, továbbra is irányadó stílus marad. Itt ugyanis már régen nem csak az antiszemitizmusról van szó, hanem arról a gőzölgő televényről, amely a szalonzsidózó milliók enyhe undorából ülepedett le, és termi naponta a gyanakvást és gyűlöletet. Régen nem csak az a vészterhes, hogy menj le kislányom a zsidóhoz, és hozzál ötér” túrót, de a másik boltba nem úgy küldik, hogy hozzál a katolikustól cérnát, hanem az, hogy a hivatalosság által hétköznapi gyakorlattá legalizált zsidózás felszabadít minden ócskalelkűt, aki két Magyarországot akar. Aki egyik pillanatban önakasztásra buzdítja a panelprolit, a másik pillanatban meg sima szavakkal próbálja magához csalogatni azt a maradékot, amelyik mégsem akasztotta fel magát. És amelyikkel közös hangot találni legkönnyebben a hallgatólagosan elfogadott zsidózással lehet.

Elmondtam már egyszer, a jobboldalinak tudott Jacques Chirac magából kikelve zavarta el azt a francia tisztviselőt, aki egy rosszhangzású félmondatot engedett meg magának.

Olyan nagyon már nem tisztelt, jelenleg kormányon lévő politikus hölgyek és urak, szabad ám megnyilvánulni antiszemitizmus ügyben. Szabad lett volna, sőt kellett volna megnyilvánulni, amikor például az a magát érthetetlen okból költőnek vagy mi a fenének képzelő alak végigordította a Kinizsi utcát, hogy civilizált országban ilyesmi nem kívánatos. Nem szükséges szankciókkal fenyegetni (ahhoz megfelelő törvények kellenének), elég lenne annyit mondani, hogy nálunk ezt a Magyar Köztársaság nevében elutasítjuk. Vétkesek közt cinkos, aki néma.

Sok könyvet írtak már arról, miért éppen a zsidók a gyűlölet, a kirekesztés alanyai. Kevesebbet arról, hogy minden megkülönböztetés, néger, indián, ázsiai vagy kokárdát nem viselő megvetése gyávaságból, az erősebbnek vélthez való igazodásból fakad, és minden nyüzsgönc szemforgató maszatolása azokat igazolja, akik úgy gondolják, ez egy szabad ország, itt mindenki úgy zsidózik, ahogy kedve tartja.

Ebben a légkörben bárkiből bármikor lehet zsidó, és az nem volna jó, ha csak akkor fognák föl, miért nem kellett volna szétkenni ezt a förtelmet. Még mindig a szülőföldről szól a mai műsor.

Benedikty Béla

_______________________________________________________________

2004. április 18.

Hiába építettek okos mérnökök emeletes forgalmi csomópontokat, az utak nagy részén mégis maradtak a kereszteződések. Csakúgy, mint életünk útjain. Hogyan döntünk, ha útelágazáshoz érünk: erről beszél a színészből lett bemondó, az utcazenész hegedűs, a híres színész fia…

Szerkesztő-műsorvezető: Benedikty Béla

_______________________________________________________________

2004. április 11.

Mai témánk: a felelősség.

Nyomasztó-e a gondolat, hogy emberek százainak élete a kezében van? Elég egy rossz mozdulat&.

Mit gondol a felelősségről a buszsofőr, a sebész és a történész. Hihetünk-e a király krónikásának?

2004. március 14. 6.03-8.45 – a HIÁNY

Mi jut eszükbe a hiány szóról? Csak a szocialista hiánygazdálkodás, benne a banán és az olasz farmer hiánya, a zsebkendőnyi nyaralótelekkel és a Trabanttal enyhítve?

Vagy a gyerek hiánya, az egészség hiánya, az egészséges értékrend hiánya, lelki-társadalmi torzulataink.

Szerkesztő-műsorvezető: Benedikty Béla

________________________________________________________________

2004. február 8.

JEGYZET

Sokoldalúság

Most mindjárt fel fogok olvasni egy szöveget. Ez a szöveg a Közlemény címszót viseli, és egy szervezet, egy bizonyos szövetség adta ki. Ennek a szövetségnek az egyik tagja súlyosan zsidózott egy közmegmozduláson, egy másik tagja ennek következtében kilépett ebből a szövetségből. A szövetség nevét több okból nem mondom, először is azért , mert hosszú ideje egy szomorú gittegylet, tele alapjában véve rendes, no meg ócskalelkű tagokkal, nem érdemes foglalkozni vele, a léte nem éri meg azt a néhány másodperc elektromos energiát sem, amennyi a neve említésével elhasználódna. Másodszor azért, mert a jelenségről fontos beszélni, éppen mert bárhonnan érkezhet ilyesféle közlemény, és nem a jelenlegi, most idézendő csatornatorkolat fontos, ahonnan ez a szöveg előfolyt. A Holló Színházban egyszer már bevált a “karaj” mint mindent helyettesítő szó, a szövetség neve helyett én is ezt használom. Íme, az idézet.

“A Magyar Karajszövetség helyteleníti, hogy szándéka ellenére az elmúlt napokban ismét a politikai viták terébe került. Az elnökség most is, mint eddig is, távol tartja magát minden politikai szélsőségtől, és nem kívánja tagjaival szemben a gondolat- és véleményrendőrség szerepét betölteni. Fontos és kiteljesítendő értéknek tartja, és a karajszövetség minden tagjától elvárja a karajtársadalom és a karajszövetség iránti szolidaritást, a napi politika fölé emelkedni képes megfontoltságot. Sajnálja bármely tagjának kilépését vagy kilépési szándékát.”

Megpróbálom felvázolni, mit helyettesít ez az állott fokhagymaszaggal kevert hónaljizzadmány, mit írt volna egy kicsit is tisztességes szövetség nevében a kicsit is tisztességes képviselő – a képzeletbeli idézet következik: “tagjaink között tartottunk nyilván egy karaj nevű karajt, aki 59 évvel a II. világháború vége után még mindig nem jutott el az emberi létezésnek arra a minimálisan elvárható szintjére, mely szerint általában nem fajgyűlölünk, és különösen nem zsidózunk. Szövetségünk fontosnak tartja sokadszor is hangsúlyozni, hogy egy olyan országban, ahol a legfőbb, a végrehajtó hatalom képes volt kiválasztani magából a zsidótörvényeket, soha többé nem tűrhetjük a zsidóellenességet különösen, és a bármilyen hátrányos megkülönböztetést általában. Szövetségünk fontosnak tartja sokadszor is hangsúlyozni, hogy a lehető legsúlyosabb törvényi szigorral, és általános társadalmi megvetéssel szükséges eljárni mindenkivel szemben, aki 59 évvel a II. világháború vége után még mindig nem érti, hogy az alacsonyrendű emberi agyvelőknek ez az ostoba megnyilvánulása egyszer már 6 millió ember halálához vezetett. Éppen ezért nevezett karajt tagjaink sorából azonnal kizárjuk, a feljelentést hivatalból azonnal továbbítjuk.” Képzeletbeli idézet vége.

Az a nyavalyás szöveg, amit az előbb idéztem a meg nem nevezett szövetségtől, egy azok sorában, amelyek éppen nyavalyás, szétfolyó, gyáva és sunyi megfogalmazásukkal tárják ki megfogalmazójuk lelkivilágát. Ezekből a szövegekből 1998. óta annyi van, hogy már nem győzöm számon tartani őket, és az a legvalószínűtlenebb és leghihetetlenebb, hogy 2002. óta ezek tovább szaporodnak egy lassan cinkossá váló néma parlamenti többség lapító hallgatásának következtében. Polgártársaim az Úrban, ezzel a mentalitással nincs keresnivalónk Európában, ezzel a gerinctelen maszatolással nehezen fogjuk tudni elhitetni, hogy nekünk ott a helyünk. Az elegáns, szőke asszony, aki nem ért a focihoz, és az előző kormány minden tagja, aki széttárt karokkal és szégyellős mosollyal tette megfejthetetlenné a véleményét, amennyiben meghatározhatatlan volt, hogy ők is aktív antiszemiták-e vagy csak gyáván elbújnak neonáci szavazóbázisuk elől, most májusban bevonulni készülnek egy olyan szövetségbe, amelyen belül a fent idézett lábszagú szöveg érthetetlen. És fájdalom a jelenlegi kurzus is oda készül, hasonlóan gyáva és nemtörődöm mentalitással tűrve azt, ami kormányszinten is tűrhetetlen. Egy értelmes és rokonszenves hallgató írt nekem egy levelet Kodály feleségével kapcsolatban, amelyben szelíden megfedd, amiért nem volt elég világos az állásfoglalásom, most talán az lesz. Hetekkel ezelőtt csak azt akartam érzékeltetni, hogy minél kisebb az a kisebbség, ahová valaki tartozik, honunkban annál elementárisabb az irányában megnyilvánuló gyűlölet. De hogy teljesen tiszta legyen a képlet, mindaddig, amíg az általam most vázolt helyzet fennáll, kéretik engem is zsidónak, cigánynak, egyáltalán, bármiféle kirekesztett és gyűlölt rassznak tekinteni.

Benedikty Béla

__________________________________________________________________

Bojtor Márta: A születés

Mi a hír? Valójában mi is a hír? Az í hang vészjóslóan elnyújtva süvít a levegőben, mint egy hozzám vágódó kavics – HÍR – koppan keményen a koponyámon, ahogy orral bukom a Műfajelmélet könyvre. Fölriadok kurta, bűnös álmomból. Ahogy fölkapom a fejem, zsugorodik a “hír” főnév előbb még egész látóteremet bitorló, szigorú alakja. Valójában mi is a hír? – makacskodik előttem a kérdő mondat válasz nélkül, mert figyelmemet most tereli végleg másfelé a kaparászás. Nincs rá más szó: kaparászás. Itt a bal oldalamon belül, alig elkülöníthetően a has szorgos munkájától. Kaparászás, igen. – Hahó, itt vagyok! – ez lehet az értelme. Tehát hírt ad magáról. Most mozdult meg először.

Ha üzenetet küld, ma is így kezdi: Hahó, Mama!

Akkor, negyedszázada a kaparászással üzent. Tapogatta élő börtöne falát, gyakran és meglepő alapossággal. Mintha pontosan föl akarná mérni, milyen és mekkora az egyre bővülő meleg, nedves gömb, ahol élete első szakaszát tölti.

Értesített növekvő szabadságvágyáról: ahogy telt az idő, egyre elégedetlenebbé vált szűkre szabott otthonával, már nemcsak méregetett, hanem tágította is a rugalmas falat, hol a könyökével, hol a térdével. Erővel próbálkozott – lassan indult a könyöke és egyre nyomult kifelé, hogy diadalmasan álljon meg néhány másodpercre és bizonyítsa: az a lakás átalakítható, legalábbis ami a formáját illeti.

A térdével a “lerohanjuk-bevesszük” taktikát alkalmazta. Lendületből jött és megmutatta, valójában kicsoda is ő. A fejét fölvetette, a hátát megtámasztotta odafönt és nyomott. Ezt is elszánt szabadulási kísérletnek éreztem és sajnáltam a kudarca miatt.

– Várj még kicsi – suttogtam és végigsimítottam megfeszülő hátán – várj még.

Elernyedt és visszatelepült a gömb közepére. Máskor föltornyosult az egyik oldalon, üresen hagyta hajléka nagy részét és úgy maradt. Bizonyította, hogy nem a kényelmetlenség, nem a szükség vezérli hadműveleteit, hanem a szabadság minden embert megillető joga.

Döntéseket hozott. Ha rajtam kívül bárki is hozzáért, eltűnt a mélyben, a közös életünkbe tolakodó kéz csak szabályosan gömbölyödő, mozdulatlan hasat tapinthatott az előbbi valószínűtlenül szabályos háromszög helyett.

Börtönidőszak következett. Csupa ideg, lázadó rabként perlekedett, feszítette, tolta volna szét a falakat. A megszabadulás indulata aztán lassan bölcs, erőt gyűjtő elcsöndesedéssé szelídült.

Ekkor érhetett meg benne az elszánás: vállalkozik az utolsó, legnagyobb erőfeszítésre. Ő határozta meg a pillanatot: vége, elválunk egymástól.

Szenvedett, tudom, amikor szétrúgta a rácsokat, a félelem kísérte, amikor nekivágott a börtönénél is sokkal fojtogatóbb, reménytelenül szűk alagútnak. Neki a sötétségnek, ami most az életet jelenti. Fúróként forgott előre, nem törődött bizonytalansággal, kockázattal, mindenre elszánt élő torpedó, aki nem tudja, vége lesz-e valaha az útnak, csak megy, mert minden sejtjét felbolydítja a kódolt parancs: menned kell – és az elszántság: mennem kell, egyedül, iránytű és segítség nélkül, vakon a sötétben, ismeretlen cél felé.

Minden erőmmel próbálok segíteni rajta, mert érzem, hogy meg-megakad. A végtelennel mérhető csak az az arasznyi, fájdalmas út, és mérhetetlenül hosszú ez az arasznyi idő.

Ő benn, testem féltéssé és félelemmé lényegült abroncsában, maradék erejét fölemésztve küzd. Soha nem fonódik két élet úgy egymásba, mint amikor éppen elválik egymástól.

– Látom a fejét – kiált föl az orvos és tudom, hogy ő, a lázadó, küzdő, vakmerő és taktikus utas is hallja, mert megcsöndesül. Átadja a stafétát nekem. Tudja, hogy most már átadhatja, mint ahogy mindent pontosan tudott és vezérelt eddig. Tudott és vezérelt ez az önálló helyváltoztatásra, beszédre, írásra, olvasásra képtelen új kis ember.

Megszűnik a mélyben szaggató fájdalom, a végtelen idő mérhető percekké zsugorodik, valahová beírják majd: 1979. február 10-én megszületett a fiam.

Mi minden történt még aznap a világban? Nem tudom.

Mi a hír? Valójában mi is a hír?

Comments are closed.