Forrás: Magyar RádióA hallgatás stratégiája
Szonda, 2004. 09. 19., szerk.: Gimes Júlia
2004. szeptember 29., szerda 10:27
434 olvasás
Hogyan épülnek be a társadalmi traumák mindennapjainkba – konferencia Gárdonyban.
Beszláni tragédia, katasztrófa szeptember 11-én, vérengzések Boszniában, és folytathatnánk a sort végeláthatatlanul. Bármilyen modern korban is élünk, már ami például a számítástechnikát vagy az orvostudományt illeti, az ember, mint társadalmi agresszióra hajlamos lény, szinte semmit sem változott az évezredek során. Csak annyi változott, hogy a mai modern tudomány megpróbálja ebből a szempontból is vizsgálni az embert, vizsgálni a társadalmat, és ismereteit közzétenni, hátha… Hátha tanul az ember belőle. Az Agora Tudományos Társaság Gárdonyban tartott konferenciáján a Társadalmi traumákról tartottak konferenciát a kutatók. Sipos Júlia Erős Ferenc szociálpszichológussal beszélgetett.
– Hogyan reagál egy társadalom a különböző őt ért traumákra? Mert az is sokat mondhat el egy társadalomról, hogy hogyan kezeli a traumáit?
– Én magam és mások is, még az 1980-as évek elején kezdtünk el foglalkozni ezzel a témával. Akkor meg is jelent meg egy rövid tanulmányunk annak idején Kovács Andrással, Lévai Katalinnal együtt. Az volt a címe, hogy: Hogyan jöttem rá arra, hogy zsidó vagyok? És ebben interjúk alapján azt próbáltuk bemutatni, hogy amin a holocaust túlélők keresztülmentek, az hosszú időn át tabu témává vált. Erről nemigen beszéltek a családokban, tehát egész generációk nőttek úgy fel, hogy szinte teljesen kimaradtak azok az események, azok a történetek, azok az élmények, amin a túlélő szülők keresztülmentek, és ennek a hallgatásnak – mi ezt úgy neveztük, hogy a hallgatás stratégiája – nagyon súlyos következményei voltak. Éppen ezeknek a leszármazottaknak az életére. Elsősorban az azonosságtudatuknak, identitásuknak az alakulására. Nagyon sokan váltak közülük körülhatárolatlan, bizonytalan, negatív identitásúvá. Nagyon nehezen tudták magukat elhelyezni a világban, hiszen a családtörténetük folytonossága megszakadt. És aztán később, nekik saját maguknak kellett valahogyan ezt az űrt kitölteni. Éppen ezért a hallgatás megtörése ennek a generációnak, tehát a mi generációnknak, az egyik legfontosabb ténykedésévé vált.
– Egy újfajta pedagógiai kísérlet az iskolákban a családtörténet írása.
– Így van, a modern történelem-szemlélet nagyon-nagy súlyt fektet a kollektív emlékezetre. A múlt feltárása, a múlt megértésére, megismerésére, a történelmi múltnak a személyes élettörténethez való közel hozására, ami azt jelenti, hogy mondjuk a történelem oktatásban is megpróbálkoznak azzal, hogy a gyerekeket arra próbálják késztetni, hogy gyűjtsék össze a családjuk történetével kapcsolatos emlékeket, fényképeket, dokumentumokat. Próbáljanak beszélgetni szülőkkel, nagyszülőkkel, más rokonokkal arról, hogy hogyan is volt, mint volt, hogyan élte meg a család a különböző történelmi korszakokat. Ezekből nagyon érdekes dolgok alakulhatnak ki. Nem biztos, hogy ez működik minden esetben, mert mi éppen azt tapasztaltuk nagyon sokszor, hogy nagyon súlyos traumán keresztülment emberek nagyon nehezen tudnak beszélni éppen arról, ami velük történt meg. Azok az emberek, akik maguk keresztülmentek ezeken az eseményeken, csak sokkal később, több évtized múlva szólaltak meg, és nem annyira a saját gyerekeiknek mesélték el, hanem az unokáknak.
