Forrás: Magyar Rádió

A Dunába lőtt áldozatok cipői – emlékmű a parton

Elhangzott: 2004. szeptember 26-án

2004. szeptember 30., csütörtök 15:15

580 olvasás

Az 1944 telén a Duna-parton meggyilkoltak, vízbe lőttek emlékét már őrzi egy fekvő lap. Őrzi egy olyan, szinte láthatatlan, a földbe belesimuló, zavarni senkit nem óhajtó és emlékműnek aligha nevezhető valami, amitől éppen ezért nyugodtan el is tekinthetünk. Ilyenfajta emlékkel eddig nem dúltuk fel saját lelkünk nyugalmát…

Az 1944 telén a Dunaparton meggyilkoltak, vízbe lőttek emlékét már őrzi egy fekvő lap. Őrzi egy olyan, szinte láthatatlan, a földbe belesimuló, zavarni senki nem óhajtó, és emlékműnek aligha nevezhető valami, amitől éppen ezért nyugodtan el is tekinthetünk – és újrakezdhejük a mondatot az újrakezdendő mondat negatívjával. Vagyis hogy a Duna-parton meggyilkoltak, vízbe lőttek emlékét nem őrzi a világon semmi sem. Ebben az esetben azt is kell mondanunk, hogy ilyenfajta emlékkel nem dúljuk fel saját lelkünk nyugalmát, és nem döbbentünk rá másokat arra, hogy mit tesznek, amikor ideológiai tornagyakorlatokat végeznek az őket mutogató bornírt médiában.

Márpedig erre az emlékeztetőre mégiscsak szükség lenne, és úgy néz ki, hogy lesz is belőle valami. Pauer Gyula szobrász már elkészítette a terveket, pénz még nincs rá, de nemsokára lesz.

“…magam akkoriban négy-ötéves voltam, nem vagyok tanúként kompetens – mondja Pauer Gyula szobrászművész, az emlékmű alkotója – de azért hallottam a szomszédoktól, anyámtól, hogy mik történnek, mit csinálnak a nyilasok. Nyilaskeresztes fegyveresek rendszerességgel végeztek ki a Duna-parton pesti polgárokat, főképpen zsidókat, de a katonaszökevényeket, cigányokat is, melegeket is, sőt apácákat is lőttek bele – mert apácák mentettek ki zsidó gyerekeket a vízből: és felkeresték a rendházban őket kitoloncolták a partra, és ott belőtték& Lényegében ez a Petőfi-hídtól egészen az Újpesti rakparton végig történtek rendszeren ezek a dolgok.”

A cipők elrendezése úgynevezett dekompozíció, nem valami esztétikai törvényszerűség irányítja, hanem annak a pillanatnak a megörökítése, hogy mit csinál egy ember, amikor arra kényszerítik, hogy álljon oda a partszegélyre – tudja, hogy mi fog vele történni – hogyan hagyja ott a cipőjét, hogyan veti le. Ez számos problémát okozott: végül úgy tűnik, mintha nem lenne megkomponálva, elkészített improvizáció, és természetesen valamiféle esztétikai érzéket azért követve. Ezek a cipők öntöttvasból készülnek – eleve nem bronzból készültek, a bronz egy könnyedébb, artisztikusabb anyag. Az öntöttvas, tekintettel a bikákra is, vagyis a vastönkökre, jobban illik ide. Gyerekcipőket is raknak ki, tizenkét-tizenhárom éves leányka- és fiúcipőket, sőt egészen kis gyerekcipőt is: akiket nem tudtak az anyától elszakítani – az anyjuk nem engedte el őket.

Comments are closed.