Forrás: Magyar Rádió

A Dunába lőtt áldozatok cipői – a beszélgetés teljes szövege

2004. szeptember 29., szerda 17:27

– Cipők a Duna-parton& gondolom mielőtt nekifogott volna egy ilyen emlékmű elkészítésének tanulmányozta, elolvasta, hogy mi minden történt.

Pauer Gyula szobrászművész:- Utánanéztem a dolgoknak, én magam akkoriban négy-ötéves voltam, nem vagyok kompetens& de azért hallottam a szomszédoktól, anyámtól, hogy mik történnek, mit csinálnak a nyilasok. Nyilaskeresztes fegyveresek rendszerességgel végeztek ki a Duna-parton pesti polgárokat, főképpen zsidókat, de a katonaszökevényeket, cigányokat is, melegeket is, sőt apácákat is lőttek bele – mert apácák mentettek ki zsidó gyerekeket a vízből: és felkeresték a rendházban őketn kitoloncolták a partra, és ott belőtték& Lényegében ez a Petőfi-hídtól egészen az Újpesti rakparton végig történtek rendszeren ezek a dolgok.

– Mindennek hatvan éve, egy kicsit késő talán egy ilyen emlékmű létrehozása; vagy az sosem késő?

– Szerintem nem késő az emlékmű létrehozása, különösen mostanában, amikor megint elindulnak olyan törekvések, amik a félreértett demokrácia következtében jönnek elő, és úgy tűnik, hogy elég nehézkesen védekezik a magát legitimnek tartó hatalom. Ez úgynevezett civil kezdeményezés. Valójában itt nem jutott eszébe egyetlen hivatalnak sem, vagy főhatóságnak sem, hogy ilyet rendeljen. A történet úgy kezdődött, hogy én már készítettem egy emlékművet Ebensee-ben, abban az északnyugat-ausztriai haláltáborban, egy magyar minisztérium által támogatott emlékművet, amelyik az oda hurcolt áldozatok emlékére készült.

– Ez mikor készült el?

– Ez a kilencvenes évek elején; felállították az emlékművet bronzból, és itt van a padlásomon a minta, és úgy gondoltam, amikor meghallottam, hogy esetleg felmerül az a kérdés, hogy a többi európai nagyvároshoz hasonlóan Budapesten is tegyék rendbe a dolgot, készüljön itt is egy emlékmű, amivel gyakorlatilag elismerést nyer az hogy mik történtek – akkor én mint szobrász természetesen rögtön éreztem, hogy valami közöm lehet ehhez a kérdéshez. Írtam is egy levelet, és egy tervet elküldtem Demszky Gábornak, aki úgy reagált rá, hogy megvizsgálja a dolgot, és megnézik, hogy hol lehetne felállítani az emlékművet. Közben több barátommal beszéltem, hiszen ez kötötte le a figyelmemet. És a Can Togayjal való beszélgetéseink&

– &ő filmrendező, dramaturg.

– Igen, neki filmes élménye a Cipők; ilyen értelemben közös alkotás. Ő a konceptőr, én pedig a szobrász.

– Még térjünk vissza egy kicsit Demszkyhez, és a hely kijelöléséhez, várhatóan megvalósítható dologról van szó?

– Hivatalos levelet kaptam, erre nézve a Demszky kulturális titkárságától, hogy a dolgot, egy kis türelmemet kérik, megnézik, hogy hova lehetséges& Akkor újították fel a Páva utcai zsinagógát, és azt képzeltem, hogy talán ott a kertben vagy valahol el lehetne helyezni& az egyébként meg el fog pusztulni. Több barátommal beszélgettem erről, és hihetetlen sikere volt, ha szabad ezt mondanom.

– Az ötletnek?

– Igen ennek az elgondolásnak és az egész furcsaságát mindenki pillanatok alatt megértette. Megyünk a Duna-parti, alsó rakparti sétányon& egy ilyen ligetes, gyöngykavicsos részen túlhaladva elérkezünk egy hajdani kikötőbe, ahol ott vannak a vastönkök, ezek a kikötőbikák – úgy nevezik őket, amihez a hajókötelet erősítették – és ezek akkor is ott voltak, amikor ezek a kivégzések történtek. Kitaláltam, hogy öntöttvasból erősítünk le nagyon erősen szilárdan a terméskő szegénybe cipőket, körülbelül olyan kompozíciós elrendezésben, ahogyan elképzelésem szerint ezek az események megtörténtek. Egy rettenetes pillanatot ábrázolunk, örökítünk meg, egy mementót.

– Amikor kiléptek a cipőjükből utoljára?

– Kiléptek a cipőjükből, és már belőtték őket a vízbe, tehát már ott nem látunk embert, csak magukat a cipőket látjuk üresen, és ez minden áldozat mementója lenne. Itt vannak képek, és a filmet abból a célból készítettem, hogy keressek kapcsolatot, tekintve hogy mint mondottam ez egy civil kezdeményezés, itt nincsen egyenlőre még rá pénz. Ahhoz, hogy elkészítsem a terveket korhű 1940-es évekbeli korhű cipőket vásároltam össze, és ezeket egy speciális eljárással poliészter-műgyantával preparáltam; olyanná tettem őket, mint amiből éppen most lépett ki valaki. A cipőfűzőtől kezdve minden ott van, és a parti szegélyen végig egy harmonikus rendben vannak elhelyezve. Ezt a filmet pedig azoknak szánom, akik érintettek – mindenki érintett – és ők hozzá tudnak járulni ennek az emlékműnek az elkészítéséhez, ami tervezet szerint úgy tűnik hogy jövő év január-februárjában kikerülne a Duna-partra. De én már kitettem egyszer, egy csomagolópapír alapra helyeztem és azon felrajzoltam a kompozíciót és utána kiszedtük a csomagolópapírt és egy filmes barátommal elkészítettünk róla egy ilyen munkafilmet. A cipőknek az elrendezése úgynevezett dekompozíció, nem valami esztétikai törvényszerűség irányítja, hanem annak a pillanatnak a megörökítése, az elképzelt pillanatnak abba való belegondolás szabályozza, hogyan vannak elrendezve a cipők, hogy mit csinál egy ember, amikor arra kényszerítik, hogy álljon oda a partszegélyre – tudja, hogy mi fog vele történni – hogyan hagyja ott a cipőjét, hogyan veti le. Ez számos problémát okozott, és végül is a dekompozíció vagyis egy olyan komponálási módszernél maradtam, amelyik úgy tűnik, mintha nem lenne megkomponálva, elkészített improvizáció és természetesen valamiféle esztétikai érzék működik az emberben már így hatvan felett. Ezek a cipők öntöttvasból készülnek, és rögzítve vannak. Eleve nem bronzból készültek. A bronz egy könnyedébb, artisztikusabb anyag. Az öntöttvas tekintettel a bikákra is, vagyis a vastönkökre, jobban illik ide, valamint nem színesfém. Tehát nem nagyon van értelme elvinni egy ilyen cipőt innen, vagy megküzdeni a terméskővel és aztán a felszerelésnek a módszerével. Gyerekcipőket is rakunk ki, tizenkét-tizenhárom éves leányka- és fiúcipőket, sőt egészen kis gyerekcipőt is – akiket nem tudtak az anyjától elszakítani, az anyja nem engedte el.

Váradi Júlia