Forrás: MNONeokonzervatizmus az Egyesült Államokban
2004. szeptember 25. 14:12
Jack Corn
Az Egyesült Államokban a három évvel ezelőtti terrortámadások következtében megerősödött az a politikai vonal, amit a liberális és balra húzó amerikai média általában a neokonzervativizmus térhódításának nevez. De hát kik is ezek a „neokonok”, mit akarnak, és mekkora a befolyásuk a jelenlegi amerikai kormányzatra?
A neokonok álláspontja szerint az USA-nak nemcsak elrettentésre kell fenntartani a világ legerősebb és technikailag legfejlettebb hadseregét, hanem szükség szerint fel is kell használnia a céljai elérése érdekében. A történelemben eddig minden uralkodó vagy ország ezért állított fel hadsereget, és ez a jövőben is így lesz. Hiszik, hogy az egyes államok által pénzelt terrorizmussal fenyegetett világban a védekezés nem elég, és az ország elleni támadás elkerülése érdekében megelőző csapást kell mérni az ellenségre.
Véleményük szerint az Egyesült Államoknak az eddigieknél nagyobb intenzítással kell gyűjtenie a katonai és gazdasági adatokat a világon, és többet kell elkülöníteni a költségvetésből a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet támogatására. A tábornoki kart fel kell készíteni arra, hogy bátrabban konfrontálódjon az ellenséggel. A neokonok az 1991-es, Kuvait felszabadítására indított háború óta folyamatosan követelték, hogy az Egyesült Államok „fejezze be, amit elkezdett”, és távolítsa el a hatalomból Szaddám Huszeint. Ez végül 2003 tavaszán megtörtént.
A neokonok következetesen támogatják Izrael politikai és katonai céljait. Állítják, hogy az izraeli demokrácia léte nélkülözhetetlen a Közel-Keleten, és a nyugati értelemben vett demokráciát nem csak Afrika északi részén, de a világ többi országában is meg kell honosítani.
A neokonzervatizmus eszméje a 60-as 70-es évek évek fordulójától kezdett erősödni az Egyesült Államokban, mikor az egyetemeken tanuló, többnyire zsidó diákok egyre nyugtalanabbul figyelték a liberális, baloldali és szocialisztikus eszmék rohamos terjedését az országban és ezzel együtt a katonai kiadások évről évre történő lefaragását az évi költségvetésben. Akkori példaképük egy antikommunista demokrata szenátor, Henry Jackson volt. Az 1980-as évek elején volt a nagy váltás, ekkor távolodtak el a demokratáktól és kerültek közelebb a republikánus párthoz. Ennek oka részben az volt, hogy a Demokrata Párt felszívta a 68-as diáklázadások és a vietnami háború ellen tüntető fiatalok politika iránt érdeklődő tömegeit, és a neokonok nyelvén megszólaló Ronald Reagan egyértelművé tette számukra, hogy a republikánus pártban inkább elképzelhető az elveik érvényesítése. Az elnökké választott filmszínész határozott katonai és gazdasági politikája a „Gonosz birodalmának” nevezett Szovjetunió összeomlásához vezetett.
Átmeneti lélegzetvétel után, az 1990-es években már a győztes önelégültsége és az egyedüli szuperhatalom státusa miatt érzett amerikai büszkeség ellen fújtak országos riadót. Clinton elnökségének az éveiben a neokonok háttérbe szorultak, és kevesebbet szerepeltek az országos médiában. A demokrata Bill Clinton erkölcsi és politikai botladozásai miatt a választásokhoz közeledve a neokonzervatív eszmék ismét egyre szélesebb társadalmi rétegekben találtak támogatásra. A terrorizmus elleni világméretű harcra való hivatkozással a katonai kiadások növelésére ösztönözték az ezredfordulón hatalomra került republikánus politikusokat.
A terroristák elleni harc hevében repedés történt a neokonok soraiban, és mára már megfigyelhető egy ún. konzervatív és egy neokonzervatív felfogás jelenléte is. A közép felé elmozduló konzervatív politikusok a nagy költségvetési támogatást igénylő zsoldos hadsereg helyett szivesebben látnának egy tartalékosokra épülő, kisebb létszámú hadsereget. A demokráciára áttért országok esetében előnyben részesítenék a gazdasági segitségnyújtást, és mellőznék a katonai erő állandó fitogtatását. A neokonzervatív vélemény ezzel szemben agresszívabban közelíti meg ezeket a kérdéseket, és a terrorizmus globális veszélyére való hivatkozással bármilyen módszer bevetését megengedhetőnek tart, és a határozott, erőteljes katonai fellépés szükségességét hangoztatja a terrorizmust támogató országok ellen.
A 80-as évek és a Reagan-adminisztráció után a neokonok közeli kapcsolata a Fehér Házzal sokat vesztett intenzitásából. A következő évtizedben a liberális Clinton hűvösen tartózkodott mindentől, amit konzervatívnak lehetett hívni. Két gyenge és hatástalan 1998-as katonai akciótól eltekintve (terrorista célpontok elleni rakátatámadás Afganisztánban és Szudánban) a Pentagon mellőzése és a katonai kiadások stagnálása mellett a liberális baloldal fellendülése volt a jellemző a Clinton elnök által irányított Amerikára.
George W. Bush megválasztása után az első hónapokban nem volt észlelhető a konzervatív vagy a neokonzervatív álláspont megerősödése az új amerikai kormány megnyilatkozásaiban. A 2001. szeptember 11-ei terrorista támadás az ország ellen azonban gyökeresen megváltoztatta az erőviszonyokat a neokonok javára. Bush elnök külpolitikája egyre közelebb került a neokonzervatívok kedvencéhez, a Project for a New American Century nevű politikai csoport véleményéhez. Egy másik mérvadó neokon intézet, az American Enterprise Institute székházában az elnök 2003 februárjában az Egyesült Államok „győzelmét” Irakban úgy említette, mint az egy „új fejezet kezdetét a közel-keleti békéért” indított küzdelemben.
A neokonzervatívok álma és célja egy olyan Egyesült Államok, ami továbbra is az egyedüli politikai és katonai szuperhatalom a világon, és mindenféle terrorista veszély elhárítására akár egyedül is képes. Szerintük a világnak nagy szüksége van a megbízható országok katonáival közösen biztosított „jótékonykodó” gondviselésre. Szeretnének a Közel-Keleten megvalósítani egy demokratikus és főleg terroristamentes övezetet, mert szerintük ez nemcsak Izrael hanem az egész világ érdeke. Paul Wolfowitz, az amerikai védelmi miniszter egyik helyettese, a nekonzervatívok ismert képviselője szerint a világbékét a betarthatatlan és előbb-utóbb felboruló nemzetközi szerződések helyett az Egyesült Államok katonai erejére épülő tekintéllyel biztonságosabban lehetne fenntartani.
Határozottan – és ha kell, akkor fegyveres erővel – kell fellépni minden olyan ország ellen, ami katonai, politikai vagy gazdasági fenyegetést jelent az ország érdekei ellen. Ezért még több amerikai katonai és a haditengerészeteti támaszpontot kell létesíteni a világon és azokat elsősorban olyan „forró” területekre kell telepíteni, mint a Közel-Kelet, Közép- és Délkelet Ázsia. Továbbra is meg kell őrizni és fokozott ütemben fejleszteni a hadsereg technikai fölényét a megelőző katonai csapások hatékonysága érdekében, és ennek az erőfölénynek a birtokában kell együttműködni az ENSZ-szel olyan módon, hogy ez az együttműködés ne korlátozza Washington önálló cselekvőképességét.
Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005
