Forrás: Magyar Rádió

“Auschwitz Album” kiállítás a Holocaust Dokumentációs Központban

2004. szeptember 20., hétfő 11:26

Életemben sokszor elsétáltam a Páva utcában. A 7O-es évek végén, nyolcvanas évek elején itt egy régi, romos épület áll, egy egykori zsinagóga. Az előtte lévő kertet felverte a gaz, most pedig-ha nem is egyik napról a másikra-de egy új épület emelkedett ki a földből. Újjászületett a zsinagóga, amely köré egy múzeum is épült. Jerger Krisztina művészettörténészt arra kértük, hogy szakmai szemmel ítélje meg, hogyan sikerült a felújítás

– Heroikus munka előzte meg a nyitást. Ezt a romos, már nem működő zsinagógát eredeti pompájában, műemléki gonddal újították fel. Gyakorlatilag visszakapta azt a pompázatos, vidám szépségét, ami ezt a zsinagógát jellemezte. Visszakapta a csillagos eget, az égszínkék színt, ami egyértelműen az életet sugallja. Az épület nemcsak a zsinagóga épületéből áll, hanem hozzáépült egy új szárny, egy a XXI. század kézjegyét viselő épületszárny. Ebben kapott helyet a kiállító terem, amely most az első időszaki kiállításnak ad otthont.

– Ezt az épületet úgy sikerült felépíteni, hogyha az ember megáll előtte, rögtön tudja, hová lép be.

– Mányi István építész fogalmazta meg ezt az épületet, az összetört falaival, amelyek között nincs egyetlen párhuzamos fal sem. A kiállításban is ugyanezekkel a gondokkal küzdöttem: egy abnormális időszakot szeretne az ember vizuális elemekkel, vizuális fogodzókkal érzékeltetni. Tehát ez az épület is ezt a kicsit abnormális, a feje tetejére állított, a normálistól eltérőt próbálja szimbolizálni.

– Ön rendezte a Holocaust Dokumentációs Központ első időszaki kiállítását.

– Nagyon kevés idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy méltó, korrekt kiállítást fogalmazzunk itt meg. Akkor született az ötlet, hogy egy időszaki kiállítással, az Auschwitz Album képeivel nyissuk meg az Emlékközpontot.

– Az Auschwitz Album több nyelven, angolul és héberül is megjelent már. Ezt a Jad Vashem Intézet adta ki.

– Az album ismert, de itt Magyarországon nagyon kevés ember tud róla s a világban is csak kevesen tudják, hogy az albumban szereplő fotográfiákon magyar kárpátaljai zsidókat lehet látni . Az album az Intézet tulajdonában van. Jakab Lili, aki egy mesés, majdnem hihetetlen történet főszereplője találta meg ezt az albumot. Közben ő maga is szereplője ennek az albumnak. Neki köszönhetjük, mint túlélőnek, hogy ez az anyag megmenekült. Halála előtt a fotókat a Jad Vashemnek ajándékozta. Az Intézet jóvoltából, Lilinek köszönhetően mutatható be ez az anyag itt Budapesten. Először!

Magát a képanyagot sehol ilyen terjedelemben nem mutatták még be, sem Jeruzsálemben, sem máshol a világon. Egy nyolc perces filmmel kezd a kiállítás. Mozgóképekről van szó, amelyek a harmincas években készültek. És ugyancsak a Kárpát-alján élő, elsősorban ortodox zsidó közösségek hétköznapi életét mutatja be. Nem véletlen, hogy ezzel a filmmel kezdünk. Itt-és nagyon gyakran használom ezt a jelzőt -a normális életet mutatjuk be. A hétköznapokat, a dolgos napokat, a boldogságot. Egy esküvő örömteli pillanatait, a piac forgatagát, tehát azt a normális életet, amelyet ezek a közösségek éltek. És aztán jön az a nem normális, az az abnormális nap vagy éjszaka, amitől már minden másmilyen lett. l944. május 26-a, amikor megérkezik az Auschwitz-Birkenau-i rámpára a kárpát-aljai első szállítmány. Ennek a szállítmánynak az egyik tagja Jákob ( Jakab) Lili rokonaival, testvéreivel , barátaival.

Általában tudják az emberek, hogy a koncentrációs táborokban fényképezési tilalom volt. Ennek ellenére ezt a transzportot két SS katonatiszt az első pillanattól kezdve, a rámpára való megérkezés pillanatától- a halálba vezető úton- a krematóriumig végig fotózta.

– Vajon milyen érzés munkált ezekben a tisztekben?

– Sokat gondolkodtam ezen én is, mert itt egy kicsit a művészettörténész is munkál bennem. Nagyon sok szociofotót láttam életemben. Olyan jelzőket használtam magamban, hogy ezek gyönyörű fotók. Ezek vérprofi fotógráfusok: jó a szemük, tudják, hogy hová kell letenni a kamerát. Pontos dokumentációt készítenek arról, ami történik. Erről a mészárszékről. Mert ők tudják, hogy mi vár ezekre az emberekre. Hogy az út végén a krematórium van. Az emberek, akiket fotóznak ezt nem tudják. Nem is sejtik. Én igyekeztem olyan képeket választani, ahol a tekintetek önmagukért beszélnek. Én minden egyes képpel szembenéztem. És tekinteteket kaptam el a másik oldalon. Elmondhatatlan feszültség alakul ki a néző és a kép között. Ezek az emberek, akik ránk néznek, némelyik kicsit talán gyanakvó szemmel, egy kis bizonytalansággal a tekintetükben, de sokan mosolyognak Ők abban a reményben állnak ott a sorban, hogy az út végén teát kapnak.

Hogy mi munkálhatott ebben a két katonatisztben, nem tudom. Ez az ő házi feladatuk volt, ők ott munkát végeztek. Tehát nem állhattak ki a sorból. De azért ezen túl még valami fűthette őket. Talán tényleg fotósok voltak és ez is egy picit munkált bennük, túl a deformáltságukon. Mert ezt ép ésszel nem lehet végigcsinálni. Mi itt, akik ezekkel a képekkel élünk most már fél éve, én aki naponta raktam át ezeket a képeket a fejemben , vannak képek, amelyeken nem tudok túllépni. Mindig elsírom magam, mert ezt nem lehet érzelmek nélkül- átemelve- megemészteni. S talán ezért is kezdtem el ezt a kiállítást ezzel az örömteli filmmel. Tudatosan, nagyon határozottan az emberek érzelmére szeretnék hatni!

Ezzel a korszakkal nagyon kevesen vannak igazán tisztában. Vannak túlélők, akik máshogyan nézik azt a kiállítást. Vannak kicsit felnőttebbek, akik valamivel talán többet tudnak erről a korszakról, de rengeteg fiatal van, aki semmit nem tud erről az időszakról. És mi azt szeretnénk, hogy tudjanak, sokat tudjanak, és emlékezzenek. Tudják, hogy ők is lehetnének abban a sorban, bármikor, bármelyik pillanatban lehetünk az árok másik oldalán, vagy a helyzetünk másik oldalán. És hogy kerek legyen ez a történet! Tudjuk, hogy a szállítmány java sajnos elpusztult, rögtön, akkor. Tehát az út végén tényleg a gázkamra várta őket. Ugyancsak filmmel fejezzük be a kiállítást. Egy rövid négyperces apoteózissal, a halál apoteózisával. A felszabadult tábor képeit látja a látogató, hogy emlékezzünk.

Bokros Katalin

Comments are closed.