Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A Sárga liliom zűrzavaros értelmezése

Népszínmű-paródia, abszurd bohózat vagy amit akartok a Nemzeti Színházban

2004. szeptember 21. (15. oldal)

Metz Katalin

SZ Í N H Á Z

Ennek az előadásnak csak egy felvonása van. Az utolsó. Az, amelyiket a rendező-átdolgozó Mohácsi János és Mohácsi István a Bíró Lajos-darab adaptációjának I. és II. felvonása után a népszínműhöz maguk toldottak. Vélhetőleg itt már nem zavarta az alkotókat a szerző eredeti elképzelése. (Dramaturg: Eörsi István.) A rendező Mo-hácsi diktálta az író Mohácsinak a szöveget, hisz pontosan tudta, mit akar mondani, hogyan akarja színre vinni. Az előadás első két részében a két szemlélet ütközött, összekeveredett, és heterogén szöveget, elnyújtott jeleneteket, zavaros színrevitelt eredményezett.

Hogy miért támasztotta fel a két Mohácsi az anno népszerű Sárga liliomot, a – mára már műfajánál fogva hervatag – népszínművet, amit műsorfüzetbeli vallomásában a rendező maga is zsengének tart? A kritikai realistaként aposztrofált darab aktuálisnak tetsző társadalmi mondanivalóján kívül “a Sárga liliom alaphangulatát kívánta megtartani”. Ez jócskán meg is érződik az előadáson. Igen sok beiktatott játék, jelenet szolgálja az atmoszférateremtést, a dorbézolástól a “polgármester-választási” paródiáig, a kávéházi miliőtől a hadnagyi lumpolásokig. A magyar dzsentrivilág alkonyának dáridóját (vagy inkább torát) ülik a színen. Rengeteg színpadi ötlettel – s nem sokkal kevesebb szöveg- és jelenetbeli klisével. Mintha Mohácsit pusztán az 1910-es, úgymond úri világ atmoszférája érdekelte volna. Ennek a vonzatában kerülnek be az előadásba (s nyilván az átdogozott darabba) a különféle jelenetek.

Az Ady-kortárs, par excellence publicistát, Bíró Lajost vérbeli (tárca)novellistaként, majd igencsak sikeres színdarabíróként ismerte az ország. A Sárga liliom témavilága – amit százszor erőteljesebben írt meg novelláiban, regényeiben Mikszáth, későbbi korokban meg Móricz – nem hoz számunkra újdonságot. A darab, amelynek zsengeségét, jellemeinek kidolgozatlanságát nem győzi Mohácsi fölpanaszolni, atmoszféra ide, atmoszféra oda – “tatarozott” állapotjában (sic!) sem lett igazán fogyasztható. Persze, értjük, gyatra alapszövete ellenére egyfajta haláltáncot kívánt a színpadra teremteni Mohácsi.

A vad mulatozásával, hadnagyainak sleppjével vendégriasztó Nagyherceg, Hevér Gábor életteli alakításában, valósággal “einstandolja” a kávéházat. Egy hosszú-hosszú felvonáson át (a premier negyedóra híján öt órát tartott) válogatott jelenetzuhatagot kapunk az elevenekkel és holtakkal szemben könyörtelen tiszti dáridózásból. Nemcsak az épp pártalapításban sántikáló, koros Zsivkovicsot pofozzák félig agyon, puszta úri passzióból, s a szolgálatkész kocsmatulajdonost alázzák porig náci időket megelőlegező, fegyverropogtatásos zsidózással, hanem a velük mulató, csekély ellenállást tanúsító hölgyeket is. Puskalövésektől hangos a kocsma, székek röpülnek, üvegek halomra törnek, dívát asztaltáncoltatnak, vetkeztetnek, cipellőjéből pezsgőt isznak. A felvonás javarészét uralja az összes allűrökkel pompásan zsonglőrködő Schell Judit a Primadonna szerepében. Körülötte zsong a dáridózó hadnagyok hada; nem sok eredeti ötletet kínál számukra a rendező. Intenzív karakterességével kimagasodik közülük Kaszás Attila (Thurzó főhadnagy), Trokán Péter (Katolnay ezredes). Stohl András Basarczy hadnagya, léhaság és színészi eszközök dolgában, akárha a Való Világból lépett volna ki. A romlott, iszákos Pap álszentségből ad leckét (Bajomi Nagy György), noha papír szerinti szerepe nem tündöklik az eredetiségtől. Hollósy Frigyes (Bokor, a kávéház-tulajdonos) viszonylag kevés szövegével, ám markáns alakításával fontos pillérévé lesz az előadásnak.

A pártalapításban serénykedőknek minden elképzelhető panelszöveget a szájukba adnak, így ennek nincs különösebb szatirikus ereje, holott a szándék nyilván ezt célozta meg. A sok sertepertélő “pártoskodó” között akad néhány markáns színész egyéniség, aki életet ad a jeleneteknek: Blaskó Péter (Zsivkovics), Papp Zoltán (Zechmeister), Kulka János (dr. Asztalos Kálmán), akinek az ügyvéd úr szerepében egyébként egy gyönge szerelmi szállal is birkóznia kell. Ők azok, akik a harmadik felvonásban már mint megvásárolt, pártalapítástól eltérített, korrupt tisztségviselők, vagyonos polgárok térnek vissza, s ott már erőteljesebb színpadi kompozícióban érvényesülhetnek.

Az előadás egyik (vagy épp) legjobbja Sinkó László, a főkapitány szerepében. Rád Jánosa mindent elmond a hatalom birtoklásáról, az úri szeszélyek tiszteletben tartásáról és palástolt megvetéséről, a hierarchia és az egész áporodott, megvásárolható világ pontos ismeretéről, mi több, egyfajta önmegvetésről, azéról, aki igencsak hatékonyan, kíméletlen eszközökkel vesz részt a társadalmi kutyakomédia, e szörnyű mechanizmus zavartalan működtetésében. Gazsó György (dr. Peredy, kórházi főorvos), aki a fináléig (s akkor is csak súlyos kényszerre) az egyetlen megvesztegethetetlen szereplő, a “pozitív figura” sablonos vonásait eleven lényével söpri el, ám a darabvég vehemens hősének naivitását már ő sem tudja korrigálni. Gyámleányának szerepében Bognár Anna (Judit) zárdaszűzből egy csapásra szabadságjogaiért küzdő, harcias amazon lesz, mígnem a népszínműves (Mohácsi által karikírozott) hepiend szerelmével, a bámulatosan megjavult Nagyherceggel meg nem ajándékozza.

A második felvonás totális kompozíciós zűrzavar. Bohózati jelenetek, tévesztések, rohangálások, gyönge replikák kavalkádja zúdul a nézőre Khell Zsolt amúgy látványos, impozáns kórházi előterében, ahol fű-fa-virág átszáguldozhat, miközben Gazsó mint sebész-karikatúra fél órán át az általa féltékenységében lepuffantott Nagyherceg hasában kotorászik, a műtősegédeknek átvedlett hadnagyi slepp karéjában. Ifjú riválisát – aki az Ezeregyéjszaka meséit megszégyenítő álruhás beteghordóként settenkedik a kórházban, csak hogy találkozhassék szíve választottjával – sikerül is lábra állítania. Sok hűhó – zsenge poénok.

Az utolsó felvonás Mohácsié. Mintha itt kezdte volna a rendezést, és visszafelé haladva kifulladt volna a tüdeje. Kompozíciója feszesebb, célratörőbb. (A szöveg itt is felszínes.) Kovács Krisztián zenéje viszont roppant szuggesztív. A koporsókkal teleszórt, kiürített kávéház (mert időközben Bokor temetőtulajdonos lett) térségében morbid, groteszk jelenetek zajlanak. Mert hogy egy vonatbaleset miatt tömeghalál sújtotta a várost. Az alaptónus az abszurd közegében fogant. Sinkó-Rádi, aki elpusztult, gyűlölt feleségét “siratja”, az álszenteskedés paródiájának pazar monológját mondja föl mihaszna, úrhatnám asszonyának emlékével perlekedve. A bánatos férj a szertartással megoldja a pártalapítást-tüntetést szorgalmazók leszerelését is, földi javakkal, tisztségekkel lekenyerezve a mellüket verőket. És akkor jő a boldog vég, beállít a Nagyherceg, és leányt kér. Mindjárt három párt esketnek össze. A Sárga liliom (“&ködben égő bánat”) édesbús slágerének örve alatt. S akinek ennyi jóóó (sic!) kevéés, énekelhetnénk Mozarttal a Szöktetés a szerájból darab végi kádenciáját, azt sújtsa gáááncs éés meegveetés! (sic!)

(Bíró Lajos után Mohácsi István és Mohácsi János: Sárga liliom. Nemzeti Színház. Rendező: Mohácsi János.)

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.