Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Sintérgödörben

Teleki Júlia az apák szívéről, a bűnösök nevéről és a fotelharcról

2004. szeptember 18. (24. oldal)

Margittai Gábor

Nyugdíjas munkásnő, akit nem lehet egykönnyen megfélemlíteni. Könyvet írt arról, amiről Szerbiában ma is hallgatni kell: a hatvan éve, 1944 őszén történt véres bácskai megtorlásról – a magyarölésről. A halállal fenyegető telefonok ellenére parlamenti képviselő maradt. S bár nem sok reményt lát a vasárnapi választásokon, tovább küzd az emberhez méltó kisebbségi létért. Keresem az apám sírját című könyvét október 6-án mutatja be Pécsett.

– A bácskai Csurogon születtem 1943-ban, 1944-ben a szerb partizánok édesapámat elvitték és kivégezték, minket 1945-ben lágerba, koncentrációs táborba zártak. Rám is feladták az utolsó kenetet, tarisznyából halotti inget varrtak, végül mégis életben maradtam. Amikor kiengedtek, papírt kaptunk, hogy bárhova mehetünk, csak haza, Csurogra nem, de Zsablyára, Mozsorra sem, mert e három község lakosságát háborús bűnösnek nyilvánították. Mindenünket elkobozták, megalázták családomat. Természetesen ezekre a szörnyűségekre én nem emlékezhetek, de édesanyám gyakran elmesélte, mi történt velünk.

– Ma is kevesen veszik a bátorságot, hogy a dél-bácskai Sajkás vidék magyartalanításáról akár csak szót ejtsenek.

– Én nem félek. Mindig az volt a vágyam, hogy elmenjek arra a helyre, ahol apám nyugszik, és megnézzem a szülőházamat. Már kislány koromban azt szerettem volna, hogy apámnak rendes sírja legyen. Persze nem lett. Amikor anyám meghalt, kutatni kezdtem az 1944-es eseményeket. Valóban keresnem kellett apám sírját, mert azokat a magyarokat, akiket akkor kivégeztek, a téglagyár melletti sintérgödörbe hányták, mint az állatokat. Nincs fejfájuk, hantjuk, nincs virág a sírjukon, csak gaz és szemét, amelyet az ott lakók hordanak rájuk. Amíg nincs megadva, hogy megemlékezhessünk halottainkról, hogy félelem nélkül mehessünk arra a helyre, ahol elföldelték őket, addig nem mondhatjuk, hogy a Vajdaságban maradék nélkül betartják az alapvető emberi jogokat. A dokumentumkönyvben leírtam túlélők vallomásait, közöltem az áldozatok töredékes névsorát, hogyha sírjuk egyelőre nem lehet is, ez emlékezetben tartsa a történteket.

– Csurogon élnek ma magyarok?

– Csak néhányan, akik vegyes házasságban élnek, és a hatvanas évek után költöztek oda. Senki nem ment vissza az elüldözöttek közül. Még az ötvenes években is téglával dobálták meg azokat, akik visszalátogattak egykori házukat, birtokukat megnézni. Senki nem akar visszamenni, viszont követeljük a vagyon-visszaszármaztatást, s ha ez nem megy országon belül, nemzetközi fórumokhoz fordulunk. Hiszen nemcsak benesi, hanem titói dekrétumok is voltak. Hatvan év elmúlt, és a mai napig nem kaptunk kártérítést, házainkban mások laknak, földjeinket mások szántják, azt sem engedik meg, hogy emlékművet készítsünk halottainknak. Azzal fenyegetnek, hogy referendumot írnak ki Csurogon: a magyar áldozatoknak soha ne lehessen emlékművük. Egy alkalommal a tartományi képviselőházban a végrehajtó tanács elnöke megbeszélésre hívott, egyedül voltam magyar nyolc szerb mellett a tárgyaláson. Azt ajánlották, exhumáljuk a sintérgödörből a csontokat, és temessük újra szeretteinket a volt katolikus temetőbe. Azt válaszoltam erre: én tudom, de akik itt ülnek, nálam is jobban tudják, hogy a csontok már nincsenek a dögtemetőben, mert az ötvenes években az áldozatok maradványait elvitték, s csontenyvnek dolgozták fel a kulai bőrgyárban. Nemcsak az élőkön, de a halottakon is genocídiumot követtek el. Eltüntették a nyomokat. Ám az emléktáblát azért szeretnénk fölállítani, mert apáinknak nemcsak csontjaik voltak, de szívük és vérük is, amely még ott van a csurogi határ földjében. Ami pedig ajánlatukat, a katolikus temetőt illeti, az most a község nyilvános szeméttelepe. A szerbek azóta is számtalanszor a fejemhez vágják: azért akarunk emlékművet állítani, hogy bosszút álljunk rajtuk. Pedig ha valaki tudja, milyen borzalmas a bosszú, azok mi vagyunk. Hiszen amikor a magyar hadsereg kivonult a Délvidékről, a szerb lakosság és a partizánok rajtunk vettek elégtételt mindenért.

– Mi történt édesapjával?

– 1944. október 23-án jöttek érte, s vitték a községházára, mintha kihallgatásra idéznék be. Testvérem hordta neki két hétig az ebédet, anyámnak pedig a szerbek földjén kellett kukoricát szednie, a miénkhez hozzá sem nyúlhatott. Egy nap, amikor nővérem megérkezett az ebéddel, azt mondták a községházán: apád már nem éhes, nem kell több ételt hozni neki. Nővérem már korábban is hallotta a lövéseket az udvarról. Mindig akkor lövöldöztek, amikor harangoztak délben. Ő látta azt is, hogy a községházát alaposan megrakott lovas kocsi hagyja el, amelyről lógtak a kezek-lábak, rongyok és ganéj volt a holttestekre dobálva, de csurgott a vér végig az utcákon. Az összes egészséges magyar férfival így jártak el. Senki nem jött vissza a “kihallgatásról”. A különös csak az, hogy apám megmentette a szerb szomszédunkat még a magyar razzia során, amikor fegyvereket kerestek a csendőrök a házaknál. Szomszédunkat is el akarták vinni, amit apám akadályozott meg azzal, hogy igazolta: ő jó ember, biztosan nem lehet partizán. Amikor 1944-ben anyám kérlelte ezt a szomszédot, tegyen valamit, hogy apámat elengedjék a községházáról, az a kezét sem mozdította. Talán nem is volt módja rá. Egy szerb asszonyt, aki csak annyi megjegyzést tett, hogy mégsem kellene ezeket az embereket kivégezni – helyben agyonlőttek.

– Hány magyar veszett oda Csurogon?

– Az öregeket, a nőket meg a gyerekeket a lágerba hajtották, sokan ott vesztek az éhezésben és a járványokban. Aki férfi megmaradt, azt munkaszolgálatba vitték. Csurognak 1910-ben 10 180 lakosa volt, ebből 2730 magyar; 1948-ban 193 magyart mutatott ki a statisztika.

– A bácskai vérengzésnek volt szerepe abban, hogy politikusi pályát választott?

– Nagy szerepe volt. Hiszen egész életemben az igazság felderítése volt a célom. Mindig az emberi és kisebbségi jogokért küzdöttem. Soha nem tudtam elviselni, ha valaki másodrendű állampolgárnak tartott csak azért, mert magyar vagyok vagy szegény. Másrészt 1991-ben, amikor kitört a balkáni háború, kisebbik fiam éppen katonaidejét töltötte, a másik pedig még katonaköteles korban volt. Amikor megkezdődtek a harcok, kimentem az utcára a háború ellen tüntetni, és a többi anyát magam köré toboroztam. Háborúellenes cikkeket írtam, felszólaltam a tömegsírokra állított keresztek ledöntése miatt, így lettem egyre ismertebb, s akaratom ellenére csöppentem bele a politikába. A Mozgalom a Békéért és a Toleranciáért civil szervezet elnöke is vagyok itt, Óbecsén. Nekem is volna miért gyűlölnöm a szerbeket, hiszen kivégezték apámat; mégis elviselhetetlennek tartok bármiféle általánosító értékítéletet. Nem lehet egy egész nemzetet háborús bűnösnek nyilvánítani. A bűnösöknek nevük van, és ezeket a neveket ki kell mondani. Az 1944-45-ös katonai közigazgatás tisztjeinek van nevük, és Tito is felelős, hiszen az ő tudtával történtek a megtorlások és száműzetésünk szülőfalunkból. Az ő politikájának köszönhető a kolonizáció, hogy a magyar házakban most telepesek laknak. Nemrégiben jártam ott, ki volt írva az ablakra, hogy eladó. Kérdeztem a tulajdonost, hogyan lehetséges ez. Elköltözöm Csurogról, válaszolta. Félnek az emberek, azt hiszik, visszatelepülünk, és ki kell menniük a házunkból. Ha ezt tennénk, nem lennénk különbek náluk. Másfelől sok helyen eltüntették a kisajátítások nyomait, például az én apám nevénél, a Szabónál ki vannak kötegestül tépve a lapok a telekkönyvből. A nagyapám emelte házról azt állítják ma is, hogy az mindig állami épület volt. Sokhektárnyi magyar föld tűnt el a telekkönyvekből.

– Ön szerint van esély arra Szerbiában, hogy bizonyos feltételek mellett visszaszolgáltassák a magyar vagyonnak legalább a töredékét, mint Szlovákiában?

– Amit az ötvenes években államosítottak, abból már adtak vissza; de amit 1945 után vettek el, azt még nem, arról még nem hoztak törvényt. Ha a nemzetközi szervezetek nem szólalnak fel, a csurogi, zsablyai birtokokat soha nem fogjuk visszakapni.

– Miközben mi, magyarok többé-kevésbé elszámoltattuk magunkat az 1941-es razzia, az ártatlan szerbek és zsidók meggyilkolásának bűnével, Szerbiában ma is ellenséges hallgatás, magyarázkodás övezi az 1944-es bosszú témáját. Senki sem felejt, de senki nem beszél róla. A “magyarverések” pattanásig feszült légkörében nincs meg a veszélye annak, hogy bármelyik fél fejében rossz történelmi párhuzamok ébredjenek?

– Nem hiszem, hogy a magyarok fejében bármiféle bosszú megfordulna, de egyes szerbekében igen. Különösen azokéban, akik menekültként jöttek ide, akiket becsaptak, mondván, ha a Vajdaságba települnek, házakat kapnak, mert addigra a magyarok eltűnnek innen. Bennük van meg a csillapíthatatlan nemzetgyűlölet, ők nem tudnak más népekkel együtt élni. 1944-ben azt hangoztatták a szerbek, hogy nem képesek a magyarokkal együtt élni. Az 1991-es háborúban pedig azt mondták, semmilyen más néppel sem. A furcsa az, hogy mégsem a homogén Szerbiába költöztek, hanem a soknemzetiségű Vajdaságba. De nagyon bízok abban, hogy nem történik meg az, ami 1944-ben. Nem szabad megtörténnie. Nem tudom elképzelni, hogy az emberekben ennyi év és ennyi háború után ne legyen annyi mértéktartás, hogy újabb hadjáratokba kezdjenek. Amit a szerbek megbolygattak, azt mind elvesztették: Szlovéniát, Horvátországot, Boszniát, Koszovót& Ha megbolygatják a Vajdaságot, azzal is így járnak. A nemzetközi szervezetekben bízunk, hogy a szerbek tudomására hozzák: nem lehet büntetlenül etnikai tisztogatást folytatni. Hiszen nemcsak az számít tisztogatásnak, ha valakit meggyilkolnak, hanem a fenyegetés, a megfélemlítés is. Azt is ide sorolom, ha nap mint nap felhívnak telefonon: maguk ganéj, fasiszta magyarok, takarodjanak haza, magukat mind meg kell ölni. Vagy magányos asszonyokat csörgetnek föl éjszakánként: hallottuk, hogy eladja a házát, mondja, mikor hurcolkodik ki&? A nyomásgyakorlás is etnikai tisztogatás.

– A vajdasági magyar politikai erők mennyire hatékonyan tudnak gátat vetni ennek a folyamatnak?

– Sajnos kicsi a lélekszámunk. A 120 képviselőből csak 17-en vagyunk magyarok. Bár a kormányban vannak nemzettársaink, a vajdasági képviselőháznak nincsenek törvényhozói jogai, csak javaslatokat tehet Belgrádnak, ahol most egyáltalán nincsen magyar. Gyakorlatilag nincs beleszólásunk az ügyeinkbe. Például a vajdasági képviselőházban kiharcoltuk, hogy vegyék le rólunk a háborús bűnös megbélyegzést, ám ezt az országos képviselőház nem fogadta el. Úgyhogy háborús bűnösök maradtunk, akiknek nincs joguk visszakérni az elkobzott vagyonukat. Hiába van meg a törvény, cirill betűs igazolványt kapnak a magyarok is. Törvény adta jogunk bárhol magyarul beszélni, csakhogy Milosevics óta a szerb gyerekek nem tanulnak magyarul, nem ismerik a környezetük nyelvét, ezért mi sem tudunk velük anyanyelvünkön érintkezni. A munkahelyekre először a szerb fiatalokat veszik fel. Ha ez nem változik meg, lassan csak a családban használhatjuk nyelvünket.

– Vasárnap választások lesznek Szerbiában. Magyarországról úgy tetszik, veszedelmesen széttagoltak a vajdasági magyar politikai erők.

– A VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség), amelynek képviselője vagyok, koalíciót kötött a Djindjics-féle Demokrata Párttal, bár külön listán indulunk, utána egyesítik a mandátumokat. Az eredményt nem tudni előre, bár azt hiszem, nem leszünk olyan sikeresek, mint 2000-ben, de ne legyen igazam. Egy maréknyi magyar él már csak a Vajdaságban, de hat pártunk van. Azért nincs esély, mert egymás ellen indulunk. A szerbek meg jót röhögnek. Minden pártunkban ott van az emberük, aki bomlaszt.

– Árthat a “magyarverés” a vajdasági magyaroknak a választásokon? Például hogy a kevésbé nacionalista szerbek is ellenszenvvel figyelik mostantól a magyar politikai erők tevékenységét.

– Árthat. A szerbek csak akkor szavaztak át magyar jelöltekre az előző választásokon, amikor le akartuk váltani a Milosevics pártját. Széthúzzuk a szavazatokat, ezért nincs esélyünk. Óbecsén, ahol a lakosság ötven százaléka magyar, negyven pedig szerb, három magyar polgármesterjelöltünk van, de a szerbek körbejárnak, és aláírást gyűjtenek, hogy összeszedhessenek a magyar jelöltek annyi voksot, amennyi az induláshoz kell. Ez teljes szavazatmegosztáshoz vezet. A képviselő-választáson ugyanez a helyzet: mindenki méretkezni akar – melyik a legerősebb magyar párt. Minden vezetőnk a fotelért harcol, mind pozícióban akar maradni. Elgondolkodtam azon, mi kell nekünk, magyaroknak, hogy össze tudjunk fogni: verni kell minket? Tessék, most már vernek is. De úgy látszik, még ez sem elég. Az kell, hogy öljenek bennünket&? Lehet, hogy ez a magyar virtus. Pár éve még nem hittem volna el, hogy az egyetlen magyar párt, a VMDK darabokra szakad.

– Mekkora mozgósító erejük van a magyar egyházaknak?

– A katolikus egyház igen csendes. Végzi a dolgát. A református lelkészek inkább buzdítanak a nemzeti összetartásra. De az emberek sem igen járnak templomba. Elfásultak, el sem mennek a választásokra, másfelől féltik a munkahelyüket: ha felszólalnak, kirúgják őket, s akkor el kell hagyniuk az országot, hogy megélhessenek. Ezért a leghatékonyabb etnikai tisztogatás a megfélemlítés.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.