Forrás: MNO

Öt nap a pokolban

Szabadulásom az iraki ellenállók fogságából – Scott Taylor beszámolója

2004. szeptember 18. 9:30

Magyar Nemzet

Néhány nappal ezelőtt az egész világsajtót bejárta a hír, hogy Irakban foglyul ejtettek egy kanadai újságírót. Az ottawai illetőségű Scott Taylor nevét a Magyar Nemzet olvasói is jól ismerhetik, hiszen tucatnyi alkalommal tudósított a háborúról és a kibontakozó polgárháborúról. Alábbi írásában életének legszörnyűbb öt napjáról számol be. Ennyi időt töltött az iraki ellenállók fogságában.

Szeptember hetedike volt, este negyed nyolc felé járt az idő. Az iraki Tell-Áfárban már sötétedett, amikor megérkeztünk a település határához. A moszuli országúton iraki rendőrök ellenőrizték a rémült civil menekültek útját. Az elmúlt hetekben számos tudósítás látott napvilágot a tell-áfári ellenállók és az amerikaiak közötti összecsapásokról, és rengeteg ember hagyta el az ostromlott várost. A moszuli repülőtéren szolgáló amerikaiaktól korábban azt hallottam, hogy átfogó támadást terveznek Tell-Áfár ellen. Az amerikaiak páncélos- és gyalogoszászlóaljakkal erősítették meg a helyőrségi védelmet, és minden arra utalt, hogy „megtisztítják” Tell-Áfárt.

Amikor a városba érkeztem, nagyjából ilyen gondolatok kavarogtak bennem. El kell mondanom, egyáltalán nem volt könnyű olyan embert találnom, aki vállalta, hogy odavisz. A moszuli taxisokat figyelmeztették, hogy Tell-Áfárt mudzsahidek tartják ellenőrzésük alatt, és nagyon is veszedelmes odamerészkedni. Egy ismerős kurd sofőr azonban túlzottnak nevezte az aggodalmakat. Mivel sötétedett, gyorsan megalkudtunk a viteldíjra és elindultunk.

Tell-Áfár majdnem kizárólag türkmének lakta északnyugat-iraki város. Nemrég fejeztem be a róluk szóló könyvemet, amelyben bennszülött irakiaknak neveztem őket. Anyaggyűjtés közben még júniusban eljutottam Tell-Áfárba. Most azt kívántam, bárcsak kapcsolatot tudnék teremteni az akkor megismert emberekkel, hiszen barátok között biztonságban érezném magam. Tudtam, hogy fennáll bizonyos kockázat – különösen azért, mert az amerikaiak egyszer már megtámadták a várost -, de úgy terveztem, hogy a harci cselekményeket egy biztonságos házból, messze a harctértől vészelem át.

Mivel az amerikaiak fizette iraki rendőrség irányította a forgalmat, úgy tűnt, hogy a harcok ellenére minden a rendes kerékvágásban halad. Sajnos előző látogatásom után nem őriztem meg a címeket, ezért egy ellenőrző pontnál a rendőrökhöz fordultam segítségért, s arra kértem őket, hogy vigyenek doktor Jaszárhoz, a közismert türkmén vezetőhöz, mire ők buzgón helyeseltek. Egy rendőrtiszt vállalkozott rá, hogy elkísér engem és tolmácsomat, Zeynep Tugrul török újságírónőt, a Sabah című napilap tudósítóját. Autóba szálltunk, ahol négy álarcos fegyveres várt ránk. „Elvisszük magukat Jaszárhoz, kérem, ne féljenek” – nyugtattak.

Arra gondoltam, hogy a fegyveresek valamilyen különleges rendőri egység tagjai lehetnek, így először nem gyanakodtam semmi rosszra. Mi több, már a városba érkezéskor is láttam hasonló, kalasnyikovokkal és páncéltörő gránátokkal felfegyverzett maszkos harcosokat. Később aztán lassan megértettem, hogy ellenállók kezére kerültünk. Egy ideig még hittem abban, hogy ismerősöm házába visznek, de aztán bevezettek bennünket egy kicsiny udvarba, ahol tucatnyi fegyveres várakozott. Egyikük sem mosolygott.

A fémajtó zengő hangon becsukódott mögöttünk, és a fegyveresek vezetője így szólt angolul: „Maguk kémek, mostantól pedig foglyok.” Kameránkat, felszerelési tárgyainkat, iratainkat elvették, és megparancsolták, hogy üljünk a lábtörlőre, háttal a falnak. „Az amerikaiak hamarosan megtámadnak minket, megyek, szemlét tartok az embereim fölött, mikor visszajövök, tárgyalunk” – szólt a főnök. Kevéssel sötétedés után hoztak egy tál ételt. Később rutineljárássá vált, hogy először mi kaptunk enni, ők csak azután következtek. Az igazat megvallva nemigen volt étvágyam. Éppen elvitték a tányérokat, amikor kinn megállt egy autó, és négy fegyveres jelent meg a házban. Mielőtt feleszmélhettem volna, térdre kényszerítettek, a fal felé fordítottak, és fegyvert szegeztek a fejemhez. Hallottam, amint a kalasnyikovot csőre töltötték. A kivégzéstől való félelmében, szinte sokkos állapotban Zeynep török nyelven felsikoltott: „Ne lőjék le, a fia várja otthon!” A váratlan kitörés egy pillanatra megakasztotta őket, és magyarázni kezdték Zeynepnek, miért kell a „zsidó kémnek” meghalnia.

Közben ismét megjelent a parancsnok. Pattogó szavak harsantak a két fegyveres csoport között, aztán úgy tűnt, a foglyul ejtők győztek. A kivégzést pártolók elhagyták a helyiséget. Zeynep szemét bekötötték, és elvezették kihallgatásra. Az ott maradt férfiak – tizenöt és ötvenéves egyaránt akadt köztük – folyamatosan engem figyeltek, de egyúttal az eget is kémlelték, nyilvánvalóan amerikai légitámadásra számítottak.

Két óra múltán az én szememet is bekötötték, megkötöztek, majd autóba tuszkoltak, elvittek egy másik házba. „Gyerünk, gyerünk, te zsidó seggfej” – noszogattak, és az ajtófélfába verték a fejemet. Miután megmotoztak, megtalálták a zoknimba rejtett hétszáz dollárt. „A te pénzed a mi pénzünk, a másvilágon nem lesz szükséged ilyesmire!”

Nehéz megmondani, mennyi ideig feküdtem a sötétben, de a vállam nagyon fájt, amikor végül kioldották a kezeimet összekötő kötelet, és vallatásra vittek. „Melyik titkosszolgálatnak dolgozol?” – kérdezték, miközben zseblámpával az arcomba világítottak. Egy órán át megpróbáltam a legjobb tudásom szerint válaszolni, elmondtam, hogy újságíróként érkeztem Tell-Áfárba. Két ember hallgatott ki, az egész olyan volt, mint egy rossz hollywoodi komédia. Aztán az egyik – aki magát „emírnek”, azaz vezérnek nevezte – elnevette magát, és levette a maszkot. Emlékeztem erre az emberre: ő is ott volt a rendőrségi ellenőrző pontnál. „Most aludj, ellenőrzöm a történetedet. Ha igazat mondtál, elengedünk, ha nem, akkor meghalsz” – jelentette ki.

Reggel hat óra lehetett, amikor megkötözve felébredtem. Zeynepet és engem egy időben szállítottak el a helyszínről. Jóllehet a gépkocsi nagy sebességgel robogott végig a homokos utcákon, hallottam az amerikai légierő pilóta nélküli felderítőgépeit, amint az ellenállók mozgását pásztázzák. Tudván, hogy a Predatorok nemcsak videofelvételeket továbbítanak, hanem rakétaindításra is alkalmasak, a rövid út alatt meglehetősen rosszul éreztem magam.

Új helyszínre érkeztünk, egy házba, ahol reggelit kaptam. Ketten vigyáztak rám: egy középkorú férfi és egy tizenötéves-forma gyerek. Ez utóbbi folyamatosan azt magyarázta Zeynepnek és nekem, hogy életének egyetlen célja a mártírrá válás.

Sötétedés után váratlanul megjelent az „emír”, és közölte, hogy valóban nem vagyunk kémek. Megesküdött, hogy reggel szabadon engednek bennünket, majd hozzátette, hogy egy éjszakára az ő vendégei vagyunk. Így aztán akaratunk ellenére tanúi voltunk az ellenállók és az amerikai hadsereg összecsapásának.

Az Apache helikopterek éjfél után támadtak a táborra. Megjelenésüket heves ágyúzás és gránáteső fogadta. A páncéltörő gránátok jellegzetes hangja összekeveredett az Apache-ok fülsiketítő robajával. Mi bentről nem mérhettük fel az ütközet pontos menetét, de szerte a városban hallani lehetett a mudzsahidek „Allah akbar!” kiáltásait. Először azt gondoltam, hogy mindez a fölöttük köröző helikoptereknek szól, de a bennünket őrző fiú elmagyarázta: közelgő halálukat és mártíromságukat köszöntik ilyen módon.

Reggelre elcsendesedett minden, csak a Predatorok zúgtak szünet nélkül a fejünk fölött. Állítólag mintegy ötven harcos vesztette életét, és százhúszan megsebesültek. Sajnos az „emír” is életét vesztette, az egyik Predator megsemmisítette Land Roverjével együtt. Aztán csakhamar kiderült, hogy társai továbbra is kémnek tekintenek bennünket. Olyan szorosan megkötöztek, hogy minden tagom lüktetett. Egy autó felé lökdöstek, folyamatosan ütlegeltek, és „zsidó disznónak” neveztek. Immár a negyedik házban kötöttünk ki. Nemcsak a szememet kötötték be, de csuklyát is húztak a fejemre, úgy éreztem, a hőségtől és a portól rögvest megfulladok. Ismét elhatalmasodott rajtam a halálfélelem. Az egyik fegyveres megparancsolta, hogy üljek le a szőnyegre, aztán kalasnyikovot szegezett a nyakamnak. „Nem beszél, és meg se mozdul!” – tette hozzá. Újabb csoport érkezett. Emlékeztettük őket az „emír” ígéretére, és papírjainkat is visszakértük. Miközben eltávoztak, hogy sorsunkról döntsenek, észrevettük, hogy rajtunk kívül még egy fogoly tartózkodik a helyiségben. Moszuli lakos volt, akit szintén kémtevékenységgel vádoltak. Velünk ellentétben ő nem vehette le a csuklyáját. Időközben kiderült, hogy az előző házat találat érte, irataink, kameránk és a felszerelési tárgyak megsemmisültek. A mudzsahidek beszélgetését hallgató Zeynep egyszer csak így szólt ziháló hangon: „Úristen, ezek kivégeznek minket!” Megpróbáltam leplezni döbbenetemet. A mellettünk heverő fogoly váratlanul jó angolsággal megkérdezte: „Biztosak ebben?” Az ajtó kinyílt, és férfiak léptek be. „Állj fel!” – szólított meg egyikük. „Először te halsz meg, amerikai disznó.” A kezem még mindig össze volt kötözve, éreztem, amint valaki újra be akarja kötni a szememet. Ezt visszautasítottam, mert nem akartam, hogy tehetetlennek lássanak. Ellenkezésem miatt az arcomba ütöttek, kipeckelték a számat, és csuklyát húztak a fejemre. Ahelyett, hogy kivégeztek volna, magukkal hurcoltak. Azt már megtanulták, hogy az amerikai légitámadások után el kell menekülniük. Amikor újra autóba tuszkoltak, megnyugodtam: egyelőre nem halok meg.

Bár az amerikaiak azt állították, hogy már az offenzíva előtt lezárták Tell-Áfárt, hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. A bunkert hat kocsiból álló konvojban hagytuk el, és északra vettük utunkat, a sivatagba. Még mindig meg voltam kötözve, és erősen izzadtam a negyvenöt fokos hőségben. Délután kettőkor a karaván megállt egy sivatagi pihenőhelyen. A mintegy harminc harcos körülállta az autókat, és közös imába kezdett, közben Zeynep és én a gépkocsiban maradtunk. Amíg ők imádkoztak, észrevettem, hogy délről két amerikai helikopter közeledik, alacsonyan és gyorsan repülnek, éppen a pihenőhely felé. A mudzsahidek először nyugtalanná váltak, amikor azonban a helikopterek még közelebb értek, senki sem mozdult, csak bámulták a gépeket. Bármikor felfedezhettek bennünket. Mintegy nyolcszáz méterre járhattak, amikor váratlanul kelet felé vették az irányt. „Mindig ugyanazon az útvonalon repülnek, éppen ezért soha nem látnak semmit” – mondta az egyik harcos.

Az észak-iraki Moszul környékére vittek bennünket. Útközben meg-megálltunk, a helyi lakosok ételt és vizet hoztak a harcosoknak. A városszéli ellenőrző pontnál gond nélkül haladtunk tovább, a rendőrök nem állították meg a gránátvetőkkel és kalasnyikovokkal állig felfegyverzett, torzonborz felkelőket. Moszulba nem mentünk be, a településtől északra, egy felújítás alatt álló házhoz vezetett az utunk. Itt találkoztunk az újabb tússzal, az UNICEF sofőrjével, aki kétségbeejtő fizikai állapotban volt.

A másik csoport vezetője alacsony, köpcös kis ember volt, símaszkot viselt. Egy percig sem hagyott kétséget szándékai felől. „A török lány életben marad, de ti ketten meghaltok – mondta nekem és a meggyötört sofőrnek. – Alkonyatkor levágom a fejeteket, és oda temetlek benneteket” – mutatott a háztól mintegy húsz méterre lévő, frissen ásott árokra. Zeynepet átvitték a másik szobába.

Alkonyatkor elfogyasztottuk a vacsoránkat. Kenyeret, sült csirkét és paradicsomot kaptunk. A mániákus kis vezér nézte, ahogy eszünk, közben egy percre sem fordította el rólunk a fegyverét. „Egyél csak, egyél! Nincs étvágyad? Talán félsz, amerikai disznó?” Természetesen nem voltam éhes, mégis lenyeltem néhány falatot. Megpróbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet, bár a félelem valósággal maga alá gyűrt. A társam zokogásban tört ki. „Mit gondolsz, mennyi ideig tart a fájdalom?” – kérdezte a vezér. „Három másodpercig” – válaszoltam. Szerencsére éppen megérkezett a meggyilkolt „emír” bátyja, a nagy tekintélyű Mubasír, így ismét megmenekültünk.

Azon az éjszakán aludtam jól először, és hinni kezdtem abban, hogy Mubasír megvéd minket, túlélhetjük a megpróbáltatásokat.

A farmon sokat beszélgettünk az észak-iraki etnikai és politikai helyzetről. Szóba hoztam az Anszar al-Iszlám nevű csoportot is. Mubasír meglepve nézett rám: „Mi vagyunk az Anszar al-Iszlám. Talán nem tudtad?” Persze megijedtem, mert hallottam, hogy ez a szervezet az Al-Kaidával tart kapcsolatot. „Ez igaz. Oszama afganisztáni, Al-Zarkavi pedig jordániai testvérünk” – szögezte le Mubasír. Az Anszar al-Iszlámról tudni kell, hogy még soha nem engedett szabadon külföldi foglyot. Tagjai nem pénzért, hanem meggyőződésből harcolnak.

Zeynep elmondta nekem, hogy ezek az új emberek nem türkmének, hanem arabok, és nem érti a beszédüket. Aztán jött a hír, hogy lassan elindulunk, de néhány perccel az indulás előtt az arabok beviharzottak a szobába, és újra bekötötték a szememet. Amikor tiltakozni próbáltam, úgy a bordáim közé rúgtak, hogy egy ideig nem kaptam levegőt. „Pofa be, te amerikai kém!” – ordították. A következő órában kihallgattak: újra feltették a kérdést, hogy a Moszadnak vagy a CIA-nak kémkedem-e. Minden fontos részletet elmondtam magamról, és amikor azt kérdezték, mi mindennel tudnám alátámasztani a hazugságaimat, azt válaszoltam, hogy megmutatom az írásaimat a világhálón. Éppen egy korty vizet próbáltam lenyelni, amikor a cellámba rontott öt férfi. Láttam a gumibotokat és a köteleket, de reagálni már nem volt időm. Amikor mégis megpróbáltam védekezni, kirúgták alólam a lábamat, és kegyetlenül öszszevertek, aztán bekötötték a szememet, és csuklyát húztak a fejemre. Hátracsavarták a karjaimat, és egy rúdra kötözve fejjel lefelé fellógattak. Ketten fogták a rudat, ketten pedig szíjakkal és gumibotokkal verték a talpamat. Megfogadtam magamnak, hogy nem szerzem meg nekik azt az örömöt, hogy ordítani halljanak. Azt a módszert választottam, hogy számolom az ütéseket. Amikor vagy huszadszor vágtak végig rajtam, nem bírtam tovább, felordítottam. Hallottam magamat, amint szitkozódom, majd Jézust hívom elhaló hangon. Elvesztettem az időérzékemet, lehet, hogy öt percig kínoztak, de az is lehet, hogy sokkal hosszabb ideig. Arra emlékszem, hogy bár nagyon fájt a lábam, a legjobban a nemi szervemet féltettem. Amikor az ütlegelés véget ért, óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a lábhajlatomat nem gumibotozták.

Papírt és tollat hoztak. „Most leírod azoknak a honlapoknak a címét, amelyek bizonyíthatják, hogy valóban kanadai újságíró vagy.” Mondhattam volna, hogy ehhez igazán nem kellett volna engem félholtra verni, de semmi kedvem nem volt szellemeskedni. Erősen odanyomtam a tollat a papírra, hogy ne lássák a kezem remegését. Amikor átvették a listát, közölték: „Ha igazat írtál, életben hagyunk, ha nem, meghalsz.” Néhány perccel később átvittek a szomszédos szobába, ahol hasra kellett feküdnöm, és fegyvert szegeztek a hátamnak.

Kínozni kezdték Zeynepet is, sikoltozott szegény a fájdalomtól. Mindeközben a fegyveres ezt ismételgette fölöttem: „Megmentheted, ha beismered, hogy kém vagy.” Amikor nem hajlottam erre, hozzátette: „Csak egy kutya hagy szenvedni egy nőt!” Azt persze nem tette hozzá, hogy miféle állat képes ilyen kínzásokra&

Átvittek egy másik szobába. Éppen fel akartam állni, amikor bejöttek, és közölték velem: „Megbuktál az internetvizsgán. Ma este meghalsz.” Akkor még nem tudtam, hogy Zeynepet és az UNICEF-sofőrt szabadon engedték. Azt hazudták nekik, hogy lefejeztek. Egy fiatal arab vészjóslóan így szólt: „Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy kinyírjalak, te amerikai kutya!” Elhatároztam, hogy kijátszom az utolsó kártyámat. Zeynep mindig arra intett, hogy hasonló helyzetben mutassak hajlandóságot az iszlám hit felvételére. Ettől azt reméltem, hogy időt és szabadságot nyerek. „Tanítsanak meg egy mozlim imára, mielőtt meghalok” – kértem. Elkezdték magyarázni az imákat és az ilyenkor szükséges formulákat. Egyikük viszont azt mondta, hogy a megtérésem már csak azért sem szükséges, mert ha mégis kiszabadulok, nem lesz jelentősége az egésznek. Azt hittem, hogy ezzel csak a hajlandóságomat akarják tesztelni. Válaszomban kifejtettem, hogy az embernek olyankor még nagyobb szüksége van Istenre, hogy megköszönje neki szerencsés megszabadulását. Mindenesetre annyit elértem, hogy ismét elhalasztották a kivégzésemet.

Megint új házba vittek. Leültem az ágyra, és szemügyre vettem a rám vigyorgó három arabot. „Szabad vagy. Minden jót!” – mondták, de akkor kinyílt az ajtó, és egy hatalmas termetű ember tornyosult elém. Bilincset tartott a kezében. A három férfi arcáról leolvadt a mosoly. Minden kezdődött elölről. Hátrakötötték a kezemet, és rám parancsoltak, hogy aludjak. Közülük ketten – pisztolyukat kéznyújtásnyira hagyva – ugyanabban a szobában aludtak. A ház tulajdonosa óvatosságból kulcsra zárta az ajtót. Lehetetlen volt ilyen kicsavart pózban aludni, sőt két óra elteltével iszonyatos fájdalmat éreztem a vállamban. Hogy enyhítsek rajta, megpróbáltam az ágy szélére ülni. Mozgolódásomra az egyik arab felébredt, pisztolyát a homlokomnak szegezte, és visszalökött fekvő helyzetbe. A következő hat órán át azon igyekeztem, hogy eltereljem a figyelmemet az óriási fájdalomról.

Másnap reggelre nyilvánvalóvá vált, hogy nem a szabadulásomhoz vezető út egyik állomására kerültem, hanem egy újabb fundamentalista csoporthoz. Tíz óra tájban „felkészítettek” az újabb kihallgatásra: kezemet és lábamat az ágyhoz láncolták, a szememet bekötötték. A hangok alapján tudtam, hogy három újabb terrorista lépett a szobába. Beszélgetni kezdtek az őreimmel. Újabb verésre számítva azon igyekeztem, hogy kordában tartsam a félelmemet. Ekkor megszólalt az egyik férfi kitűnő angolsággal: „Tudjuk, hogy Moszad-kém vagy.” Amikor tiltakozni kezdtem, félbeszakított: „Kár minden szóért, huszonnégy órád van, hogy elmondd az igazat, és tiszta lelkiismerettel halj meg, s ne hazugként pusztulj el. Ez az utolsó lehetőséged!”

Az ágyhoz láncolva töltöttem az egész napot, leragasztott szemmel. Az együttérzés jeleként időnként levették a kötést a szememről, és engedték, hogy nézzem a tévét. Minden műsor a World Trade Center elleni terrortámadás évfordulójával foglalkozott. Szeptember 11-e volt, és én Irakban, egy al-kaidás cellában voltam ágyhoz kötözve. Úgy éreztem, hogy sorsom most már tényleg megpecsételődött.

Mivel bőven volt időm arra, hogy saját halálomról gondolkozzam, egyre csak a vég gyakorlati kérdései ötlöttek fel bennem. Amennyiben elengedték, Zeynep Tugrul értesíti majd a családomat foglyul ejtésemről és halálomról. Gondolataim tovább kalandoztak: vajon miként juttatják haza a testemet? Egyáltalán van-e lehetőség a holttestek Irakból történő kijuttatására? Aztán: ki intézi majd a temetéssel kapcsolatos formaságokat?

Azon az estén ismét megkérdeztek, hogy mit ennék „utolsó vacsorára”. Bár közelgő halálom egyáltalán nem serkentette étvágyamat, sült csirkét kértem. Amikor az étel megérkezett, úgy kellett ennem, hogy egyik kezemet továbbra is az ágyhoz kötözve hagyták, és pisztolyt nyomtak a tarkómhoz. Még csak este kilencre járt – mindössze tizenegy és nem huszonnégy óra telt el -, amikor a három másik terrorista visszatért. Addigra már békét kötöttem Istennel, és felkészültem a halálra. Nem volt szükségem újabb tizenhárom órás lelki megpróbáltatásra.

Körbeállták az ágyamat. Korábbi vallatóm azt mondta, hogy ezúttal nem kell kínzástól tartanom, csak válaszoljak a kérdésekre. „Életedet teszed kockára minden egyes szavaddal” – mondta. Egy órán keresztül válaszoltam a kérdéseikre, elkerülvén a nyilvánvaló csapdákat. Például amikor azt kérdezte, jártam-e valaha Izrael államban, ezt válaszoltam: sohasem voltam a megszállt palesztin államban. Fogalmam sem volt róla, hogy válaszaim meggyőzőek-e, vagy sem – visszagondolva úgy sejtem, hogy szabadon engedésemről ekkor már magasabb szinten döntöttek -, amikor vallatóm egyszerre csak megszólalt: „Szedd össze magad, élni fogsz. Szabad vagy.” Amikor a kötéseket levették, majd visszaadták a cipőmet és a zakómat, már úgy tűnt, hogy éppenséggel ők azok, akik sürgősen meg akarnak szabadulni tőlem. A szemem még mindig be volt kötve, amikor kocsival egy főútra vittek, ahol az egyik őröm leintett egy taxit. Egyikük letépte a szememről a ragasztószalagot, tízezer dinárt (hat dollár) nyomott a zsebembe, és fejjel előre belökött a taxi hátsó ülésére.

Szabad voltam.

Scott Taylor hivatásos katonából lett újságíró. Jelenleg az ottawai Esprit de Corps katonai szaklap főszerkesztője és kiadója. Az utóbbi tizennégy évben számos háborús helyszínről tudósított, többek között a Perzsa-öbölből, Kambodzsából, Nyugat-Szaharából, valamint a volt jugoszláv tagköztársaságokból, Horvátországból, Boszniából, Koszovóból és Macedóniából; 2000 augusztusa óta tizenhat alkalommal járt Irakban. Eddig öt külpolitikai témájú riportkötete jelent meg; számos rangos szakmai díj birtokosa. Írásait több világlap közli, rendszeresen dolgozik az Ottawa Citizennek, a Toronto Starnak, a Halifax Heraldnak és a Reader”s Digestnek. A tavalyi iraki hadműveletek idején számos tudósítást írt a Magyar Nemzet számára.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005