Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Kényes egyensúly

Egy magánkommunista és egy író az elmebeteg huszadik századról

2004. szeptember 18. (34. oldal)

Stefka István

Párhuzamos beszélgetés életről, halálról, hazáról, magyarságról, történelemről.

A kilencvenhat éves neves elmeorvos, a magát most is kommunistának valló

Kun Miklós, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet volt főigazgató-helyettese

nemrég megjelent Kedves Hilda című könyve kapcsán vall a beteg huszadik századról. Gyurkovics Tibor író, klinikai pszichológus, a könyv előszavának szerzője,

Kun Miklós egykori munkatársa kettejük kapcsolatáról

és arról az időszakról beszél, amikor a “párt szava Isten szava” volt.

Kun Miklós, ön rokona az 1919-es tragédiát okozó Kun Bélának?

– Nem. Szegedről származom módos családból, apám tanár volt a szegedi felső ipari iskolában. Anyám Pesten született. A kommün bukása után kerülő utakon a szerb megszállás alatt lévő Palicsra menekültünk, mert féltünk az ellenforradalomtól. Nem véletlenül, hiszen Zágrábnál leszállítottak bennünket a vonatról, azt hitték, Kun Béla rokonai vagyunk. Nagy nehezen igazoltuk, hogy semmi közünk hozzá, mire elengedtek. De nem akartunk jugoszláv állampolgárok lenni, eladtuk áron alul a palicsi vendéglőnket, és a konszolidáció után, ötödik gimnazista koromban visszajöttünk Pestre.

– A véletlen névrokonság miatt menekültek?

– Nagyon gazdagok voltunk, ötszobás lakásban éltünk cselédségünkkel együtt Budapesten a Budafoki úton. Először a vörös-, aztán a fehérterrornak szúrtunk szemet. Nem voltunk akkor megfelelőek egyiknek sem.

– Könyvében ír zsidó származásáról és arról, hogy a család magyarnak tartotta magát.

– Így igaz. Amikor döntenünk kellett, hogy Palicson maradunk-e, a magyar állampolgárságot választottuk. Sohasem láttam különbséget a magyarság és a zsidóság között. Nem éreztem különbséget a svábok közül jött magyarok, a szlávok közül jött magyarok és a zsidó származású magyarok között. Az antiszemitizmus eredetét elsősorban a szociális problémák megoldatlanságában láttam, nem pedig a faji kérdésben.

– Hogyan lett Kun?

– A Kohnból magyarosítottunk. Egyébként hiába voltam Kun, sokan tudták, hogy az eredeti nevem Kohn. Amikor a bécsi egyetemre jártam, többek között Alfred Kohn szövettanprofesszornál vizsgáztam. Elismert tudós volt, ő fedezte fel például a mellékpajzsmirigy funkcióit. Szövettanból metszeteket kellett azonosítani, és aki tízből nyolcat felismert, kitűnőt kapott. Én tízből nyolcat felismertem, mire Kohn azt mondta, magának nem adok jelest, tanuljon tovább, jöjjön el egy hét múlva. Egy hétig tanultam a metszeteket, és amikor visszamentem, mind a tízet felismertem, megkaptam a kitűnőt. Ezután megjegyeztem: “Professzor úr, a többieknek kitűnőt adott, ha nyolcat felismertek, de nekem tízet kellett.” Rám nézett, és ezt válaszolta: “Ein Kohn muss alles wissen!” Vagyis: “Egy Kohnnak mindent tudnia kell! Magától sokkal többet fognak követelni az életben, mint a gojoktól&”

– Könyvének alcíme: Egy elmeorvos az elmebeteg huszadik században. Miért elmebeteg a múlt század?

– Mert olyasmik történtek, mint a két világháború, a holokauszt, a Rákosi-féle személyi kultusz, ami fölfoghatatlan. Bátyám meghalt a szovjet fronton, ez is hozzájárult az elmebeteg század képéhez.

– Hogyan lett elmeorvos?

– Bevezették 1926-ban a numerus clausust. Öt százalék zsidót vettek fel az egyetemre. Érettségi után az összes magyar egyetemre beadtam a pályázatomat, de egyikre sem vettek fel. Nem volt más választásom, Prágába mentem. Nagyon jó intézmény volt az ottani, mondhatni, a bécsi kihelyezett tagozata. Az egyik professzoromat követtem, és a bécsi egyetemen folytattam tanulmányaimat.

– De nem mondta meg, hogy miért ezt a pályát választotta.

– Mert az elmeorvostan, a pszichiátria az egész emberrel és az emberi kapcsolatokkal foglalkozik.

– Az ön édesapja nagy irodalomkedvelő volt, olykor maguknál kávézgatott Babits Mihály és Kosztolányi Dezső. A legszorosabb kapcsolatot viszont Radnóti Miklóssal építette ki. Hogyan ismerte meg a költőt?

– A szegedi zsidó menza olvasószobájában ültem 1932-ben, s véletlenül asztaltársam volt egy Glatter nevű fiú. Az egyik irodalmi folyóiratban találtam egy verset, és felkiáltottam: “Milyen szép vers! Ki ez a Radnóti?” Erre Glatter megszólalt mellettem: “Én vagyok Radnóti Miklós.” Megöleltem, s ekkor kezdődött a barátságunk. Ő is magyarosította a nevét: Fifi, a felesége ragaszkodott hozzá, hogy magyar költőnek magyar neve legyen.

– Ön 1932-ben belépett a kommunista pártba. Mit keresett a kommunistáknál egy nagypolgári család sarja?

– Azt vallottam, hogy minden embernek egyenlőnek kell lennie.

– Költő barátja, Radnóti Miklós mit szólt ahhoz, hogy párttag lett?

– Tudomásul vette, hogy én kommunista vagyok, ő meg polgári radikális.

– Ekkor találkozott József Attilával is.

– Vacsorára voltunk hivatalosak Kulcsár Istvánhoz. József Attila verseket olvasott fel. Később találkoztam vele az Ilkovics vendéglőben, a Nyugatinál. Megkérdezte tőlem, van-e pénzem. Volt nálam, de az a Vörös Segélyé volt. Erre József Attila azt mondta, hogy ő is kommunista, adjak neki pénzt, mert rászorult. De nem volt jogom osztogatni a Vörös Segély pénzét, csak a párt engedélyével, így nem adtam neki, mire nagyon megsértődött. Nem találkoztam vele többet.

– Valószínűleg nem emiatt, de aztán József Attilának is elege lett a kommunistákból. Verseiben írt a szakításról. Ebben az időben ön munkát vállalt a zsidó kórházban. Miért oda ment?

– Mert ott akadt üres hely. Nem a zsidóságom miatt vállaltam épp ott munkát, hanem mert ebben az intézményben nagyon jó szakmai munka folyt. Richter Hugó neves tudós mellé kerültem az idegosztályon, neurózissal foglalkoztam. Egy idő után nem értettem egyet a pusztán gyógyszeres kezeléssel, ezért munkahelyet változtattam. A gyógypedagógiai főiskola lélektani laboratóriumában helyezkedtem el, ahol a Szondi-teszten dolgoztunk Kozmutza Flórával és Mérei Ferenccel Szondi Lipót vezetése alatt. Valójában mi voltunk a Szondi-teszt kidolgozói. Ekkor jöttem rá, hogy a gyógyszeres kezelés mellett pszichoanalitikus módszerekkel is segíteni kell a betegeken.

– Sokat hallunk, beszélünk mostanában a vészkorszakról. Ön hogyan menekült meg?

– Véletlenül, őrangyalom volt. Nem volt zsidós külsőm: szőke, magas és kék szemű voltam. Nem voltam körülmetélve. Bár apám szabadkőműves volt, barbárnak tartotta ezt a műveletet. A belügyminisztériumtól 1942 tavaszán kaptam behívót, hogy jelentkezzem az észak-erdélyi Szilágysomlyón kórházi orvosnak. Szokás volt, hogy zsidó orvosokat rendeltek ki a visszacsatolt területekre, így többen megszabadultunk a munkaszolgálattól. Szilágysomlyón biztonságban voltam mint a belügyminisztérium kiküldöttje. Amikor kezdett veszélyes lenni Erdélyben is a helyzet, felutaztam Pestre, elmentem a belügyminisztériumba, hogy kérjem áthelyezésemet. Velem volt akkor is az őrangyalom. Egy Generzich nevű főhivatalnok testvére a professzorom volt Szegeden. Ő ajánlott be Kolosváry-Borcsa Mihály őméltóságához, akihez tartozott az ügyem. Kolosváry, aki később ezrek haláláért lett felelős, engem megmentett. Áthelyezett Fejér megyébe, Bodajkra körorvosnak. 1943-at írtunk.

– Míg ön Szilágysomlyón gyógyított, költő barátját, Radnóti Miklóst elvitték munkaszolgálatra.

– Radnótiné, azaz Fifi írt levelet, hogy Miklós Erdélyben van, közel Szilágysomlyóhoz, és kért, hogy látogassam meg. Margitta községben volt egy munkaszázadban. Átmentem Margittára, de Radnóti nem volt a táborban, a mezőn dolgoztak. Elintéztem, hogy átjöhessen hozzám, de előtte hívjon fel telefonon. Pár nap múlva megjelent a költő a kórházban. Nagyon rossz állapotban volt, gennyes foga nagyon fájt. Nem gondoltam ilyen találkozásra. Szóltam a nővérnek, készítsen Miklósnak fürdőt és öt tojásból rántottát meg egy pohár tejet. Megfürdött, fehérneműt cserélt. Majd kiállítottam neki egy igazolást, hogy csonthártyagyulladással azonnal kórházba kell mennie. A tiszti főorvos is rátette az írásra a pecsétjét, így kerülhetett vissza Radnóti Pestre.

– Nem tudták elbújtatni?

– Nem, mert zsidós külsejű volt és körülmetélt. Nem akadt olyan nem zsidó ember a baráti körből, aki elbújtatta volna. Pedig Miklós áttért, kikeresztelkedett – nem az életveszély miatt. Sík Sándor megtérítette, hitt a kereszténységben. Magyarnak tartotta magát, nem zsidónak. Szerette ezt az országot – az akkori országvezetés nem szerette őt.

– Könyvének címe: Kedves Hilda. Ki ez a Hilda?

– Nem létező személy. Munkaszolgálatra behívták az unokatestvéremet, Bolgár Imrét. Fölhívott a felesége, hogy menjek át hozzá, mert a férje küldött egy levelezőlapot munkaszolgálata helyéről, Waldseeből, amelyen a következő állt németül: “Kedves Hilda! Jól érzem magam, a szakmámban dolgozom.” Azt mondja a felesége, hogy ez az Imre megőrült, hiszen engem Verának hívnak. Angolul, németül anyanyelvi szinten beszélek, megnéztem közelebbről a lapot, amelyen nem Hilda állt, hanem Hide! Ami angolul azt jelenti, hogy bújj el. Imre nyilván tudta, mi történik, és így figyelmeztette Verát. Mivel megfejtettem unokatestvérem üzenetét, Imre felesége megfogadta a tanácsot, elbújt és megmenekült. Imrét Auschwitzban megölték.

– Ön átvészelte a nyilas időket. 1945 után az MKP óriási befolyásra tett szert a politikában, s ön megmaradt kommunistának. Nem gondolta, hogy a kommunisták is a véres terror, a megfélemlítés eszközeivel dolgoznak, akárcsak a nyilasok?

– Zsigerből elleneztem a Rákosi-kultuszt és annak következményeit. Mi, egykori illegális kommunisták Rajkkal együtt gyanúsak voltunk a moszkoviták szemében. Állandóan féltem, mert még Bécsben megismerkedtem a magyar kommunisták valódi történetével, azzal is, amit Sztálin csinált a Szovjetunióba emigrált kommunistákkal. Antisztálinista voltam, és elleneztem a pártberkeken belül a hatalom megszerzésének módszerét. Féltem, hogy egyszer engem is bevisznek a Fő utcára. A feleségemnek megmondtam, ha bevisznek, bármit vallok is, az nem igaz, mert kényszerítenek a vallomásra.

– Kommunistaként tehát látta, mit műveltek párttársai: munkatáborokat, koncentrációs táborokat állítottak fel. Tízezrével hurcolták el az embereket, folyt a kitelepítés. A Rákosi-terror miatt lázadt fel 1956-ban a magyar nép. Kádár János a megtorlást ugyanezzel a módszerrel hajtatta végre. Nem ébresztette rá mindez, hogy ez a párt nem az a párt?

– A kommunista eszme jó volt, de nem valósították meg. Bár nem szálltam szembe Rákosiékkal, Kádárékkal sem, nem értettem velük egyet. Ezt az életemmel is bizonyítottam: elsősorban gyógyítottam. Nem érdekelt, hogy kinek mik az elvei. Egy volt a fontos, hogy ember legyen. Nálam dolgozott az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, az osztályomon Gyurkovics Tibor is. Tudtam, hogy tőlem jobbra áll, kritikusan nézi a rendszert, én mégis nagyon türelmes voltam vele. Végül is úgy éreztem, hogy engem becsaptak, mert nem valósult meg az az eszme, amely miatt beléptem a kommunista pártba. Úgy éreztem magam, mint egy megcsalt szerelmes.

– Ön nagy hírű elmeorvos. A magyar kommunista vezetők közül kit tartott elmebetegnek?

– Rákosi Mátyás elmebeteg volt. Hatalma utolsó éveiben látható nyomai voltak az elmebetegségének, teljesen zavart volt. Skizofréniában szenvedett. Voltak normális és beteg pillanatai. Egyre gyakrabban magát tartotta az igazság forrásának.

– Kádár Jánost hogyan diagnosztizálná?

– Amikor hatalomba került, ő is fokozatosan az igazság forrásának kezdte magát tekinteni. A végén már alig voltak világos pillanatai, összevissza beszélt.

– Ön közeledik a századik életévéhez. Mikor volt a legjobb élni?

– Szubjektíve a kommün alatt, Kun Béláék idején éreztem magamat a legjobban. Akkoriban biztonságos élet volt.

– Tizenegy éves volt akkor. Kun Béláék, Szamuelyék az eszme nevében gyilkolták az ártatlan embereket. A vörösterror volt biztonságos?

– Én akkor biztonságban éltem.

– Később nem?

– Később nem.

Gyurkovics Tibor humanista polgári gondolkodásáról, a valóságra érzékeny, kritikus írói hangvételéről közismert. Miért vállalta, hogy a ma is nyíltan kommunista Kun Miklós könyvének előszavát megírja?

– Amint az előszóban is leírtam, férfiakat nem igazán kedvelek. Kun Miklós azok közé tartozott – mint Weöres Sándor vagy Bárczi Gusztáv, a gyógypedagógiai főiskola volt főnöke -, akikben megéreztem a legenda szagát. Kun személyisége csaknem fogalommá vált. Alkata, testtartása, hanyag eleganciája, ahogyan fel volt öltözve: makulátlan fehér köpeny, élére vasalt fehér nadrág, rendben tartott fehér ing, de a megjelenése mégis lezser volt. Effélét a Lipótmezőn másnál nem tapasztaltam. Öt évig nála dolgoztam a pszichiátrián.

– Ott kezdte a szakmát?

– Ezt a szakmát igen. Előzőleg a gyógypedagógiai főiskolán voltam tanársegéd, de onnan a forradalmi bizottsági tagságom miatt kirúgtak.

– Amikor Kun Miklóshoz került, nem rettent meg, hogy “vérgőzös kommunistával” fog együtt dolgozni, aki ellenforradalomnak tartja 1956-ot?

– Semmiféle politikai nézeteltérésem nem volt vele. Azt tudtam, hogy Aczél György legjobb barátja, de azt is érzékeltem, hogy Kun humánus lény. Nem politikai megbízottja a történelemnek, hanem magánkommunista. Annak ellenére, hogy tagja volt a pártnak, amelyből, tudjuk, nem lehetett kilógni, felülemelkedett ezen. Kultúrája révén megteremtette magának azt a szellemi zugot, amelyben a szocializmus és a kommunizmus ideáit úgymond elfogadhatta. Magatartását Fichte szubjektív idealizmusához hasonlítanám. E filozófia lényege, hogy csak én létezem és az én képzetem, rajtam kívül álló, objektív világ nincs. Fichte tanítványai azonban egy idő után azt mondták: “Mester, ez gyönyörű, csodálatosan költői, de e tanok valahogy nem felelnek meg a tényeknek.” Fichte mit válaszolt? “Annál rosszabb a tényeknek.” Nos, ez volt Kun Miklós. Bár nem ezt vallotta, hiszen ő elsősorban marxista volt.

– Valóban fel lehet fedezni irrealitást Kun Miklós gondolkodásában. Amikor megkérdeztem az idős elmeorvost, mikor volt a legjobb élni, azt válaszolta, a kommün alatt, Kun Béláék idejében, mert az élet biztonságos volt. Helyénvaló ez?

– Ezért kell óriási zárójelbe tenni mindezt. Kunt a saját elemeiből nem lehet összeilleszteni. Angyali létben lebegett, ugyanilyenek voltak emberi kapcsolatai, barátságai velünk, kollégákkal és a nőkkel. Az érzelmeit mintha trezorban tartotta volna. S ehhez köze volt identitásának. Zsidó embernek született, hangsúlyosan zsidó családból, de azáltal, hogy enynyire művelt volt, magyar kultúrában élt, élte át cselekedeteit, ezért a két identitás benne jól megfért. Véletlenek sorozatának köszönhette életét és azt, hogy édesanyját meg tudta menteni 1944-ben, ugyanakkor tragikus módon testvére, rokonai elpusztultak a munkaszolgálatban, a koncentrációs táborban. Kun Miklós ellentmondásosságát jelzi, hogy mondhatni klasszikusan marxista, németül, angolul olvassa az ideológiát, a betegekkel való kapcsolatában pedig elkötelezett freudista. Ami összeférhetetlen volt abban az időben, mert a freudizmust még jobban üldözték, mint az egyéb konzervatív pszichológiákat.

– Ön szerint elmebeteg volt a mögöttünk maradt borzalmas század?

– A század elmebeteg volt. Ha megszülethetett olyan tan, mint a marxizmus, majd folytatásaként a leninizmus, amelynek gyökere az osztályharc, a lenini bosszú, és ezt felépítik egy őrületes rendszerben, amely végül a sztálinizmusba torkollik, s a grúz földördög cselekedeteit idéző folytatással kiteljesedik – ez önmagában rémtörténet. Ugyanakkor ha belegondolunk, hogy azokat a népeket, amelyek a volt Szovjetunió területén éltek és élnek, másként nem lehetett összetartani – Putyinnak sem sikerül -, csak erővel, akkor eljutunk oda, hogy az egyben tartáshoz csaknem démoni erők szükségeltetnek. Ez a történelemnek olyan kilengése, amely az elmeorvosi eset határát súrolja. Lehetséges, hogy Sztálin nem volt annyira elmebeteg, mint Hitler.

– Hitler elmebeteg volt?

– Az ő pszichopátiája közelebb állt az elmebetegséghez. Az is furcsa, hogy születik az előbbivel párhuzamosan egy másik tan, amely szocialista, csak nem állam-, hanem nemzetiszocialista. Mind a két eszme kifogta magának a nagy erőket. Sztálin volt a visszafogottabb, fegyelmezettebb, rendszere szervezettebb. Paranoiája börtönében jobban megvolt, mint Hitler a maga őrjöngő üldözési mániájával. Ez már persze elmebetegség, azzal együtt, hogy az egész világ felett lassan lebegő pénzhatalom tartotta életben egy darabig a kettős őrületet, a bolsevizmust és a fasizmust.

– Él közöttünk egy ember, aki tanúja volt a véres tanácsköztársaságnak, a numerus claususnak, a zsidóüldözésnek és Rákosi terrorjának&

– Amelyben ő aktív kultúrpolitikus volt.

– Folytathatnám a kádári véres megtorlással. Kun Miklós végigmegy a stációkon, életben marad, felszínen marad, nem is akárhogyan.

– Szépen írja meg ezt a könyvében, érzékeltetve egyfajta mennyei elrendezést, noha számtalanszor kijelenti: nem hívő lélek. Baloldali, kommunista, nem hisz Istenben, bár mindvégig megmaradnak bizonyos transzcendens szimpátiái. Miben bízhatott volna Rákosival, Aczélékkal szemben, ha nem valamiféle égi segítségben? Számtalanszor csőbe akarták húzni, hogy itt tegyen tanúvallomást, ott tanúskodjék. Például a Mérei Ferenc-ügy őt is majdnem elvitte, csaknem bebörtönözték. Mérei, a zseniális pszichológus, mélyen elkötelezett sztálinista 1956 után meghasonlott önmagával, és a Kádár-rendszer ellenségének számított. Kun és ő a legjobb barátok voltak. E barátság lehetséges következményeit is átvészelte, mert semmit sem tudtak rábizonyítani. Ilyen a karaktere, elleng, megfoghatatlan. Persze mindenki sustorogta: miért viszik el Méreit éppen mellőle?

– Ön évekig együtt dolgozott Kun Miklóssal. Sokat emlegetik ma a kirekesztés szót. Önnek más volt a szellemisége, magyarságfelfogása, mint főorvosának. Az ötvenes-hatvanas években mennyire volt jelen a kirekesztés a Lipótmezőn?

– Aczél Györgynek köszönhetően létezett. A párt felső vezetésében, amelyet Révai József, Farkas Mihály képviselt, is felfedezhető volt a kirekesztés, majd a forradalom leverésével hatalomra került pártvezetésben is. De az intézetben ilyen nem volt.

– Pszichológusból költő, író lett. Milyen volt az ön huszadik százada? Kik akadályozták vagy segítették munkájában?

– Én költőként éltem meg a századot és az őrületet is. A kommunista párttal soha nem volt semmiféle kapcsolatom. Ha Kun Miklós “fehér lepelben” vonult át a századon, mint egy angyal, én “fekete lepelben”, vállalva a magam és a korszak feszültségeit. Életemet végigkísérték a nők, a szerelmek, ezáltal kívül kerültem a politika áramkörén.

– Akkor miért vette magához a “fehér angyal” a “fekete angyalt”?

– Tudta, hogy költő vagyok, hogy a főiskolán Ilylyés Gyula feleségének, Kozmutza Flórának a tanársegédje voltam. Flórával Kun együtt dolgozott, Ilylyéssel nagyon jóban volt. Kozmutza az egész gyógypedagógiát fenntartotta, mert neki mindent elintézett Aczél György. Ez is érdekes. Kozmutza Flóra, József Attila nagy szerelme óriási tekintélyt szerzett a gyógypedagógiai főiskolának Aczél segítségével. Nem különös? Ez is a huszadik század! Nos, a Flórától szerzett információinak köszönhetően Kun megnyugodott, amikor engem odavett a Hárshegyre, a női zárt osztályra, a III/a pszichiátriai osztályra mint gyógypedagógust, pszichológust és költőt. Differenciált diagnózist végeztem az orvosi diagnózison belül, és kultúrterápiát vezettünk be könyvek, filmek és a sport segédletével. Összehangolva dolgoztunk olyan skizofrén betegekkel, akiknek a gyógyítása nem volt könnyű feladat.

– Ha bent volt az őrület, kint mi volt?

– Az elmebetegséggel való foglalkozás nekem védettséget adott. Elmebeteg nem voltam, de elmeosztályon dolgoztam, amit az írásaimban nagyon jól tudtam “hasznosítani”. Én a szerencsétlenek oldalán álltam. Ebben a kérdésben Kun Miklóssal teljesen egyetértettünk, hogy a vesztesek, az elmebetegek oldalán álljunk, akiken segíteni kell. Ebben a vonatkozásban a politika ötödrangú volt. Mégis Kun személye, illegális kommunista múltja védettséget adott az intézeti munkának. Hiszen a pszichológus olyan ellenség volt abban az időben, akit el lehetett fogni az utcán. Mert a pszichével foglalkozott, amely a szovjet tudomány szerint nem is létezett.

– Tehát Kun Miklós bizonyos értelemben pozitív személyiség volt, hiszen megvédte, átmentette a szakmát.

– Mindenképpen pozitív ember volt. Én elfogultan szerettem, ma is szeretem.

– A kommunista országokban, főként a Szovjetunióban nyílt titok volt, hogy politikai foglyok vallatásánál felhasználják a kommunista párt iránt elkötelezett ideg- és elmeorvosok szaktudását. A Lipóton, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben volt ilyen?

– Szerintem nem. Nem tudok ilyesmiről. Bár hallottam olyan zöngeményeket, hogy bizonyos főorvos hipnotizálja a beteget, és sok mindent kiszed belőle. Példa erre a Rajk-per, hogy mivé lett Rajk László. Gyógyszeresen kezelték, pszichésen is, de ezt én pártpszichológiának nevezném, amelyhez a normál pszichológiának nem volt semmi köze. Tudomásom szerint ilyen kísérletekben Kun Miklós nem vett részt. Személyisége volt a garancia arra, hogy emberek maradunk.

– Vallomáskönyvében nagyon érzékenyen reagál Kun barátságára Aczél Györggyel. Hogyan látja Aczél szerepét Magyarországon?

– Le kell szögeznem, Aczél messzemenően nem támogatott engem, hogy finoman fejezzem ki magamat. Legalább nyolcszor kihúzott a József Attila-díjra javasoltak listájáról. Azontúl én nem olyan voltam, mint egy szerkesztőségben dolgozó író, én kívül álltam az irodalmon. Ha találkoztunk egy bemutatón, akár az enyémen, odajött hozzám, és nagystílűen kérdezgetett: “Hogy van, hogy van, még mindig a Lipóton?” Ennek persze volt olyan mellékzöngéje, hogy “még mindig elmebetegnek tetszik lenni, még mindig pszichológusnak tetszik lenni? Vagy már inkább költő, mint pszichológus?” Ő tudta, hogy krisztiánus ember vagyok, a piaristáknál jártam gimnáziumba, a Vigiliában indultam, s tudta azt is, hogy nem fogok megváltozni, tehát mindezt tiszteletben tartva ironizált. De egyáltalán nem támogatott, sőt volt olyan darabom is, amely miatt büntetett. Ilyen volt 1973-ban Nagyvizit című drámám – harminc év után ekkor újították fel a Madách Kamarában -, amely jelentős siker lett, annak idején meghívták a firenzei fesztiválra, ahol jelen volt Grotovszkij, Peter Brook, a legnagyobb rendezők. Aki akkor oda kijuthatott, az a világszínpadra jutott ki. A Művelődési Minisztérium az utolsó percben lemondta részvételünket műszaki akadályokra hivatkozva. A műszaki akadály abban állt, hogy négy kórházi vaságyat kellett volna bevinni a színpadra. A Nagyvizitet a Vígszínház művészei adták volna elő – Bilicsi Tivadar, Somogyvári Rudolf, Kozák László – Kapás Dezső rendezésében. Várkonyi őrjöngött, hogy nem mehettünk ki. Mint utóbb kiderült, Aczél György állította le az egészet, pedig ez nekünk, magyaroknak nemzetközi sikert jelentett volna. Tehát ilyen viszonyban voltam Aczéllal. A nyolcvanas években aztán találkoztam vele egy bemutató után, megittunk néhány pohárkával, és megkérdeztem tőle: “Miért csinálta ezt velem, Aczél elvtárs, miért csinálta ezt a Nagyvizittel, a magyar színházi élettel?” Ezt válaszolta: “Tudja maga azt, tudja maga azt&!, ez magának sem lett volna jó, magát is eláztatták volna itthon.”

– Miért lett volna baj egy külföldi bemutatóból?

– Mert végső soron arról szólt a darab, hogy az egész szocializmus egy kórház. Húsz évvel később jöttem rá, hogy valójában mi volt a baja a Nagyvizittel. Akár Kun Miklósnál, nálam is a kis véletlenek játszottak közre. Az ilyen színdarabokat legtöbbször Kádárral nézték meg, s a darabban például ez hangzott el: “& nehéz a helyzet Baranyában!” – mondta Kozák Laci közel hajolva Bilicsihez és Somogyvárihoz. Akármilyen tragikomikus, de nem azt írtam, hogy Nógrádban vagy Csongrádban, hanem Baranyában, mert ez jól hangzó dialógus volt. Fogalmam sem volt, hogy Baranyát nem volna szabad említeni.

– Miért nem volt szabad?

– Aczél azt hitte, hogy kifigurázom őt mint baranyai első titkárt. Nem hihetetlen? Ezen a véletlenen múlt, hogy nem jutott ki a Nagyvizit Firenzébe. Ilyen pitiáner módon dőltek el dolgok ebben az országban. Ezzel együtt Várkonyi Zoltán, Horvai István, akik részben azonosultak Aczéllal, küzdöttek értem, mert úgy ítélték meg, hogy jó színdarabokat írok, amelyek a magyar kultúra részei. Kirekesztésről ilyen értelemben részükről nem beszélhetek. Aczél letiltott, tűrt, majd engedett, ennek ellenére elismerem, hogy briliánsan értett az irodalomhoz, magas fokú intelligenciával rendelkezett. Bár működött a három T, a tilt, tűr, támogat elve a magyarországi irodalmi és kulturális életben, mégis Kardos György révén – aki ávós ezredes volt -, a Magvető Könyvkiadón keresztül, szinte az egész szabad irodalmat kiadta, például Kassák Lajos, Mészöly Miklós, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi műveit és bizonyos mértékben az enyéimet is. Aczél nem egy “alköltőt” választott magának kedvencéül, hanem Juhász Ferencet. Hát így nézett ki akkor Kádár Magyarországa. Ma is azt mondom, fontos, hogy az emberek származásuktól függetlenül egymást becsüljék, értékeljék, és egymásnak lehetőséget adjanak. Mert első a tehetség, aztán lehetünk zsidók vagy magyarok.

– Miért fontos a magyarságot hangsúlyozni? A Gyurkovics név sem magyar eredetű.

– Erre a kérdésre a Made in Hungary című versemmel tudnék válaszolni:

“Magyarnak lenni könnyű volna,

ha az ember nem magyar volna,

talán még imponálna is,

ahogy józannak a hasis,

a kábulata, szelleme,

egekig szálló permete,

hol magyar még az isten is!

de így, belülről, maga-bontva

úgy gondolok a magyarokra,

mint akik maguk mérgezik

a népet, amely éhezik

a mezítelen igazságra:

hogy a magyarság dőlve-állva

eladhatatlan, kicsit árva

rendíthetetlen világmárka.”

– Ha visszagondol a múltra, még mindig ott van önben a tüske?

– Nem tudom. A múlt éjjel viszont azt álmodtam, hogy egy fiatal színigazgató hebehurgyán rám bízta egy francia forradalom korabeli darab rendezését. S a kavalkádban egyszer csak Kádár jelent meg, nem is akartam üdvözölni. Ő meg vakolatosan öreg arcával hozzám hajolt, megcsókolt, és ezt mondta: “Te jól fogod ezt rendezni, mert a hazánkról szól.” Ez a jelenet elképzelhetetlen mind az ő részéről, mind az enyémről. Úgy látszik, nem múlt el hatás nélkül Kun Miklós könyve.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.